Lehet igazságos?
Hogyan lehet átláthatóvá és megalapozottá tenni a döntéshozatalt az egészségügyben? Miként lehet elérni, hogy igazságos legyen a rendelkezésre álló források elosztása? A kérdéseket a Kettős mérce igyekszik megválaszolni.
Hogyan lehet elérni, hogy az ugyanolyan egészségi állapotban lévő betegek ellátása között ne legyen különbség attól függően, hogy illető hol lakik, mennyit keres, roma-e vagy sem, van-e ismerőse vagy sem az adott szolgáltatónál? És hogyan lehet eldönteni, hogy mi az, amire egyáltalán közpénzből költünk és mi az, amire már nem – hogyan lehet egy közfinanszírozott szolgáltatási csomagot meghatározni?
Ezek nagyon nehéz kérdések, amelyek egy része komoly morális problémákat vet fel. Régóta tudjuk: az egészségügy számára rendelkezésre álló források szűkösek: a technológiai fejlődés, a népesség elöregedése, a krónikus betegségek meghatározó szerepe olyan szintű és költségű keresletet indukál az egészségügyi ellátások iránt, amelyet még azokban az államokban sem lehet teljes mértékben kielégíteni, ahol az EU 28-átlagnak megfelelően a GDP 8%-a az egészségügyi közkiadások aránya. Magyarországon ugye ez a probléma másképp merül fel: 5% körüli a közkiadások aránya, ebből a rendszer csak rohadni tud, nemhogy igényeknek eleget tenni, írja a lap.
A kormányzat régen elvetette a szolgáltatási csomag kialakításának lehetőségét, erre utalt Szócska Miklós volt egészségügyi államtitkár nemrég egy interjúban, mikor kifejtette, hogy a szolgáltatási csomag kialakítása ma politikailag “kivitelezhetetlen”. Ezt nagyon-nagyon sajnálatosnak tartom, pont arra kellene törekedni, hogy az alapcsomag kialakítása társadalmi részvétellel és politikailag felvállaltan történjék. A kormányzat kezében erre minden eszköz adott, ideértve a társadalom befolyásolásának képességét, amelyet annyi más, számára fontos területen hatékonyan „kamatoztat”.
Mert még ha tudjuk is, hogy nem juthat mindenkinek minden, akkor is létezik – sőt épp akkor kellene léteznie – egyfajta igazságosságnak (vagy igazságossági koncepciók keverékének) és a döntéshozatal során valamifajta átláthatóságnak a mindenki számára elérhető szolgáltatások körét, illetve ennek meghatározását illetően.
Tudnunk kell, hogy mikor jár valamilyen ellátás, és mikor nem, kinek jár, és kinek nem, hol jár, és hol nem. Alapcsomag kialakításának hiányában ezeket a döntéseket nem a társadalom és az azt képviselő kormányzat hozza meg, hanem spontánul alakulnak. Pedig mindezt NEM SZABAD teljesen szolgáltatói kézben hagyni; nem szabad jövedelmi és kapcsolati viszonyoktól függővé tenni; illetve nem szabadna az átláthatatlanságot és szabályozatlanságot megalapozatlan (vagy pusztán ideológiailag alátámasztott) kormányzati döntésekkel erősíteni. Egy jól működő egészségügyi rendszer képes úgy működni, hogy ezek a viszonyok – legalább – szabályozottak legyenek.
Az igazságosságra törekvő döntéshozatal kialakításának másik eleme: a társadalom számára fontos kérdések figyelembevétele a rendszer kialakításakor – ennek hatalmas legitimáló ereje van/lenne. Kiderülhetne, mit értünk ma társadalmi szolidaritás alatt az egészségügyben, mit vagyunk hajlandóak áldozni mások egészségéért. Ezekre a kérdésekre érdemes lenne pénzt fordítani, hívhatnánk akár nemzeti konzultációnak is….
