Gyógyító szavak
A kezelőorvos mondatainak komoly súlyuk van. Még az arckifejezése és a hangsúlya is számít, nem véletlen, hogy a verbális és nem verbális kommunikációt ma már külön is oktatják a képzéseken, írja az MNO.
- Megfelelni a betegnek
- Asszisztens helyett chatbot
- Megéri a betegközpontúság
- Gyógyító (is lehetne) a beszéd orvos és betege között
- Mit tehet a rossz hír hozója?
- Mit kellene tennünk a haldoklókkal?
- Nagy kincs (lenne) a bocsánatkérés
- És ha a betegbôl dôl a szó...?
- Orvosi kommunikáció: a mindennapi gyógymód
- Spirituális növekedést is hozhat a gyász
- A nem kommunikáció is kommunikáció
Stauder Adrienne pszichiáter, pszichoterapeuta, a Semmelweis Egyetem docense azt mondja, a szöveg tartalmi része mellett fontos a közlés mikéntje is. Annak ugyanis pozitív és negatív hatása is lehet a betegre, megerősítheti vagy alááshatja a bizalmát, erősítheti vagy csökkentheti a motivációját. A kommunikációt 1994 óta tanítják külön tantárgyként az orvosoknak, korábban csak érintőlegesen, kis óraszámban volt szó pszichológiáról és magatartás-tudományról a képzéseken.
A pszichiáter kiemeli, az orvosoknak azzal is tisztában kell lenniük, hogy a betegek sem egyformák: van, aki roppant érzékenyen reagál, mindig a legrosszabbra gondol, ugyanakkor vannak olyan páciensek is, akiknek hiába beszélnek a lelkére, nem követik az orvos javaslatait. A betegek hozzáállásához az orvosoknak ideális esetben igazodniuk kellene.
– Az orvostanhallgatóknak azt tanítjuk, hogy ha a betegüket motiválni akarják, akkor arra kell rájönniük, mi a fontos nekik. Nem szabad feltételezésekre hagyatkozniuk, mert mindenkinek más az elsődleges. Emiatt fontosak azok a motivációs interjúk, amelyek során kérdéseket tesznek fel a pácienseknek, próbálják megérteni a gondolataikat, rájönni, mi kellene ahhoz, hogy hajlandók legyenek változni – emeli ki a pszichiáter. Hozzáteszi, hogy az ok nélküli riogatás mellett a bagatellizálást is kerülni kell, nem helyes az, ha az orvos nem kellő súllyal hívja fel a figyelmet az intő jelekre.
A kedvezőtlen diagnózis közlése végképp nehéz feladat, nagy megterhelést jelent nemcsak a betegnek, hanem az orvosnak is. Ezt számos vizsgálat igazolja. Egy külföldi kutatásban például orvostanhallgatók egyik csoportjának a daganatos betegség diagnózisát köntörfalazás nélkül kellett közölniük egy „beteggel” (nem igazi beteg volt, csak annak szerepét játszotta el a kísérletben), és ismertetniük kellett a ráktípus várható lefolyását is. A másik csoportnak hazudnia kellett, nem mondhatta meg a pontos diagnózist, csak el kellett küldenie a beteget a megfelelő kezelésre. Eközben és ezt követően mérték az orvostanhallgatók feszültségszintjét, és azt látták, hogy azok, akik igazat mondtak, jobban szorongtak. Ők ugyanis azt érezték, hogy elvették a beteg reményét, összetörték, emellett szembe kell nézniük a beteg negatív érzelmi reakcióival. A dolog elmismásolása tehát könnyebb megoldásnak tűnhet, ezért fontos az orvosképzés során minderre felkészíteni a hallgatókat.
