Egészségipar: álom és valóság

Magyarország számára nemzetstratégiai jelentőségű az egészségipar, s ezen belül az egészségturizmus fejlesztése, hangzott el a Világgazdaság keddi konferenciáján. Nem véletlenül, hiszen igen dinamikusan fejlődő ágazatról van szó. Az egészségipar markáns része a gyógyszeripar, amelynek támogatása, fejlesztése nálunk is kiemelt feladat dr. Feketéné dr. Fényi Ágnes szerint. Bár a  hazai piac kicsi, fejtette ki a Nemzetgazdasági Minisztérium osztályvezetője, ám a régió logisztikai központjaként illetve kutatások klinikai fázisának végzése révén kiemelkedő szerep juthat hazánknak. Ami pedig a magyar gyógyszeripari vállalatok fejlődését illeti – amelyek 2010-ben a GDP 4,7 százalékát adták – a készülő iparstratégia részeként kívánják segíteni őket itthoni és  exportpiacaikon.

Hasonló a helyzet az orvosi berendezések és eszközök gyártása terén, amely az NGM szerint az egészségiparon belül az egyik legígéretesebb kitörési pont, miközben a hazai cégek magyarországi piaci részesedése nem éri el a 20 százalékot. Támogatásuk szintén kiemelt feladat.

Az egészségipar egyik legmarkánsabb része az egészségturizmus, amely ma már nem csak a gyógyfürdőkre koncentrál, hanem a konkrét gyógyító tevékenységre magára is. 2011-ben 153 milliárd forintos költés volt az egészségturizmushoz kapcsolható, ennek 7,4 százalékát fordították gyógyításra, ns 23 százalékát egészségmegőrzésre. A tárca úgy látja, ki kell dolgozni – az OEP által finanszírozott szolgáltatásoktól elkülönítve - az állami egészségügyi intézmények egészségturisztikai szolgáltatásba történő bevonását, figyelembe véve a helyben rendelkezésre álló munkaerőt. Meg kell határozni az egészségbiztosítási járulékért igénybe vehető szolgáltatási csomagot, mint ahogy dönteni kell arról is, milyen mértékben engedik be a magánbiztosítókat a szolgáltatási piacra, s mindehhez persze elengedhetetlen a szektorsemleges finanszírozás megvalósítása.

Iparpolitika kerestetik

A Széll Kálmán Tervben gyökeredző valóságban némiképp másként látják helyzetüket az egészségipar közvetlen szereplői. A hazai gyógyszergyártók például úgy vélik, hogy miközben adók, járulékok, beruházások és kutatás-fejlesztés révén tavaly 209,3 milliárddal járultak a nemzetgazdasághoz, iparpolitikai szempontot képtelenek felfedezni az intézkedések mögött, aminek egyik eklatáns példája, hogy miközben valós hazai k+f tevékenységet folytatnak, e kiadásaik leírhatóságát még mindig nem sikerült hosszú távon, megnyugtatóan rendezni. Ami pedig a 2013-as gyógyszerkasszát illeti, az
irreális alultervezés miatt nem lesznek új készítmények a piacon, nem lesz
kutatás-fejlesztés, gyártás, emelkednek a betegterhek, csökken a foglalkoztatás
valamint a cégek járulék és adóbefizetése – sorolta a Magyarországi
Gyógyszergyártók Országos Szövetségének alelnöke.

A vaklicit jelenlegi rendszerének fenntartása egyenes út a hazai ipar tönkretételéhez, s az export-veszteségek elkerülése érdekében inkább feladják magyarországi piacaikat,közölte Greskovits Dávid, aki szerint olyan támogatáspolitikára van szükség, amely semleges költségvetési hatása mellett nem káros a hazai gyógyszeriparra.

A fentiekhez csatlakozott előadásával a Magyar Gyógyszer-nagykereskedők Szövetségének alelnöke. Feller Antal a cégeik által elszenvedett veszteségeket mutatta be.

Utánunk Mexikó

Bár az egészségiparnak többször deklaráltan fontos része az orvostechnika
is, ez a hétköznapok gyakorlatában nemigen köszön vissza. Június végén beszállítóiknak a kórházak 35,75 milliárd lejárt határidejű, s további, 39,55 milliárd forint határidőn belüli tartozást könyvelhettek el. Ráadásul még mindig vannak 2011-ből származó kifizetetlen számlák, miközben a fizetési határidő ma már 180 napra tolódott ki. Az államosított, központi működtetés egyelőre tehát semmiféle változást nem hozott, mint ahogy az Orvostechnikai Szövetség elnöke, Hornyák László szerint nem várnak sokat a központosított közbeszerzéstől sem, amelyet azoknál a termékeknél kellene alkalmazni, amelyeket közel egy évtizede hasonló módon vásárolnak meg az intézményeknek.

Megoldás lehet a nettó finanszírozásra való átállás, vagyis annak lehetővé tétele, hogy az érintett cégek adójukból leírhassák a kórházak adósságait. Ami pedig a dolog betegellátási részét illeti, míg az OECD országokban egy millió lakosra 22,6, addig nálunk 7,3 CT jut – a sorban utánunk már csak Mexikó található.

Nem jobb a helyzet a gyógyászati segédeszközök esetében sem, amelyeknek
támogatási kerete két éve rendre túlfut az előre meghatározott mértéknél. Itt
elsősorban a 27 százalékos forgalmi adó 18-ra csökkentését tartják fontosnak
a cégek, valamint a támogatott termékek régóta változatlan és rugalmatlan
struktúrájának és csoport-beosztásának megváltoztatását.

Folytatódó adósságspirál

Ami az adósságot illeti, nem jobb a helyzet a fekvőbeteg intézményeknél sem.
2012-re 11 milliárd forint lejárt szállítói tartozással „fordultak” a kórházak,
s utólag az is kiderült, jól saccolták amikor 2011 végére 60 milliárdos
tartozásállományt jósoltak. Idén sem lesz jobb a helyzet, mondta előadásában
Rácz Jenő. Nem történt meg az infláció ellentételezése, a minimálbér emelése 10 milliárdba került az intézményeknek, mint ahogy a béremelést is egyelőre saját maguk „izzadták” ki. Idén év végére is 60, netán 80 milliárdos tartozásállomány várható. S mivel a kórházak immár állami kézben vannak,
ez az összeg az állami adósságot növeli, akár 0,3 százalékkal is. A Magyar
Kórházszövetség elnöke – mint mondta – nem szeretne a rossz hír vivőjének a
bőrében lenni, amikor ezt a tényt a kormányfő tudomására hozzák.

A Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési az alábbi,
standard nyilatkozat tételét javasolta az intézményeknek abban az esetben,
ha újságírók a kórházi adósságállomány mértéke felől érdeklődnének: „A
Semmelweis Terv alapvetésének megfelelően, amely szerint mindenkinek, bárhol
is lakjon az ország területén, egyenlő eséllyel, azonos szintű egészségügyi
ellátást kell kapni, a (kórház neve) Kórházban a betegek ellátása folyamatos,
zavartalan, megbízható és biztonságos.”

A hazai egészségügy hosszan elhúzódó pénzügyi, politikai, szakmai, erkölcsi, bizalmi és humán erőforrás válságban van. A politikusok figyelmét fel kell hívni, hogy ebben a helyzet nem szabad gyors változást ígérni, ehelyett
évtizedes programokat kell készíteni, végrehajtani, s ily módon fokozatosan
eredményt elérni. A Magyar Kórházszövetség elnöke egyébként annak
hirdetésétől is óvott, hogy a változással mindenki nyer. Ilyen nincs – tette hozzá
– jobb ezt idejekorán bevallani. Ami az elmúlt egy évben lezajlott változást,
az országos intézetek, a kórházak, s egyelőre a szakrendelők egy részének
államosítását illeti, úgy vélte, elképzelhetetlen, hogy az egyetemek érintetlenek maradnak, mint ahogy az is érdekes helyzetet szül, hogy egy teljes egészében állami szakellátási rendszer mellett egy 99 százalékban privatizált alapellátás működik.

Az elvileg meghatározott szolgáltatási csomaggal kapcsolatban pedig
leszögezte: amihez nem fér hozzá a beteg – bár elvileg jár neki! – az valójában
nem része a szolgáltatási csomagnak. Rácz szerint a várólistákkal kapcsolatban
azt is át kell gondolni, hogy közintézményben várólistán kívül lehet-e fizetős
ellátást nyújtani?

Érvek és ellenérvek

Az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának vezetője, Kaló Zoltán arra
hívta fel a figyelmet, hogy rosszul érvelünk az innováció mellett: folyamatosan
a megtakarítást hangoztatjuk, miközben a lakosság egészségi állapotára – a
hosszabb életévek GDP növelő hatására -, az esélyegyenlőtlenség csökkentésére,
a fenntartható finanszírozásra, a betegközpontúságra, s a családok pénzügyi
védelmére kellene hivatkozni. Más ágazatok – tette hozzá – eredményesen
használják ezeket az érveket, miközben az ágazat új technológiái is teljesítik e
kritériumokat.