hirdetés
2024. november. 22., péntek - Cecília.
hirdetés
hirdetés

Gyógyító szavak

A kezelőorvos mondatainak komoly súlyuk van. Még az arckifejezése és a hangsúlya is számít, nem véletlen, hogy a verbális és nem verbális kommunikációt ma már külön is oktatják a képzéseken, írja az MNO.

Stauder Adrienne pszichiáter, pszichoterapeuta, a Semmelweis Egyetem docense azt mondja, a szöveg tartalmi része mellett fontos a közlés mikéntje is. Annak ugyanis pozitív és negatív hatása is lehet a betegre, megerősítheti vagy alááshatja a bizalmát, erősítheti vagy csökkentheti a motivációját. A kommunikációt 1994 óta tanítják külön tantárgyként az orvosoknak, korábban csak érintőlegesen, kis óraszámban volt szó pszichológiáról és magatartás-tudományról a képzéseken.

A pszichiáter kiemeli, az orvosoknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a betegek sem egyformák: van, aki roppant érzékenyen reagál, mindig a legrosszabbra gondol, ugyanakkor vannak olyan páciensek is, akiknek hiába beszélnek a lelkére, nem követik az orvos javaslatait. A betegek hozzáállásához az orvosoknak ideális esetben igazodniuk kellene.

– Az orvostanhallgatóknak azt tanítjuk, hogy ha a betegüket motiválni akarják, akkor arra kell rájönniük, mi a fontos nekik. Nem szabad feltételezésekre hagyatkozniuk, mert mindenkinek más az elsődleges. Emiatt fontosak azok a motivációs interjúk, amelyek során kérdéseket tesznek fel a pácienseknek, próbálják megérteni a gondolataikat, rájönni, mi kellene ahhoz, hogy hajlandók legyenek változni – emeli ki a pszichiáter. Hozzáteszi, hogy az ok nélküli riogatás mellett a bagatellizálást is kerülni kell, nem helyes az, ha az orvos nem kellő súllyal hívja fel a figyelmet az intő jelekre.

A kedvezőtlen diagnózis közlése végképp nehéz feladat, nagy megterhelést jelent nemcsak a betegnek, hanem az orvosnak is. Ezt számos vizsgálat igazolja. Egy külföldi kutatásban például orvostanhallgatók egyik csoportjának a daganatos betegség diagnózisát köntörfalazás nélkül kellett közölniük egy „beteggel” (nem igazi beteg volt, csak annak szerepét játszotta el a kísérletben), és ismertetniük kellett a ráktípus várható lefolyását is. A másik csoportnak hazudnia kellett, nem mondhatta meg a pontos diagnózist, csak el kellett küldenie a beteget a megfelelő kezelésre. Eközben és ezt követően mérték az orvostanhallgatók feszültségszintjét, és azt látták, hogy azok, akik igazat mondtak, jobban szorongtak. Ők ugyanis azt érezték, hogy elvették a beteg reményét, összetörték, emellett szembe kell nézniük a beteg negatív érzelmi reakcióival. A dolog elmismásolása tehát könnyebb megoldásnak tűnhet, ezért fontos az orvosképzés során minderre felkészíteni a hallgatókat.

A teljes cikk

(forrás: MNO)
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés