hirdetés
2024. november. 21., csütörtök - Olivér.

Kovácsy Zsombor: Hogyan (nem) lesz a pénzből egészség?

Mit érez a bérek emeléséből a beteg, hogyan hasznosulnak az erre fordított százmilliárdok? Kovácsy Zsombor írása a Portfolion.

Sokszor leromboltam már azt az illúziót, hogy ha rossz is a hazai egészségügy teljesítménye, legalább a ráfordított kevés pénzből hatékonyan működik: valójában a kiadásokhoz képest is rosszak az eredményeink. Ezért természetesen az egyes orvosok okolhatók a legkevésbé: a probléma összetettebb annál, hogy most a végére járjunk, így csak néhány kórokot említek. A korábban OEP-ként ismert Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), vagyis az állami egészségbiztosító nem honorálhatja a jó teljesíményt: mereven rögzített szabályok szerint köteles kifizetni az ellátások árát. Ezek a díjtételek nem tükrözik a tényleges költségeket, és a biztosítói finanszírozás egyre kevésbé ösztönöz több (és különösen: jobb) teljesítményre, mivel számos mennyiségi korlát és fix finanszírozási elem jelent meg benne az évtizedek során. A kórházak és rendelőintézetek vezetőinek alig van mozgásterük: önálló kiadási döntések helyett egyre inkább a jogszabályok vagy a központi utasítások végrehajtására szorítkozik a szerepük. A rendszer ezzel együtt pazarló: a legköltséghatékonyabb alapellátás alulfejlettsége és fokozatos sorvadása miatt a drágább szakrendelői és kórházi szintek a kelleténél nagyobb részt vállalnak az ellátásban. Az egyes betegek gondozási útjai átláthatatlanok, így számos félrecsúszó, felesleges, elkésett kezelési epizód eredményez érdemi hasznosulás nélküli pénzkidobást. A talán legsúlyosabb, a fentiek mindegyikét tovább mélyítő, ha úgy tetszik, horizontális probléma pedig az, hogy alig rendelkezünk megbízható, nyilvánosan hozzáférhető adatokkal az egészségügy teljesítményéről – részben az adatgazdálkodás szerencsétlenkedései, részben a problémákat szőnyeg alá söprő ágazatirányító hagyományok miatt.

Ebbe a rendszerbe érkezett meg az orvosi bérrendezés. A törvény ugyan tartalmaz minősítési szempontokat, de azok inkább tűnnek újabb bürokratikus tehernek, mintsem hathatós minőségfejlesztési eszköznek. Felmerülhet a kérdés a leírt rendszerhibák alapján, hogy egyáltalán lehet-e az orvosok szintjén valamit tenni a hatékonyság javítása érdekében, ha ennyire rosszak a keretek. Nyilvánvalóan sokkal nehezebb mikroszinten bármit elérni, ha a makrotényezők nem támogatják a kedvező változásokat, másfelől viszont az olyan jól ismert elégedetlenségi csomópontokat, mint az udvariatlan kommunikáció, a tájékoztatás hiányosságai, a beteg magára hagyása a rendszer labirintusában, az egyes ellátási epizódok összehangolásának defektusai, kifejezetten javíthatónak tartom a gyógyítás hétköznapi gyakorlatából kiindulva.

A járványhelyzetben élesedni látszanak az orvosok terhelésének különbségei: a frontvonalon elcsigázott szakemberek próbálnak erőn felül helytállni, míg a csendesebb hátországban a korábban hálapénzvezérelt osztályokon és a rendelőkben a folyton változó, hol átlagösszeget, hol a tényleges teljesítménnyel arányos díjazást kapó intézmények immár jól megfizetett, mégis sokszor kevéssé motivált alkalmazottai előfordul, hogy a korábbi feladatmennyiség töredékét látják csak el. Célzott, a gyógyító team bérezésére fordítandó várólista-csökkentési programokkal igyekszik az ágazatirányítás javítani a helyzeten, de úgy tűnik, visszafogott sikerrel. Hogy ezért inkább a a COVID-elhárítás miatti fokozott igénybevétel vagy a frontvonal mögötti orvosgárda motiválatlansága okolható, azt megfelelő adatok hiányában csak megtippelni lehetne; a választott téma alapján ezúttal az orvosi teljesítmény terén észlelhető jelenségekkel foglalkozom.

Az önmagában még jó is lehet, ha az orvosnak a kétórás rendelésén az eddigi tizenkettő helyett csak négy beteggel kell foglalkoznia: több idő jut a kikérdezésre, a szükséges lépések elmagyarázására, a beteg kérdéseinek megválaszolására, lelki támogatására, a korrekt adminisztrációra. Ha mindezt valaki hathatósan ellenőrizné, de még inkább segítené az orvosokat, hogy miként végezzék színvonalasan a betegellátás nem szigorúan véve szakmai teendőit, akkor ez mindannyiunk megelégedésére szolgálhatna.

Az orvosok teljesítményének mérése komoly módszertani kihívás.

Viszonylag rövid időn belül kezelni kell a tavalyi bérrendezés nyomán egyre élesedő feszültségeket a különböző mértékben leterhelt orvosok, és a – legalábbis az övékhez fogható mértékű – bérrendezésből egyelőre kimaradt szakdolgozók, háttértevékenységeket végzők (informatikusok, gazdasági szakemberek) között, ami persze megint csak többletforrásokat igényel.

Ha mindezt a rendszerhibák felszámolása nélkül, elszigetelt béremelés formájában valósítjuk meg, akkor azzal a megszokott, omladozó egészségügyet fogjuk még drágábban működtetni – legfeljebb azt mondhatjuk el, hogy a talán legnagyobb kockázatot jelentő humánerőforrás rendelkezésre állását stabilizáltuk valamelyest.

Ezzel szemben ha azt szeretnénk, hogy az ágazatra fordított többlet száz- vagy ezermilliárdok mindannyiunk megelégedésére jobb egészségügy formájában hasznosuljanak, megkerülhetetlen a rendszer szerkezetének és finanszírozásának mélyebb átalakítása – és nem utolsó sorban a dolgozók segítése és érdekeltté tétele abban, hogy színvonalasan és eredményesen végezzék a munkájukat.

Kovácsy Zsombor teljes írását a Portfolio közli.

(forrás: Portfolio)

Könyveink