Vokó Zoltán koordinálja az új népegészségügyi központot

– Miért vállalta?

– Alapvetően epidemiológus kutatónak tartom magam, ha a szakmámat kérdezik. Ez azonban egy erősen alkalmazott kutatási terület. A problémákat és a beavatkozási lehetőségeket látva, erős volt a kísértés, hogy a megfigyelői attitűdből cselekvésre váltsak. Azért az erős szakmai kihívás, ha olyan a feladat, amivel egy egész országnyi ember egészségi állapotát lehet befolyásolni.

– Pedig úgy tűnik pénz a népegészségügyre nemigen lesz. Van egy bizonytalan politikai ígérete az intézményalapításra. Mire lehet ez elég? Önsorsrontó vagy hazardőr?

– Talán egyik sem: optimista vagyok, látom a lehetőséget, hogy tegyek valamit. És amit feltételez, azért annál többről van szó, még akkor is, ha eddig már valóban többször csúszott a Népegészségügyi Központ létrehozása. Most az ÁNTSZ-nek van ugyan egy hatósági, és egy szolgáltató jellegű népegészségüggyel foglalkozó része is, de a feladatok elvégzéséhez az intézményi háttere, a szakmai kapacitása szűkös. Például mind a tervezésben, mind a megvalósításban sok más szervezettel kellene együttműködni, de éppen a jelenlegi elaprózott struktúra miatt mindez nehézkes. A létrehozandó új intézmény – amely az Országos Egészségfejlesztési Intézet bázisán alakul meg, magába olvasztva a megelőzéssel, egészségfejlesztéssel foglalkozó országos szakmai intézeteket – koncentrált szakmai hátteret biztosítana az egészségpolitika irányítóinak. Másrészt végzi majd az egészségfejlesztési projektek szakmai koordinációját, forrásokat szerez és csatornáz vissza a feladatokra, őrködik a kormányváltások előtt és után is, hogy a népegészségüggyel kapcsolatos programok zavartalanul működjenek.

– Honnan lesz pénz minderre?

– Eredetileg a népegészségügyi termékadót vagy annak egy részét, amelyből 20–30 milliárdos forrás remélhető, erre a célra szánták. Most néhány évig ez az egészségügy humán erőforrás krízisének orvoslására fog elmenni, de ha a helyzet konszolidálódik, akkor ennek az összegnek jelentős részét remélhetőleg népegészségügyi feladatokra lehet majd felhasználni. Jó, most egyfelől tényleg nincs forrás, másrészt meg mégis van. Az Új Széchenyi Terv a Társadalmi Megújulás Operatív Programból (TÁMOP) tartalmaz egészségfejlesztésre, megelőzésre költhető pénzeket. Ez nagyjából 25 milliárdos összeget jelent. És oktatási programokból talán további néhány milliárd remélhető. Ezek ugyan fejlesztési források, de ebből már létre lehet hozni azt az intézményrendszert, amely a lakosság közelében szervezi, megvalósítja az egészségfejlesztési programokat és biztosítja azok működtetését. Ez olyan lehetőség, amit ki kell használni. Amúgy meg mikor volt utoljára ennyi pénz népegészségügyre? Soha.

– Mikola István minisztersége idején is talán volt ennyi...

– Ennyi soha nem volt. Igaza van azonban, a 2000-es évek elején a közelmúlthoz képest lényegesen több pénz állt rendelkezésre népegészségügyre, már nem tudnám most hirtelen fejből felidézni, hogy azt pontosan mire költötték el; abból az időből a szervezett mammográfiás emlőszűrés az, ami a mai napig fennmaradt, semmi egyéb… Utána volt még egy szakmai program, abból tartósan a méhnyakrák szűrés működött, de azt a jelen formájában nyugodtan kudarcnak nevezhetjük.

– Mi a garancia, hogy ezúttal biztosan hatékonyabb népegészségügy lehet?

– Garancia nincs. A népegészségügyi programok hatása a világon mindenütt csak nagyon lassan váltható egészségnyereségre, a közkiadások csökkentésére pedig nem is alkalmasak. Például a dohányzás visszaszorítása minden korcsoportban csökkenti a megbetegedéseket, megnő az élettartam. Ha tovább élünk, többen és hosszabban leszünk öregek. És az időskorúak ellátásával pedig jelentősen megemelkednek a közkiadások. Ennek ellenére „azért egészségesnek lenni mégiscsak jobb, mint betegnek vagy halottnak”, legalábbis Geoffry Rose, a megelőző orvostan egyik legnagyobb alakja így érvelt a népegészségügybe történő beruházás mellett. Az új népegészségügyi központ lehet a motorja mindennek…

– Azt mondta, szolgáltatni fog a központ: kiknek és mit?

– A lakosságnak, a szakmai műhelyeknek, az egészségpolitikának. Az intézménynek lesz egészségmonitorozási feladata, amelynek keretében a mások – kutatók, szakmai közösségek – által összegyűjtött adatokat elemzik és értelmezik az itt dolgozó szakemberek. A tervek szerint egészségfejlesztési programokhoz is biztosítana a hivatal eszközkészletet, módszertant. Például ahhoz, hogy hogyan lehet sikeres munkahelyi egészségfejlesztést, közösségi dohányzás leszoktatást csinálni. Továbbá a területen kiírásra kerülő pályázatok szakmai monitorozását is elvégeznénk, és közkinccsé tennénk a legjobb gyakorlatokat.

– Mi fog történni, hogy a kevésből több legyen a haszon?

– Olyan programokra koncentrálunk, amelyekkel hosszabb távon lehet megelőzési és fejlesztési eredményeket elérni. Az ellátórendszerben óriási lehetőségek vannak e tekintetben. Jó lenne például az alapellátást úgy átalakítani, hogy az képes legyen akár közösségi egészségmegőrző modellként működni. Azaz az alapellátás ne szűküljön le pusztán a faluban külön-külön elszigetelten dolgozó háziorvosra, védőnőre, fogorvosra, hanem több szakdolgozóval – például dietetikussal, szociális munkással, kommunikációs szakemberrel – kiegészülve segítsék a helyi közösség tagjait egészségük megőrzésében. Ha, mondjuk, valakiről kiderül a háziorvosnál, hogy le kellene fogynia, mert akkor megúszhatja a vérnyomásra és a vércukorra ható orvosságok rendszeres szedését, akkor ehhez kapjon ott helyben személyre szóló segítséget, tanácsot, kapcsolódhasson be megfelelő egészségfejlesztési programokba. Ezt a működési modellt pályázati pénzekből szeretnénk most kipróbálni.

– Hogyan működne ez a gyakorlatban?

– Még nem tudom, hiszen az ezzel kapcsolatos projektnek még csak az előkészítése zajlik, de az észak-magyaroszági régióban hamarosan kipróbáljuk, illetve TÁMOP forrásból számos kistérség valósíthatja meg a saját modelljét, amely erre az elvre épül.

– Klub lesz a háziorvosnál?

– Szó sincs róla. A kistérségi projektben egészségfejlesztési irodát hozunk létre, ami a járóbeteg-szakellátáshoz lesz illesztve. Odatelepítünk néhány szakembert és programokat, a munkába bevonnánk a civil szervezeteket is. Az iroda munkatársai kapcsolatban állnak majd a háziorvossal és az egészségmegőrzésben szerepet játszó valamennyi szakemberrel, hogy aki ide fordul segítségért a fogyáshoz, vagy egyéb egészségmegőrzéssel kapcsolatos problémája megoldásához, hatékony segítséget kaphasson.

– Mi lesz az ösztönző?

– Közvetlenül pénzt senki nem kap majd. A programok megvalósítóinak munkáját a pályázati forrásból lehet ellentételezni.

– Megvan már az új, az ön szájaíze szerint összeállított népegészségügyi program?

– Nincs, a Semmelweis Terv szerint 2013-ban akarja elfogadni a kormány.

– A ciklus végén? Akkor már minek?

– Ez azon kevés ügyek közé tartozik, amelyek akár ciklusoktól függetlenül is működhetnek. Ami most van, az is tízéves program. Más kérdés, hogy a papír önmagában nem elég, csak legitimációt ad a dolognak. A lakosság egészségi állapotának javulása csak igen csekély mértékben tulajdonítható népegészségügyi programoknak. Az elmúlt 25 évben meghirdetett elvek már csak azért is kudarcra voltak ítélve, mert soha nem biztosították a végrehajtás feltételeit. Most pedig azon túl, hogy meg kell újítani a stratégiát, meg kell teremteni a hosszú távon működtethető programok feltételeit, az intézményrendszert föl kell építeni, és egyben azonnali hatásos és költséghatékony beavatkozásokra is szükség van. Kapkodni nincs értelme, mert akkor megint csak a kudarcainkat szaporítjuk.

A teljes interjú a Medical Tribune 2012. évi 3. számában jelent meg