Kovácsy Zsombor a terjeszkedő állami egészségügyről
Kovácsy Zsombor szakjogász, orvos, egészségügyi szakmenedzser a Portfolion arról ír, hogy szintet lép az állami szerepválallás az egészségügyben.
Egészségpolitikusaink egy része (igaz ez a jelenlegi kormányhoz nem kötődők közül is jónéhányra) évtizedek óta úgy gondolja, hogy a magánintézményeket legfeljebb a NEAK által nem finanszírozott marginális szférában célszerű eltűrni, az egészségügyi szolgáltatások letéteményese, legrátermettebb megvalósítója maga az állam. Számomra érthetetlen, hogy az államszocializmus évtizedeinek tapasztalatai hogyan engedik erre a következtetésre jutni a javarészt már akkor is élt szakembereket, de nem az egészségügy az egyetlen szegmense életünknek, ahol máig élnek vagy éppen újjáélednek a piacgazdaságot ellenszenvvel méregető hiedelmek. Van az állami szerepvállalás kizárólagosságát hirdető eszmének doktriner és a valóság mezején legalábbis értelmezhető vonulata is. Az utóbbi képviselői közé sorolom azokat, akiknek nem tetszene, ha a múltban történtekhez hasonlóan politikai kapcsolatok révén tennének szert egyes magáncégek jó pozíciókra az állami rendszerben. Az egészségügy működéséről kemény, megbízható adatok az alapvető strukturális és funkcionális tényeknél (mint például az orvoslétszám, a várólisták hossza) szélesebb körben alig állnak rendelkezésre (legalábbis a nagyközönség számára), az előzetes hatásvizsgálat pedig enyhén szólva nem kenyere az egészségpolitikának – így a gyakran felmerülő és néha meg is valósuló újabb ötletek következményeivel kapcsolatos várakozások a madárjóslás és a kincstári optimizmus nívóján mozognak. Az utóbbi bő tíz évben ha problémával szembesült az ágazatvezetés, akkor többnyire különösebb gondolkodás, az alternatív lehetőségek vizsgálata nélkül a még erőteljesebb centralizáció, az állami szerepvállalás erősítése merült fel bevetendő csodafegyverként.
Az államosítási irányú változások között vannak olyan törekvések, amelyek esetében a nagyobb fegyelem akár járhat a teljesítmény javulásával. Evidensnek tartom, hogy a COVID-ellátásban hasznos gondolat volt a katonai segítség: amikor gyorsan kell sok kritikus állapotú emberrel foglalkozni, jól jöhetnek a különleges helyzetekre felkészült szakemberek feladatmegoldási mintái. Abban már nem vagyok biztos, hogy békeidőben is szükség van ilyen szervezőerőre az egészségügyben, de ha valahol, akkor az ügyeleti ellátásban hasznosíthatók az ilyen készségek – így a jelenleg önkormányzati szintre delegált háziorvosi ügyeletek totális központosítása mint az egyik felmerült irány viszonylag jó terep lehet erre a fajta megoldási módra. Persze véleményem szerint ugyanezt meg lehetne valósítani bármilyen tulajdonformájú intézmények erősen szervezett együttműködésével, de legalább a szoros rendnek itt tényleg van létjogosultsága. Az ellenzék magától értetődő módon az önkormányzatok megalázásának újabb etapját látja az intézkedésben, és persze nem zárható ki, hogy van, akit tényleg ez motivál, de ilyen alapon bármely intézkedés potenciális veszteseit az adott változtatás célpontjaiként nevesíthetnénk.
Az ügyeleti vagy más részfeladatokra szerződő orvosi bt.-k, kft.-k állami intézményekből történt kiszorítása az orvosok jelentős béremelését megalapozó szolgálati törvény részeként már jobban közelít az ellentmondást nem tűrő, az állami tulajdonlást öncélnak tekintő gondolati áramlathoz, de ha nagyon akarjuk, az ügyeskedés, az immár tisztességes orvosi béreknél is magasabb megbízási díjak elkerülése lehet olyan cél, amelynek ez ugyan nem szükséges, de lehetséges eszköze.
Egészen más a helyzet a meddőségi klinikák/asszisztált reprodukciós/in vitro fertilizációs (IVF-) központok esetében. Ezek a szakmaiság mellett egyéb bizalomépítő és komforttényezőket is szükségszerűen képviselő intézmények; állami kézbe vételük már a tb-finanszírozott körben sem érthető, a magánpénzből fizetett ellátást nyújtó központok jövőre tervezett államosítása pedig új dimenziót nyit az egészségügyi szabályozás terén.
Elképzelhető, hogy valamilyen partikuláris érdek is meghúzódik a terv mögött (például majdani, esetleg már kifundált reprivatizáció szereplői részéről). Persze ez nem több mint kombinálás – azért kell mégis felvetnünk ezt a lehetőséget, mert önmagában a népesedéspolitikai érdek nem támaszthatja alá az állami bekebelezést, az egységes minőségbiztosítás pedig más egészségügyi szegmensekben is fontos, és szintén nem mondhatjuk, hogy az állam volna a letéteményese a megvalósulásának.
