Kovácsy Zsombor a betegútvesztőről
A betegút-menedzsment szinte teljes hiánya talán még a (remélhetőleg megszűnőben lévő) hálapénznél is több kárt okoz a hazai egészségügyben, írja a Portfolion Kovácsy Zsombor.
A hazai egészségügy a fentiek közül a legjobban abban teljesít, hogy az orvosok és más egészségügyi szakemberek a saját munkájukat rendesen elvégzik. Az összehangolás, a betegutak tényleges megszervezése terén viszont siralmas a helyzet.
Mint az egészségügy problémáinál általában, itt is a talapzat, az alapellátás elégtelenségét okolhatjuk sok mindenért. Leginkább a háziorvos feladata volna ugyanis ennek a karmester-szerepnek a betöltése. Ő követhetné nyomon a saját hatáskörben meg nem gyógyítható betegek további ellátását, ha kell, egyeztető megbeszélésekkel, a folyamat felügyeletével. A túlterheltségük miatt vény- és beutaló-írásra kárhoztatott alapellátók kapacitásai elégtelenek ilyen feladatok teljesítésére, és a hagyományai sincsenek meg a háziorvos effajta szerepvállalásának. Ehhez képest másik végletként az Amerikai Egyesült Államokban olyan gyakorlattal találkoztam, hogy némi szakirányú tevékenységet még szívesen végző nyugalmazott háziorvosok járják a kórházakat aktív kollégáikat tehermentesítve és velük szorosan együttműködve; a hazabocsátásra váró betegek további otthoni ápolási, rehabilitációs és egyéb ellátásait szervezik a kórházi orvosok, ápolók segítségével.
Persze az sem könnyíti meg a háziorvosaink dolgát, hogy – különösen a koronavírus miatt elhalasztott ellátások feltorlódása miatt, de ettől függetlenül is – hosszú hónapokat kell várni egy járóbeteg-szakellátási vizsgálatra. Vannak legális gyorsítósávok például rosszindulatú daganat gyanúja esetén a mielőbbi kivizsgálás érdekében, de a betegek jelentős része számára már eleve lehetetlen az optimálisan ütemezett betegúton való elindulás.
A fifikás megoldás ilyenkor a sürgősségi osztályon való megjelenés – ott pár óra várakozás után meg fogják vizsgálni a beteget ugyanúgy, mint fél év múlva a szakrendelőben tennék, igaz, hogy ez mondjuk tízszer többe kerül, és ténylegesen sürgős ellátást igénylők gyógyítását hátráltatja.
Így vagy úgy a beteg eljut a szakellátásba: ha tovább kell küldeni, orvosa válogatja, hogy mekkora energiát fektet ennek a továbbutalási döntésnek az előkészítésébe. Főleg intézményen belül vannak bejáratott betegutak, ahol lényegében automatizmus az adott probléma esetén mondjuk a belgyógyászat – endokrinológia – labor – ultrahang kör. Ha viszont más intézményben kell speciális vizsgálatot végezni, egyáltalán nem ilyen kézenfekvő, hogy hová kerül a beteg, és itt szólal meg újra a régi lemez, a hálapénz.
Tudjuk, hogy főorvosok kórházi osztályaik működését teljes egészében a hálapénzbányászat maximalizálásának alárendelve szervezték meg. Ebben az iparágban fontos szerepe volt a beszállítóknak, vagyis azoknak a kollégáknak, akik a fizetésre hajlandó betegeket odairányították. Orvosok közötti informális kapcsolatrendszerek határozták meg ezeket a beutalási döntéseket, melyekben természetesen a szakmaiságnak is volt szerepe, hiszen a hálapénz javát zsebre tevő vezető szakemberek jellemzően tényleg kiemelkedő színvonalon végezték a munkájukat.
Kis kitérőnél többet nem érdemel az a jogi alapvetés, miszerint minden magyar biztosítottnak minden orvosi szakterületen, minden szinten megvan az a területi ellátási kötelezettség szerinti szakrendelője, kórháza, ahol őt el kell látni. Ha ugyanis az orvos számára fontos beteg bajára nem elég a sztenderd, olyan-amilyen ellátás, akkor ehhez az alapstruktúrához képest eltérő szinapszisokon keresztül indul meg a gyógyítási folyamat szervezése.
Az, hogy ezek az egyes lelkiismeretes, vagy a kiveszőben lévő hálapénz által vezérelt orvosok által beizzított szakmai kapcsolatok, bejáratott betegutak hasznosak-e a betegek számára, a rendszerről rendelkezésre álló megbízható adatok, eredménymutatók hiányában nehezen megítélhető, de az biztos, hogy a folyamatok teljesen átláthatatlanok, a beteg reménykedve bóklászik a különböző fehérköpenyes szereplők által időnként megvilágított, egyébként teljesen átláthatatlan útvesztőben. Akinek pedig marad a hétköznapi ellátás, az csak bízhat abban, hogy orvosa megszervezi a következő szükséges lépést.