Modern klasszikusok

Pierre-Laurent Aimard jó ismerősünk, bizonyára sokan emlékeznek pesti debütálására, amikor Ligeti és Debussy etűdjeit játszotta egy műsorban, hogy aztán később ő mutassa be nálunk Eötvös Péter zongoraversenyét. Mint ebből is kitűnik, Aimard elsősorban a kortárs művek jelentős zongoristája, ám az utóbbi években egyre több nagy klasszikushoz nyúl, így vette lemezre, Nikolaus Harnoncourt társaságában, Beethoven összes zongoraversenyét, bár a felvétel meglehetősen sok hápogásra késztette a szakkritikát.
  Új lemezén ismét a klasszikus csúcsok csúcsára jár, Bach egyik főművét játssza. Persze A fúga művészete nem állhat messze Aimard alkatától, ennél absztraktabb muzsika aligha létezik a zene történetében, és ennek egyik jele, hogy mindmáig azt sem tudjuk, a szerző milyen hangszer(ek)re képzelte a kolosszális építményt, bár abban megállapodott a tudomány, hogy ez szinte bizonyosan valamilyen billentyűs instrumentum lehetett. Aimard a legkevésbé sem historikus művész, így aztán a hatalmas, modern Steinway zongora mellett döntött. Ráadásul, mint a műsorfüzetben közölt interjúból kiviláglik, ő a legkevésbé sem gondolja elvontnak ezt a muzsikát: „Valójában e mesterművek mesterműve hihetetlen eleven zene, és így is kell előadni. Minden egyes darab önmagában álló világ, amelynek megvan a maga koncepciója, stílusa, rendje.” Nos, az elevenséggel és a renddel nincs is baj, de egyesek talán túlzottnak vélhetik ezt az elánt, mondhatni romantikus lendületet. Olykor lassúbb tempóra vágynánk, mérsékeltebben „gépzongorás” billentésre (Contrapunctus IX), olykor kevesebb dübörgésre vagy merevségre (Contrapunctus II, IV). Általában is elmondható: kevesebb több lenne. Mindamellett érdekes, értékes felvétel, de természetesen nem pótolhatja, mondjuk, Kocsis Zoltán vagy Jevgenyij Koroljov előadásait (Universal/Deutsche Grammophon, 2008)

*

Az 1942-ben született Maurizio Pollini sajnos már ritkább vendég hazánkban, így pályáját elsősorban lemezei révén követhetjük. Évekkel ezelőtt megkezdett Beethoven-ciklusát valószínűleg működése egyik csúcsának szánja; a sorozatból ezúttal az op. 2-es számmal ellátott három szonáta jelent meg. Pollini feltehetően a változatosságot, a klasszikus rendet felbomlasztó modernséget akarja megmutatni Beethoven e fiatalkori remekében, és ez a legteljesebb mértékben sikerült is neki: a darabok néha egészen a kései mester világának szellemében hangzanak. Mennyire groteszk például a keveset játszott A-dúr szonáta első tétele, ez a Haydn furfangos zenei csínyjeit egészen az abszurdig hajtó scherzo! A legvirtuózabb az f-moll szonáta, melynek utolsó tételét ritkán hallani ilyen tökéletesen, noha például a hatalmas tempóban örvénylő triolák feletti tört oktávos nyolcadok előadása nem csekély gond. A legmonumentálisabb a C-dúr mű, melynek Largo tétele átszellemülten, szinte szívszorítóan szól (Universal/ Deutsche Grammophon, 2008)