Száműzött nők
2007. május 01. 00:00
Számkivetve fejezi be életét mindkét opera főhősnője, és ez részben érvényes Dmitrij Sosztakovics művére is. Köztudott, hogy az 1934-ben, Leningrádban bemutatott, akkor még A mcenszki járás Lady Macbethje címre hallgató operát óriási sikere ellenére Sztálin közvetlen beavatkozása miatt vették le a műsorról.
A diktátor 1936. január 26-án valósággal őrjöngött látva és hallva a meglehetősen nyílt erotikus jeleneteket, az egész darab brutalitását, a zene ijesztő disszonanciáját, ütőhangszerekben dúskáló merész hangszerelését. A végzetes színházlátogatás után a Pravdában megjelenő cikk („Zene helyett káosz”) betette a kaput Sosztakovicsnak. Ettől kezdve örök rettegésben élt, és voltaképpen soha nem nyerte vissza korábbi zabolázhatatlan művészi erejét. Vesztett, de nem adta fel. Ennek szerény eredménye az 1963-ban bemutatott Katyerina Izmajlova című opera, az eredeti erősen fékezett habzású változata. Mindenekelőtt a szexualitás zenei és színpadi ábrázolása szorult háttérbe, és ezt a szovjetprűd vonalat követi az 1966-ban Mihail Shapiro rendezésében készült operafilm is, amely immár DVD-n is elérhető. A főszereplőnő, Galina Visnyevszkaja memoárjaiban jellemzőként emlegeti, hogy forgatás közben valaki mindig rászólt: „Takard el magad, kilátszik a vállad!” Amelynek eredményeképpen aztán állig begombolkozva vették fel az ágyjeleneteket is. A neorealista ízű film részben elavult és bumfordi, de fontos kordokumentum, mindenekelőtt Visnyevszkaja csodálatosan hiteles játéka és éneke miatt (Universal/Decca, 2007, 112 perc).
A dalműirodalom egy másik híres száműzöttje a kokett Manon Lescaut; őt nem a jeges Szibériába, hanem Amerika víztelen sivatagában éri a végzet. Puccini operája korántsem merészségével hat, sokkal inkább áradó dallamaival, kedves naivitásával és a szerelem végtelen hatalmát hirdető hitével. A John Eliot Gardiner által vezényelt, a Glyndebourne-i Operafesztiválon felvett 1997-es előadás nem akarja túl forrón enni ezt az eredetileg sem hűvös kását, és a rendezés is inkább a groteszk mozzanatok kiemelésére tör: Graham Vick rendezése – különösen a párizsi felvonásban – Fellini megoldásaira emlékeztet. A két főszereplő helytáll, de nem remekel: Adina Nitescu Manon szerepében szép hang, ám kissé egysíkú; Patrick Denniston Des Grieux lovagként pedig túlpakolja az olaszosnak vélt szerelmi dühöt -– kevesebb több lenne (Warner Classics, 2007, 125 perc).
A diktátor 1936. január 26-án valósággal őrjöngött látva és hallva a meglehetősen nyílt erotikus jeleneteket, az egész darab brutalitását, a zene ijesztő disszonanciáját, ütőhangszerekben dúskáló merész hangszerelését. A végzetes színházlátogatás után a Pravdában megjelenő cikk („Zene helyett káosz”) betette a kaput Sosztakovicsnak. Ettől kezdve örök rettegésben élt, és voltaképpen soha nem nyerte vissza korábbi zabolázhatatlan művészi erejét. Vesztett, de nem adta fel. Ennek szerény eredménye az 1963-ban bemutatott Katyerina Izmajlova című opera, az eredeti erősen fékezett habzású változata. Mindenekelőtt a szexualitás zenei és színpadi ábrázolása szorult háttérbe, és ezt a szovjetprűd vonalat követi az 1966-ban Mihail Shapiro rendezésében készült operafilm is, amely immár DVD-n is elérhető. A főszereplőnő, Galina Visnyevszkaja memoárjaiban jellemzőként emlegeti, hogy forgatás közben valaki mindig rászólt: „Takard el magad, kilátszik a vállad!” Amelynek eredményeképpen aztán állig begombolkozva vették fel az ágyjeleneteket is. A neorealista ízű film részben elavult és bumfordi, de fontos kordokumentum, mindenekelőtt Visnyevszkaja csodálatosan hiteles játéka és éneke miatt (Universal/Decca, 2007, 112 perc).
A dalműirodalom egy másik híres száműzöttje a kokett Manon Lescaut; őt nem a jeges Szibériába, hanem Amerika víztelen sivatagában éri a végzet. Puccini operája korántsem merészségével hat, sokkal inkább áradó dallamaival, kedves naivitásával és a szerelem végtelen hatalmát hirdető hitével. A John Eliot Gardiner által vezényelt, a Glyndebourne-i Operafesztiválon felvett 1997-es előadás nem akarja túl forrón enni ezt az eredetileg sem hűvös kását, és a rendezés is inkább a groteszk mozzanatok kiemelésére tör: Graham Vick rendezése – különösen a párizsi felvonásban – Fellini megoldásaira emlékeztet. A két főszereplő helytáll, de nem remekel: Adina Nitescu Manon szerepében szép hang, ám kissé egysíkú; Patrick Denniston Des Grieux lovagként pedig túlpakolja az olaszosnak vélt szerelmi dühöt -– kevesebb több lenne (Warner Classics, 2007, 125 perc).
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
