Rendkívüli érdekességek
2007. július 01. 00:00
Ha jól tudom, először Rácz Aladár játszotta cimbalmon Bach műveit. Most Vékony Ildikó vett fel With Mallets and Strings című lemezére két Bach-átiratot, és velük kortárs magyar zeneszerzők eredetileg is cimbalomra írt műveit társította. A háttérben, ha nem tévedek, Kurtág György zenei gondolkodása áll, aki Szálkák című 1961 és 1973 között keletkezett döbbenetes darabjaival szinte a semmiből bontotta ki ennek a különös hangszernek a szellemét, és aki maga is nagy kedvvel készít Bach-átiratokat. Legyen bárhogy is, a modern darabok remekül illenek a barokk zenéhez. Jeney Zoltán Farewell to Ligeti címmel írt megrázó zenei nekrológot a nagy magyar mesterről, mely ugyanakkor egyértelműen idézi fel az említett Kurtág-mű befejező, sirató szakaszát is. Így kerül mennyei párba a két György, akik a földön is oly jó barátok voltak.
Maguk a Bach-transzkripciók különösen a lassú tempójú tételekben hatnak meggyőzően, a gyors gigue vagy bourrée mintha kissé meghaladná e hangszer technikai lehetőségeit. Másféle lehetőségek kihasználására biztat Kondor Ádám Hand ball paper című kompozíciója, melyben nemcsak az ütőkkel, de papírral és egyéb tárgyakkal keltett zörejek alkotják a zenét. Bach talán legtehetségesebb, de mindenképpen leghíresebb fiának billentyűs hangszerre írt fisz-moll fantáziája a lemez legnagyobb meglepetése, mely igazolja „szabad” melléknevét: csapongó, olykor egyenesen vad, ötletgazdag muzsika, amelynek széttartó elemeit Vékony Ildikó biztos kézzel foglalja egységbe (BMC, 2007, összidő: 61:06).
Simon Albert már életében legenda volt, aki egyébként ugyancsak Kurtág György szellemének egyik legfontosabb képviselőjének számított. Az 1926-ban született és 2000-ben elhunyt karmestertől és jelentős zenepedagógustól szinte semmilyen hangzó anyag nem maradt fenn, így annál fontosabb Franz Schubert „nagy C-dúr szimfóniájának élő felvétele, mely a Zeneakadémián 1979. március 4-én elhangzott koncertet rögzíti. Simon szinte csodát művelt a növendékzenekarral, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendékeivel. A felvételen szinte tapintható plaszticitással valósítja meg zenei hitvallását: „a zenész játssza azt, ami a kottában van, de úgy, mintha ő maga írta volna”. A második tétel táncos lejtését (egy káprázatos oboaszólóval) ritkán hallani ilyen átszellemülten, a középrész elborulása mélységes melankóliát sugároz. A harmadik tétel tempója ideálisnak tetszik, se nem gyors, se nem lassú, mértéktartó, ahogy kell; a negyedik tétel pedig szédítő fokozással éri el a beethoveni csúcspontot. Hihetetlen elemzőkészség, mániákus aprómunka, minden hang átélt megformálása az előadás legfőbb jellemzői. Az apró technikai egyenetlenségek nem hatnak zavaróan, ez a lemez az egyik legfontosabb dokumentum egy olyan zenei korszakból, melyet nagy dőreség lenne elfelejteni (BMC, 2007, összidő: 55:50)
Maguk a Bach-transzkripciók különösen a lassú tempójú tételekben hatnak meggyőzően, a gyors gigue vagy bourrée mintha kissé meghaladná e hangszer technikai lehetőségeit. Másféle lehetőségek kihasználására biztat Kondor Ádám Hand ball paper című kompozíciója, melyben nemcsak az ütőkkel, de papírral és egyéb tárgyakkal keltett zörejek alkotják a zenét. Bach talán legtehetségesebb, de mindenképpen leghíresebb fiának billentyűs hangszerre írt fisz-moll fantáziája a lemez legnagyobb meglepetése, mely igazolja „szabad” melléknevét: csapongó, olykor egyenesen vad, ötletgazdag muzsika, amelynek széttartó elemeit Vékony Ildikó biztos kézzel foglalja egységbe (BMC, 2007, összidő: 61:06).
Simon Albert már életében legenda volt, aki egyébként ugyancsak Kurtág György szellemének egyik legfontosabb képviselőjének számított. Az 1926-ban született és 2000-ben elhunyt karmestertől és jelentős zenepedagógustól szinte semmilyen hangzó anyag nem maradt fenn, így annál fontosabb Franz Schubert „nagy C-dúr szimfóniájának élő felvétele, mely a Zeneakadémián 1979. március 4-én elhangzott koncertet rögzíti. Simon szinte csodát művelt a növendékzenekarral, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendékeivel. A felvételen szinte tapintható plaszticitással valósítja meg zenei hitvallását: „a zenész játssza azt, ami a kottában van, de úgy, mintha ő maga írta volna”. A második tétel táncos lejtését (egy káprázatos oboaszólóval) ritkán hallani ilyen átszellemülten, a középrész elborulása mélységes melankóliát sugároz. A harmadik tétel tempója ideálisnak tetszik, se nem gyors, se nem lassú, mértéktartó, ahogy kell; a negyedik tétel pedig szédítő fokozással éri el a beethoveni csúcspontot. Hihetetlen elemzőkészség, mániákus aprómunka, minden hang átélt megformálása az előadás legfőbb jellemzői. Az apró technikai egyenetlenségek nem hatnak zavaróan, ez a lemez az egyik legfontosabb dokumentum egy olyan zenei korszakból, melyet nagy dőreség lenne elfelejteni (BMC, 2007, összidő: 55:50)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
