Kovácsy Zsombor a telemedicinában rejlő lehetőségekről

Jogi szabályozásunk és az erre támaszkodó hatósági gyakorlat évtizedes lemaradásban volt a nem személyes orvos-beteg kommunikáció terén. Ugyan néhány éve már megvolt az elvi lehetőség arra, hogy további, konkrét szabályok megalkotásával egyes orvosi szakterületeken a beteg és az orvos tényleges, fizikai, egy légtérben történő találkozása nélkül is megszülethessen a javaslat a további kezelésre, ha az lehetséges – néhány marginális kivételtől eltekintve mégsem dolgozták ki ezeket a részletszabályokat. Mindez azt eredményezte, hogy egy helyben topogtak azok, akik a telemedicinára akarták felépíteni működési modelljüket: például egy applikáción belül orvosválasztás, videóhívás formájában szakorvosi konzultáció, a beteg által küldött fénykép-felvételek, vizsgálati eredmények értékelése képezte volna a szolgáltatásuk lényegét. Vagy – és erre is volt számos példa – az illegális szférában más szolgáltatásnak álcázva vagy egyszerűen nem tudván a merev jogszabályokról, jóhiszeműen végeztek telemedicina-tevékenységeket. A 2010-es évekre az a nevetséges helyzet alakult ki, hogy magyar magán-egészségbiztosító amerikai orvosokkal való távkonzultációs lehetőséget kínált csomagjának részeként, miközben a magyar egészségügyi hatóság nem tudott mit kezdeni az ilyen tevékenységekkel, kizárva a hazai szakembereket hasonló ellátások nyújtásából. És közben persze nagyüzemben zajlott a betelefonálás nyomán történő receptfelírás vagy éppen beutalás tényleges vizsgálat nélkül.

A magyar egészségügyi jog nincs egyedül a telemedicina körüli bénázással: ahogy az lenni szokott, a rugalmasabb angol, amerikai szabályozó rendszerekben kisebb problémával jár az újdonságok gyors és egyúttal megalapozott bevezetése, míg a német vagy az osztrák jog a miénkhez hasonló tehetetlenséggel áll az ilyesmi előtt. A magyar viszonyokhoz képest a különbség inkább politikai, mintsem szakmai természetű: tőlünk nyugatra a különböző állami, szakmai, érdekképviseleti szereplők kialakult egyeztetési mechanizmusokon keresztül próbálnak együtt túljutni a régi beidegződéseken, például annak az osztrák törvényi elvnek a kreatív, informatikai eszközök közbeiktatását is megengedő újraértelmezésével, hogy az orvosi tevékenységet „személyesen és közvetlenül” kell végezni. Nálunk ehhez képest a koronavírus-éra előtt leginkább abban lehetett bízni, hogy valamelyik politikus szívéhez közel álló projektre tekintettel változik majd a merev szabályozás, és eljön a telemedicina-Willkommenskultur ideje.

De miért is fontos a telemedicina? Nálunk fokozottan igaz az a jobb egészségüggyel rendelkező országokban is gyakori jelenség, hogy kevés az orvos. Nem feltétlenül nominálisan, lakosságarányosan, de a struktúra és a működés torzulásai miatt sokszor, sok helyen. Ma már a lakosság jelentős részének könnyebb online tevékenységekre alkalmas eszközökhöz hozzájutni, mint normális egészségügyi ellátáshoz. Így ha szakmai értelemben nem jár érdemi információvesztéssel a személyes találkozás helyett telekommunikáció útján megszervezni a rendeléseket, azzal a beteg és az orvos is időt, energiát spórol meg. Mindenütt, így az említett, miénkhez hasonló hagyományokból táplálkozó osztrák és német orvoslás fejlődésében is nagy hangsúly van a szakmai egyenértékűségen, és ez okozza a legtöbb vitát: el kell tudni különíteni, hogy a hagyományos gyógyításból mi az, ami esetleg tényleg elveszne a közvetlen kontaktus hiányában, és mihez ragaszkodnak az orvosok indokolatlanul. Utóbbi körben az online nehezebben átadható hálapénz lehetett az egyik fontos szempont (bár biztos lett volna ötlet tátongó orvosiköpeny-zsebet ábrázoló, bankjegydobálás lehetőségét felkínáló kisalkalmazások kifejlesztésére), de úgy tűnik, a paraszolvencia-problémát a büntetőjogi szigorítás és a megemelt bérek megoldják.

Kovácsy Zsombor írását a Portfolio közli.