A Nemzeti Hangversenyterem nyitó koncertje
2005. december 01. 00:00
Ünnep g-mollban
„Végre megtörtént, amire oly hosszú ideig várt Budapest hangverseny- látogató közönsége, s amit oly hőn áhítottunk mi, muzsikusok is: 2005. január 8-ának estéjén felcsendülhettek az első hangok a Muvészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében. (images/) Egy bizonyos, mi, akik részesei lehettünk ennek az estének, természetesen teljes mértékben tisztában voltunk a pillanat jelentőségével. Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött.” Írja Kocsis Zoltán, az est karmestere a most megjelent CD kísérőfüzetében, melyen a Nemzeti Filharmonikusok Mozart két, g-mollban írt szimfóniáját játsszák az új terem nyitókoncertjén. Élő felvételt közzétenni mindig kockázatos vállalkozás, ám Kocsisék öntudatosan vállalták a veszélyt, és igazuk lett: gyakorlatilag hiba nélkül, olykor egészen frenetikusan, és minden pillanatban ihletetten muzsikálnak.
Két mu, a szenvedély két elemi ereju kitörése. A fiatalon, mindössze 17 évesen írt „kis” g-moll (K. 183) csak a „nagy”, az utolsó pályaszakaszban írt K. 550 mellett érdemli ki jelzőjét. Megdöbbentően érett mu ugyanis, Mozart „Sturm und Drang” korszakának egyik csúcsa. Az első tétel négy hangból álló témája Mozart névjegye szinte, belehallható a „Jupiter” becenevu szimfónia kolosszális zárófúgájába is. És aztán elszabadulnak az indulatok, a tételben szinte csillapíthatatlanul süvölt a fájdalom, és valami dacos szembeszegülés a világgal. Kocsist mint az egyik legnagyobb zenei elemzőt ismerjük, és most is tökéletesen kontrollálja a szenvedélyeket, a vad rohanásban soha nem engedi ki a kezéből az ellenőrzést. Mindkét szimfónia előadásában talán az andanték sikerültek a legszebbre: csodás vonóskar, éteri fafúvósállások; a kései g-moll darab lassú tételét ritkán hallani ilyen szinte metafizikai átéltséggel. Bámulatosan kikevert egyensúly jellemzi az egész lemezt, a pianók és forték ideális arányban hangzanak fel. És mindehhez – különösen a menüettekben – valamiféle elengedett játékosság társul, tökéletes ritmikus feszességgel, de sosem katonásan, hanem mindig érzékeltetve, hogy azért mégiscsak táncról van szó. A szédítő tempóban lezavart, de egy pillanatra sem hadarós finálé aranykoronát rak erre a remek koncertre. Jól kezdődött ez az év!
„Végre megtörtént, amire oly hosszú ideig várt Budapest hangverseny- látogató közönsége, s amit oly hőn áhítottunk mi, muzsikusok is: 2005. január 8-ának estéjén felcsendülhettek az első hangok a Muvészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében. (images/) Egy bizonyos, mi, akik részesei lehettünk ennek az estének, természetesen teljes mértékben tisztában voltunk a pillanat jelentőségével. Budapest zenei életében e hangversennyel új időszámítás kezdődött.” Írja Kocsis Zoltán, az est karmestere a most megjelent CD kísérőfüzetében, melyen a Nemzeti Filharmonikusok Mozart két, g-mollban írt szimfóniáját játsszák az új terem nyitókoncertjén. Élő felvételt közzétenni mindig kockázatos vállalkozás, ám Kocsisék öntudatosan vállalták a veszélyt, és igazuk lett: gyakorlatilag hiba nélkül, olykor egészen frenetikusan, és minden pillanatban ihletetten muzsikálnak.
Két mu, a szenvedély két elemi ereju kitörése. A fiatalon, mindössze 17 évesen írt „kis” g-moll (K. 183) csak a „nagy”, az utolsó pályaszakaszban írt K. 550 mellett érdemli ki jelzőjét. Megdöbbentően érett mu ugyanis, Mozart „Sturm und Drang” korszakának egyik csúcsa. Az első tétel négy hangból álló témája Mozart névjegye szinte, belehallható a „Jupiter” becenevu szimfónia kolosszális zárófúgájába is. És aztán elszabadulnak az indulatok, a tételben szinte csillapíthatatlanul süvölt a fájdalom, és valami dacos szembeszegülés a világgal. Kocsist mint az egyik legnagyobb zenei elemzőt ismerjük, és most is tökéletesen kontrollálja a szenvedélyeket, a vad rohanásban soha nem engedi ki a kezéből az ellenőrzést. Mindkét szimfónia előadásában talán az andanték sikerültek a legszebbre: csodás vonóskar, éteri fafúvósállások; a kései g-moll darab lassú tételét ritkán hallani ilyen szinte metafizikai átéltséggel. Bámulatosan kikevert egyensúly jellemzi az egész lemezt, a pianók és forték ideális arányban hangzanak fel. És mindehhez – különösen a menüettekben – valamiféle elengedett játékosság társul, tökéletes ritmikus feszességgel, de sosem katonásan, hanem mindig érzékeltetve, hogy azért mégiscsak táncról van szó. A szédítő tempóban lezavart, de egy pillanatra sem hadarós finálé aranykoronát rak erre a remek koncertre. Jól kezdődött ez az év!
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
