Ellenttétek

Gustav Mahler 1910-ben befejezett, de már csak halála után, asszisztense, Bruno Walter vezényletével 1912. június 26-án bemutatott szimfóniája csupa ellentmondás. A rendkívüli méretű hangszerpark (többek közt: 4 fuvola, 3 oboa, 4 kürt, 2 hárfa) ellenére a darab legkivált kamarazenei hatást kelt; a zeneszerző csak a legritkább esetben lépteti fel a teljes zenekart. És ellentmondásos a szerkezet is: a két meglehetősen kilátástalan, halálfélelemmel teli saroktétel között a második és harmadik szinte tüntet fékeveszett viháncolásával, olykor népies-rusztikus intonációjával. És kétarcú a stílus is: Mahler ebben a művében nyilvánvalóan a 20. század későbbi, elsősorban Schönberg által diadalra vitt törekvéseinek előfutára, ám radikálisan soha nem rugaszkodik el a posztromantikától; a 9. szimfónia egyszerre hektikus és hidegen kiszámított, túlfűtött, ugyanakkor józanul szenvedélyes.
Mindezt egységbe foglalni nem kis karmesteri feladat. Aki látta két éve a Tavaszi Fesztiválon a csodálatos Chicago Symphony Orchestra élén, tudja, hogy Daniel Barenboim milyen bensőséges viszonyban áll ezzel a szimfóniával. (Legközelebb a művészt február 19-én szintén egy káprázatos zenekart, a Bécsi Filharmonikusokat vezényelve üdvözölhetjük Budapesten.) Az új CD-n (mely egy 2006. november 15-én Berlinben adott koncert felvétele) nem ilyen kvalitású zenekart hallunk, noha a Staatskapelle Berlin, azaz a berlini Deutsche Staatsoper zenekara tapasztalt gárda, pontos, szép hangzású, fegyelmezett együttes. Úgy tűnik, Barenboim kissé kísérletező értelmezést próbált diadalra vinni velük, és ez sikerült is. A karmester a legkevésbé sem akarta elsimítani a darab ellentmondásait, éppen ellenkezőleg, kiélezte azokat. Nem riadt viszsza a „csúnya” hangoktól, a basszusklarinét groteszk gurgulázásától, a pikoló szinte obszcén sivításától. A vonóskartól feltehetően visszafogott vibrátót kért, csillapítva a túlzottan romantikus hangvételt. Érdekes, átgondolt, okos előadás született.