"Nem a beteg, hanem a rendszer túlélése a fontos"

Az egészségügyi rendszer problémája évek óta tudott: a jelenlegi kapacitások, a rendelkezésre álló humán erőforrás valamint a biztosítási csomag fenntartásához és finanszírozásához rendelkezésre álló pénz nem elegendő. Az egészségügy azért működképes, mert a bizonyítékokon alapuló döntések helyett folyamatszabályozás zajlik, fejtette ki Kaló Zoltán. Ennek jegyében ugyan egy meglehetősen széles közfinanszírozott szolgáltatási csomagot tudhatunk magunkénak, ám ahhoz, hogy ez finanszírozható legyen ár- és volumenkorlátot kell alkalmazni, ami lényegében a betegek hozzáférésének korlátok közé szorítását jelenti. Ez utóbbi esetében pedig sokféleképpen el lehet dönteni, hogy kinek jusson, s kinek ne az adott egészségügyi szolgáltatásból. A hálapénz mellett van demokratikusabb módszer is, például a székfoglaló nevű játék, amikor egy székkel kevesebb van, s akinek nem jut hely, az mehet. Vagyis, ki lehet találni különböző technikákat, de alapvetően az a lényeg, hogy a betegek nem férnek hozzá a szükségleteik szerinti technológiákhoz. Illetve: van aki igen, s van aki nem, azt pedig a volumenszabályozott rendszerben végképp nem tudni, hogy ki igen, s ki nem.

A bizonyítékokon alapuló döntéshozatal ugyanakkor azt eredményezné, hogy bár a jelenleginél kevesebb technológia (diagnosztika, műszer, eljárás, gyógyszer stb.) kerülne befogadásra – s persze ki kellene állni a nyilvánosság elé, bejelenteni, hogy bizonyos eljárásokat nem tudunk finanszírozni – viszont a támogatott szolgáltatások hozzáférését nem kellene komoly mértékben korlátozni, s a kihirdetett ellátási csomag lényeges elemeihez valóban hozzáférnének a betegek. Az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutató Központjának munkatársa szerint ez csökkentené a korrupciót, a paraszolvenciát, növelné az esélyegyenlőséget, indokoltabbá válnának a döntések.

Abban az esetben bármilyen forráskivonás megoldható  – így Kaló -, ha ár- és volumenkorlátok biztosítják a folyamatszabályozott támogatási rendszer működését. Ehhez legfeljebb annyi kell, hogy minden „potmétert” egy kicsivel lejjebb tekerjenek. Az már más kérdés, hogy a betegek jelentős része nem fér hozzá a közfinanszírozott technológiákhoz, bár az is igaz, hogy nem tudják, azért nem kapják meg a szükséges legjobb eljárást vagy gyógyszert, mert huszadika után kerültek kórházba, amikorra már elfogyott az arra a hónapra rendelt keret. Egy ilyen rendszerben nem a beteg, hanem a rendszer túlélése a fontos.

Az ELTE kutatója szerint újra kell tervezni az egészségügyet, mert amiben most élünk, abban forrásbevonásra és az ellátási csomag szűkítésére van szükség. Bár mindezt el lehet kerülni ideig óráig, a jelenlegi rendszer azonban csak akkor állítható jobb pályára, ha elismerjük ezeket a tényeket, s az új megoldás tudományos bizonyítékokra valamint a szereplők partneri viszonyára épül.

Nyugat-Európában évről évre nő a GDP egészségügyre fordított része. Míg az említett térségben 1960 és 1990 között 2,2 százalék volt a GDP átlagos növekedési üteme, addig az egészségügyi kiadások ennél is gyorsabban, évente átlagosan 3,3 százalékkal nőttek. Az elmúlt tíz évben az előbbi két érték közötti 1,1 százalék tovább emelkedett, a különbség ma már 1,8 százalék. Ez két dolgot jelent: egyrészt az egészségügy felértékelődését, másrészt felveti azt a kérdést, hogy a költségek tartós növekedése mellett hosszú távon miként oldható meg a finanszírozás, a szükséges források előteremtése, fejtette ki előadásában Bodrogi József közgazdász.

A költségrobbanásban pedig láthatóan nincs megállás. Az Egyesült Államokban például tavaly a GDP több mint 18 százalékát fordították egészségügyre – s a közhányad itt is magasabb a magánforrásoknál! -, vagyis közelít a kritikus 20 százalékhoz, amikor minden öt dollárból egyet már az egészségügyre kell fordítani. Az OECD országokban is emelkedő trend figyelhető meg, az egészségügy finanszírozása tehát továbbra is akut problémának tekinthető.

Magyarországon ezzel szemben egy ettől eltérő trend figyelhető meg: az évenkénti 8 százalék alatti GDP arányos költés egy meglehetősen szűk sávban mozog, amit ráadásul az is befolyásol, hogy az elmúlt években csökkent a GDP. Egy másik hazai sajátosság, hogy a fenti értékből meglehetősen alacsony, 4,5-5 százalék a közhányad. A probléma mértékét egyébként mi sem jelzi jobban, mint az, hogy 2005-2011 között a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alapban összesen 950 milliárd forint deficit keletkezett, ennyivel növelve az államadósságot. (Ebből egyébként 815,4 milliárdot az egészségbiztosítási alap „termelt ki”.)

Az egészségügyi költségek emelkedése többek között a demográfiai trend számlájára írható. 1900 és 2012 között ugyanis drámaian átalakult a magyar társadalom struktúrája: megháromszorozódott a 65 éven felüliek, míg a másik oldalon harmadára csökkent a 14 éven aluliak száma. Mint azt a kutatók már jó pár éve kimutatták, az igénybe vett egészségügyi szolgáltatások költségei 55 éves kortól nőnek, 2010-ben például a fekvőbeteg kassza kétharmadát a 65 éven felüliek ellátására fordították. Nem véletlen, tette hozzá a szakértő, hogy egészségügyi közgazdászok körében elég komoly vita zajlik arról, vajon ebben a csoportban felvethető-e a költséghatékonyság fogalma.

Magyarországon jelenleg 3,85 millió foglalkoztatott termeli meg a 9,69 millió ellátásához szükséges forrásokat, miközben a demográfiai trendek is arra figyelmeztetnek: egyre nagyobb nyomás nehezedik a társadalombiztosítás felosztó-kirovó rendszerére, s amíg nem lábalunk ki a válságból, nem javul a gazdaság állapota, addig nem érhető el áttörés a finanszírozásban, nem pótolható vissza az az 500 milliárd forint, amelyet a makrogazdasági egyensúly javítása érdekében vontak ki a rendszerből.