Féltik autonómiájukat az orvosegyetemek

– Az egyetem szempontjából talán a közelmúlt egyik legfontosabb eseménye a költségvetési zárolás, amely a Semmelweis Egyetem esetében 444 millió forint elköltésének tiltását jelenti. Miként tudják pótolni a kieső közel fél milliárdot?

– Kétségtelen tény, hogy az egyetem nagyságrendileg 65 milliárdos éves költségvetésének csupán töredéke a fenti összeg, a gond abból adódik, hogy az intézkedést novemberben hozták. Ez egy váratlan helyzet. Kicsit olyan, mint amikor valakinek az egész havi fizetését – amit napról napra beoszt – megkurtítják, majd egyszer csak közlik, hogy az utolsó hétre már jóval kevesebb pénze jut. Sokféle ötlet felmerült, így például még az is, hogy átmeneti időre felfüggesztjük a vizsgákat, majd egy héttel meghosszabbítjuk a vizsgaidőszakot, de ez az elképzelés alig egy napig élt, olyan bonyolultnak tűnt a kivitelezése. Végül a többi kutatóegyetemhez hasonlóan mi is az energia racionalizálást vállaltuk, vagyis az ünnepekre egyes részlegeket – ahol nem folyik gyógyító munka vagy oktatás – bezárunk, illetve néhány rendezvényt elhalasztunk. A hallgatók esetleg más helyszínen ugyan – például a klinikákon –, de az általuk már jó előre kiválasztott napon tehetik le a vizsgáikat. Arról, hogy melyik épületet, emeletet vagy folyosót tudjuk ideiglenesen kiiktatni a napi használtból, nem egyetemi szinten határozunk, az oktatásért felelős dékánokra bíztuk a döntést. A klinikák működésében egyébként a „szénszünet” nem okoz fennakadást, az elméleti intézetek esetében pedig még a helyzetfelmérésnél tartunk.

– Összességében mennyiből gazdálkodik az intézmény, s milyenek a bevételi arányok?

– Mint már említettem, az idei költségvetésünk nagyjából 65 milliárd forint, aminek kétharmadát az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól érkező finanszírozási összeg teszi ki. Igen jelentős, az éves költségvetés valamivel több mint 10 százaléka származik a külföldi hallgatók tandíjából. Amennyiben ez az utóbbi bevételünk valamilyen oknál fogva eltűnne, azt igencsak megsínylené a magyar nyelvű oktatás, hiszen ez a pénz teszi lehetővé a képzés általános, elismerten magas színvonalának fenntartását, s megkönnyíti az egyes intézetek működtetését. Nem csak a mostani zárolás okoz egyébként feszültséget egyetemi körökben, hanem az a köztudott tény, hogy jövőre 27 milliárd erejéig várható egy hasonló akció. Legalábbis eddig ez a szám szerepelt a felsőoktatás 2013-as költségvetési tervében. S bár azt még nem tudjuk, hogy ezt milyen algoritmus szerint osztják szét az érintett intézmények között, a Semmelweis Egyetem esetében akár egy milliárd zárulásával kalkulálunk. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a hallgatói keretszámok csökkentése várható azokon a területeken is – orvos, fogorvos, gyógyszerészképzés -, ahol tavaly emelték a kvótát, akkor nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem: igen nehezen számítható ki, hogy jövőre mi lesz.

– A bizonytalanságot nyilván az a néhány soros javaslat is fokozza, amely a legutóbbi salátatörvény tervezetben jelent meg, s amely még a szakemberek körében is komoly értelmezési vitákat váltott ki. Nem derül ki ugyanis, hogy a törvényalkotó a fenntartók megnevezésével a klinikákat akarja közelebb húzni az egészségügyi ellátórendszer egészéhez, illetve az egyetem autonómiáját igyekszik csökkenteni. Önök mit olvastak ki az előterjesztés mondataiból?

– Az orvosképzés a klinikai és az elméleti oktatás rendkívül szigorú, évszázadok alatt kialakult egységére épül. Mi például néhány éve hajtottunk végre egy jelentős curriculum reformot, amikor új tantárgyakat vezettünk be, változtattunk egyes tantárgyak helyén és óraszámán annak érdekében, hogy az elméleti képzés stabilan megalapozza a gyakorlati oktatást. Katasztrófa lenne, ha nőne a klinikák távolsága az egyetemtől – ez a legrosszabb szcenárió, amiről egyébként szintén lehet hallani -, vagyis ha a klinikák az egyetemen kívül működnének. Természetesen vannak olyan dolgok, amelyeket természetesen józan ésszel beláthatunk, s legalábbis logikai szinten el lehet fogadni, annak ellenére, hogy valamilyen mértékben csökkentik az egyetem autonómiáját.

– Nem nagyon jutottunk közelebb az értelmezéshez, az elmondottakból leginkább arra lehet következtetni, hogy a háttérben feltehetően komoly viták és egyeztetések zajlanak az egyetemekről illetve az egyetemi klinikák jövőjéről.

– A szándék egyértelmű: a betegellátás országos szinten legyen egységes, áttekinthető és logikus. Az említett tervezet egyrészt kimondja, hogy a felsőoktatási intézmények saját betegellátó intézeteinek fenntartója maga az egyetem, az egész egyetem fenntartója pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Ez azért is jó, mert mindig volt egyfajta bizonytalanság abban, hogy miért felelős az oktatási, s miért az egészségügyi tárca. A tervezet tehát egyértelművé teszi, hogy ki a fenntartó.

– Miért, eddig hogy volt?

– Jelenleg az egészségügyért valamint az oktatásért felelős államtitkárság, a GYEMSZI, a gazdasági valamint a fejlesztési minisztériumok osztoznak valamilyen szinten ezen a feladaton.

– Arról van szó, hogy igyekeznek rendet vágni ebben a káoszban?

– Nem tudjuk, mert egyelőre még nem látjuk, hogy a nemzetgazdasági illetve a fejlesztési minisztérium milyen szinten vesz majd részt az egyetemek irányításában. Ma annyit tudunk, hogy a gazdasági főigazgató munkáltatói jogkörét a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium és az egyetem közösen gyakorolja. A törvényalkotónak ismereteink szerint az a szándéka, hogy ezt a jogosítványt visszatelepítse az EMMI-hez, de már az is felmerült, hogy a fejlesztési minisztériumtól a nemzetgazdasági tárca venné át. Annyi biztos, hogy ezt a kérdést év végéig kívánják rendezni. Ugyanakkor legalább ennyire fontos téma – s ez szintén érinti az egyetem helyzetét -, hogy mi lesz a gazdasági tanács jövője. Ezek a testületek néhány éve azzal a feladattal jöttek létre, hogy az egyetemek fontosabb stratégiai, pénzügyeket is érintő elképzeléseit, terveit előzetesen – ha nem is vétójoggal élve – minősítsék, értékeljék. Úgy hírlik, a jövőben nem lesz kötelező e grémiumok fenntartása, de fakultatív jelleggel, mint a rektor tanácsadó testületét működtethetik az egyetemek. Az érintettek véleménye egyébként megoszlik a gazdasági tanácsokról, van ahol úgy vélik, tevékenységük beavatkozás az egyetem ügyeibe, mások viszont arra hivatkoznak, hogy segítségükkel milliókat sikerült megtakarítaniuk

– S Ön hogy gondolja?

– Szerintem kimondottan hasznos, hogy mielőtt egy-egy téma a szenátus belső vitafórumára kerül, külső szakértő is értékelje, véleményt mondjon róla.

– Az egészségügyben jelenleg óriási átalakulás zajlik, s úgy tűnik, hogy bár egyelőre csak a háttérben, de megkezdődött az alma materek újrapozícionálása. Milyen irányba mutatnak a ma még gyakran egymásnak is ellentmondó elképzelések?

– Két irányzat működését érzékeljük. Az egyik nagyobb gazdasági önállóságot adna az egyetemeknek mondván, ha jól sáfárkodnak anyagi és szellemi tőkéjükkel, diákjaiknak piacképes tudást adnak, akkor megerősödnek, azok pedig akik nem, ott a lábukkal szavaznak a hallgatók. Lényegében tehát a hallgatói piac dönt. A másik  elgondolás szerint viszont az egyetem épp úgy, mint egy állami nagyvállalat, az állami szervezet része, feladata az állami megrendelések teljesítése, az állam mondja meg, hogy mennyiből gazdálkodik és mit csinál, bevételeinek sorsáról pedig a fenntartó dönt. A megoldás valahol a két irányzat egyensúlyában keresendő, azt a pontot kell megtalálni, ahol az egyetem képes értelmesen gazdálkodni, s a legtöbbet kihozni magából, s ugyanakkor azt, ahol már az állami megrendelőnek kell átvennie a szerepet. Sok szó esik az önfenntartó egyetemről, de ez egyértelműen önálló gazdálkodási lehetőséget kell, hogy jelentsen. A fejlesztési minisztériumnak az egyetem gazdasági főigazgató kinevezésében való jogosultsága nem a szabad gazdálkodás irányába mutat, inkább az állami megrendelő szándékát tükrözi. Azzal viszont, hogy felmerült ennek újragondolása, mintha mégis az önfenntartó egyetemek irányába mennénk.

– S mit akarnak az orvostudományi egyetemek, köztük az SE?

– Azt, hogy ne csorbuljon a klinikák önállósága, maradjanak egyben az elméleti intézetekkel, s nagyon szeretnénk, ha az általunk megszerzett bevételekkel szabadon gazdálkodhatnánk.