„Sok időt és üzemanyagköltséget megspórolnak nekem az ápolók”

A háziorvosok egy része kezdetben nem nézte jó szemmel, amikor a kilencvenes évek közepén megjelentek az első otthonápolási szolgálatok, s a saját területén „idegen” vállalkozások ajánlották szolgáltatásaikat a betegeknek. A Zala megyei kórház belgyógyászatának főnővéri állását 1994-ben a Mónika-M Otthonápolási és Hospice Szolgálat megszervezésére csrélő Kerkai Gyuláné tapasztalatai szerint az idegenkedés hátterében egyrészt presztízs-, másrészt egzisztenciális okok húzódtak meg. A háziorvosok egy része bizalmatlan volt a kívülről érkezőkkel szemben, s – kimondva vagy kimondatlanul – nem akart osztozni a betegektől az otthoni vizitekért cserébe kapott hálapénzen. A kórházi orvosokkal azért is könnyebb volt a helyzet, mert ott nem volt efféle vélt vagy valós ellenérdekeltség, ráadásul az otthonápolási szolgálatok munkatársainak jelentős része főállásban kórházi ápoló volt, így az ottani doktorok előnyként értékelték azt is, hogy az intézményi ellátást általuk ismert munkatárs folytathatta a beteg otthonában.

Kerkai Gyuláné úgy látja, a személyes kapcsolatok kialakítása, a szolgáltatások folyamatos belső marketingje, valamint az elégedett betegek rendszeres visszajelzései jelentették azokat a mérföldköveket, amelyek mentén az évek folyamán az ország jelentős részében mégiscsak harmonikus kapcsolat alakulhatott ki a családorvosokkal.

Túl drága az idő

– Egy háziorvos ideje túl drága ahhoz, hogy napi sebkötözéssel foglalkozzon, ráadásul a családorvosokat sokszor pszichés igények miatt is mozgatja a család. Ezeket is ki tudják váltani az ápolók – indokolja szolgáltatásaik praktikumát Schaffer Judit, a budapesti székhelyű Gondoskodás 2000 Ápolási Szolgálat ügyvezetője. Amint elmondja, az eseteik 30–40 százalékában a családorvos kéri fel őket, ennél kisebb arányban a kórházi szakorvosok kezdeményezik a szakápolást, illetve közvetlenül a családok keresik meg segítségkéréssel a szolgálatot. Ugyanakkor minden esetben szükség van háziorvosi kirendelésre, s a teljesítést is a családorvos igazolja, tehát folyamatos rálátása van a betegei ellátására. Schaffer Judit hangsúlyozza: az otthoni szakápolás mellett a háziorvos, ha indokoltnak látja, ugyanolyan gyakran meglátogathatja a betegét, akinek az állapotáról ráadásul a rendszeresen kijáró ápolók jelentései alapján sokkal több információval is rendelkezik.

– Az elesett betegek napi gondozása nem jelent fizetőképes keresletet. Sosem tapasztaltam, hogy a háziorvosok úgy gondolnák, hogy a mi munkatársaink a nekik szánt pénzt kapnák meg – fogalmaz Kádárné Szabó Ildikó, a gyulai Pándy Kálmán Kórház Otthonápolási Szolgálatának vezetője, hozzátéve: a nővérek a háziorvos számára megbízható szakmai hátteret tudnak kínálni, a betegek pedig hálásak a számukra ingyenesen nyújtott szolgáltatásokért. Mintegy harminc háziorvossal tartanak fenn munkakapcsolatot. A viharsarki szervezet azon kevés szolgáltató közé tartozik, amely nem magánvállalkozás, hanem állami intézmény berkeiben működik. A megyében több szolgálat is dolgozik, sőt a gyulai térségben három körzeti nővérnek van saját otthonápolási vállalkozása is, így az orvosoknak van választási lehetőségük, hogy melyik betegükkel ki foglalkozzon.

Spórolnak az ápolók az orvosnak

– Nem számoltam még ki, hogy pénzügyileg milyen hatással van a praxisra az ápolási szolgálatok működése, de sok időt és üzemanyagköltséget megspórolnak nekem az ápolók – jelenti ki dr. Lamboy Beáta törökbálinti háziorvos. A praxis indításakor, öt évvel ezelőtt ő maga kereste a kapcsolatot a szervezetekkel, 1700 fős praxisának területén jelenleg két szolgálat is dolgozik. Vallja, hogy „a betegek úgy fogadják a külsős ápolókat, ahogyan az orvos szeretné, hogy fogadják őket”. Hozzáteszi: az nagyon hamar kiderülne, ha a páciensek nem lennének elégedettek, ezért a szakápolás szervezői is folyamatosan motiváltak a korrekt és lelkiismeretes munkára.

– Amikor a praxisomban napról-napra küzdenem kell a gyógyításba belegázoló teljes paramedicinális világgal, nem a valódi kollégák jelentik a problémát! Nagy segítség, hogy szakképzett, tapasztalt egészségügyi munkatársakkal kooperálhatok. A praxis nővére is baráti, kollegiális viszonyban van a szolgálat ápolóival, a kirendeléseknél ésszerű kompromisszumokat tudunk kötni, így nem fordult még elő anyagi természetű konfliktus – fogalmaz dr. Nagy István, orosházi háziorvos.

– Az otthoni szakápolást a területünkön rendszerint a praxis ápolónője is el tudja végezni, az otthoni gyógytornában, fizioterápiában, masszázsban viszont a nővér szakirányú végzettsége hiányában gyakrabban támaszkodunk a térségben működő szolgálatra – folytatja a doktor, aki az együttműködést jónak tartja, s inkább azt sérelmezi, hogy az ellátások egy részéhez szakorvosi javaslatot követel a finanszírozó. „A csípőprotézis műtéten átesett, járókerettel csoszogó betegem számára a saját eszemmel nem mondhatom, hogy tessenek tornáztatni, ehhez szakorvosi pecsétet kell szereznem. Ha nincs elég pénz, bonyolítsuk meg a procedúrát, hogy elmenjen tőle az emberek kedve” – tér ki a szabályozás visszásságaira Nagy István. A háziorvos korábban a saját terápiás ultrahang és TENS készülékeivel önmaga is adott a betegeinek háznál kezeléseket, ám mint fogalmaz, miután ezért hivatalosan nem szabhatott díjat, ez nem érte meg a fáradságot, így immár mintegy másfél éve teljesen felhagyott vele.

A gondozott beteg jó befektetés

A szolgálatok ápolói az elmúlt évtized elején évente 40 ezer betegnél fordultak meg, az évtized végén 50 ezernél. Amíg 2000-ben 828 ezer vizitet teljesítettek a szolgálatok, 2007 és 2009 között már az 1,2 millió körüli vizitszám volt a jellemző. Ebből a nagyobb részt a szakápolás tette ki, a kisebbet a szakirányú terápiás szolgáltatás, amelyben magasan a gyógytorna dominált. Az otthonápolási szolgálatoknak immár nem kell „vadászniuk” a betegeket, sőt az OEP által finanszírozott kapacitás évek óta szűkösnek bizonyul, tehát a háziorvosok olykor nem is tudnak annyi emberhez szakápolót küldeni, mint amennyihez indokoltnak látnák. Sok helyen teljesítenek 100 százalék felett, tehát a finanszírozáson túl is, egyes területeken pedig várólisták vannak, s az egy térségben tevékenykedő szolgálatokra is inkább a kapacitáskihasználás maximálása érdekében történő kooperáció, mintsem a konkurenciaharc a jellemző.

Nagy területi egyenlőtlenségek állnak fenn: az OEP 2010-es adatai szerint amíg 10 ezer lakosból Zala megyében 64, Jász-Nagykun-Szolnok megyében pedig 63 betegnél jártak házi szakápolók, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében mindössze 26 pácienshez jutottak el. A 10 ezer lakosra jutó vizitszámban Komárom-Esztergom és Fejér megye az első, míg a sor végén ebben a megközelítésben is Északkelet-Magyarország van, messze lemaradva.

Az ápolási szolgálatok nemcsak ellátják a betegeket, hanem – mivel a minimum félórás, maximum 3 órás látogatások során sokkal több idő juthat a páciensre, mint bárhol máshol a hazai egészségügyi ellátási rendszerben – elméletben és a gyakorlatban is megtanítják az érintettet és az őt ápoló családtagokat a szakszerű otthonápolási eljárásokra, s hogy mire kell különösen nagy hangsúlyt fektetniük egy-egy probléma kezelésekor. A tapasztalatok szerint ez a háziorvosoknak is jó befektetés, mert a szakszerűen ellátott és megfelelően felkészített betegeknél gyorsabb lehet a lábadozás és kevesebb lehet a szövődmény, így a későbbiekben az orvosi rendelésen is idő szabadulhat fel, ez pedig a váróteremben ülő többi beteg elégedettségét is növelheti.