Nyugdíjas orvosok: pénz és hivatás nélkül? 2.rész
Generációs ellentétek, age-izmus, az orvoslás szellemiségének, az orvos-beteg viszonynak a megváltozása mind-mind terhelik manapság idősebb és fiatalabb orvosok viszonyát. A régebben pályán lévők, a nyugdíjas kort elérő gyógyítók nemigen akarják, de tegyük hozzá, sokszor nem is nagyon tudják abbahagyni a munkát.
A Magyar Orvosi Kamara ma is utal pénzt az alapítványnak, de azzal, hogy Molnár Lajos minisztersége idején megszüntették a kötelező kamarai tagságot, sokan kiléptek, kevesebb lett a bevétel, ezért az alapítványnak juttatott működési hozzájárulást is csökkentették: a tagdíjakból befolyó bevétel korábbi 1,5–3 százaléka helyett ma csupán fél százalékot kapnak. Ha januártól újra kötelező lesz a kamarai tagság, az hosszabb távon újra javíthat majd a helyzeten. Addig azonban minden nagyon nehéz.
Nem tudni pontosan hány nyugdíjas orvos dolgozik
Bár egészen konkrét adatok nincsenek arra nézve, hogy a mintegy 36 ezres orvosi kar hány százaléka lehet nyugdíjas, tény, hogy sok nyugdíjas korú dolgozik, mert egyre több közöttük a rászoruló. Altorjay András szerint egy szám nem is mondana túl sokat. Önmagában az a tény ugyanis, hogy valaki elérte a korhatárt, nem jelent semmit. Sokan a nyugdíjas korúak közül lélekben még nem érzik magukat nyugdíjasnak, így nem is hagyják abba a munkát és nem is vállalják a seniorságot. Mindezt az Altorjay András által hatodik éve, az országban egyedüliként szervezett senior orvostalálkozók is alátámasztják.
– Az első alkalommal pénteki napra tettük a rendezvényt, de sokan kérték, hogy tegyük át inkább szombatra, mert dolgoznak – mesélte Altorjay doktor.
A kamarai vezető szerint minden hivatásrendben dolgozó, így a pedagógusok, a papok és a bírók is hasonló gondokkal szembesülnek. Ennek eredménye, hogy akinek a sok munka és alacsony bér mellett nem futotta a sokat emlegetett öngondoskodásra, az szenved, szorul, számol, nélkülöz – fogalmaz Altorjay, aki szerint a hivatással rendelkezők élete mégis kihívásokkal és sikerekkel teli, amiről önként általában nem szívesen mondanak le akkor sem, ha nyugdíjassá válnak. Akkor inkább megpróbálnak félállásban, fürdő- vagy receptvizsgáló ellenőrző főorvosként tovább dolgozni; keresnek valamilyen részfoglalkoztatási lehetőséget, hacsak nincs a háttérben valamilyen súlyos betegség.
Senior találkozó
Az is előfordult persze, hogy megkerestek valakit, aki 70 év körüli volt, ám visszaüzent, hogy „nem vagyok még elég öreg ehhez”. A találkozóra ugyanis az megy el, aki már felvállalta a nyugdíjas létét. Mindettől függetlenül a senior kezdeményezés fogadtatása az elejétől kezdve kifejezetten jó – mondja a kardiológus. Akik azt sem tudják egykori kollégáikról, élnek vagy halnak-e, itt újra összetalálkozhatnak. Ráadásul az évente egyszer megrendezett találkozó csak róluk szól. Megemlékezés, emlékérem, meglepetés műsor, ebéd és felszabadult beszélgetés a régi szép időkről – fogalmaz Altorjay András, aki azt is elmondja: egyik orvosnőjük Isaszegen telepedett le, mégis évente visszajár közéjük. Van, aki az unokahúgával érkezik, ő támogatja, de olyan is akad, aki egy másik orvos özvegyét hozza magával a találkozóra.
Kilencven-száztízen minden évben együtt vannak. Legutóbb a Bory várban találkoztak, és az Enyedi testvérek, Ágnes és Tamás gondoskodtak a seniorok szórakoztatásáról. Ingyen vállalták, mintegy hálából, egykori gyermekorvosuknak…
Csak hát a hála, a megbecsülés nem mindig jellemző – még az orvosok között sem. Akkor sem, ha az orvoslás eredeti hippokratészi esküje ki is mondja: „Esküszöm a gyógyító Apollóra, Aszklépioszra és Hügieiára és Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket tanúkul hívok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel megtartom a következő kötelességeimet: tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint szüleimet, vagyonomat megosztom vele, s ha rászorul, tartozásomat lerovom…”
Segítőből segítségre szoruló
A többi közt lényegében erre utal dr. Iván László, pszichiáter, neurológus és gerontológus professzor is, amikor arról kérdezem: vajon miben más egy orvos öregedése? Miként viselhető el a mellőzöttség az olyan ember számára, aki esetenként úgy szorul egyre inkább segítségre, hogy korábban maga volt segítő? Iván László professzor maga 78 éves; 2010-ben már 53. éve dolgozik orvosként. Ennyi idő alatt számos orvosjelöltet tanított, számos kollégával működött együtt. Ha úgy tetszik, végigélte a történelmet, s ennek alapján kijelenti: jelentősen megváltozott mára az orvosi munkához, a hivatáshoz, a kollégákhoz való viszony. Azok, akik végigélték a háború utáni korszakot, másként álltak, állnak ma is egymáshoz és a betegekhez, s ha tehetik, az utolsó pillanatig gyógyítanak – ez az életük. Az utóbbi évtizedekben azonban a nemzedékek közötti kapcsolatok is jelentősen megváltoztak. Nem igazán harmonikusak azok a fiatalabb-középkorú orvosok között sem, ám az orvosképzésben elsősorban a technikai tudásra fókuszáló ismeretanyag elsajátíttatása másféle magatartásmintákat tett általánossá a fiatalabbak között. Mindezt persze nem hagyják válasz nélkül az idősebb generációk sem, így gyakori az orvosok között is a féltékenység, a rivalizálás, a lekezelés.
A tendencia világviszonylatban is igaz, nem csak Magyarországon. Az idősödő orvosok sokszor azt látják, hogy már nem kapják meg azt a segítőkészséget, ami korábban a szakmát jellemezte, amit régen természetesnek tartottak egymás között. Bár egyes megfogalmazások szerint akkoriban inkább feudális hierarchia volt az egészségügyben, de minden átláthatóbb volt. Iván László szerint mára gyakorlatilag háttérbe szorult az egykor elvárásként megfogalmazott empatikus orvosi magatartás és beállítódás, sőt alig vannak már konzíliumok is, ami ugyancsak az együttműködési készség csökkenését jelzi.
A beteg vagy a költség-hatékonyság a fontos?
Minden téren háttérbe szorultak az idősebbek, s ez alól az orvoslás sem kivétel. Ma hosszabb ideig él egymás mellett több nemzedék, mint régebben, és így könnyebben megjelenik a rivalizálásra való hajlam, egymás lekezelése, kiszorítása, s mindez ráadásul anyagi érdekek mentén, egy megváltozott orvosi magatartással párosulva.
A kialakult helyzetben „fellazultak” a régi nagy orvosi iskolák. Ma már nem annyira az orvos beteghez való hozzáállása számít, hanem inkább a költséghatékonyság, ami egy idősebb orvos számára finoman szólva is idegen. Ugyancsak nehéz lehet elviselni, hogy a komputer használata egy fiatalabbnak természetes, az idősebb orvosnak azonban gondot okozhat. Van, aki helyett asszisztense elvégzi ezt a munkát, leveszi válláról ezt a terhet, ilyenkor azonban, még ha rejtetten is, de mégis sajátos kisebbségi érzéssel terhelődik meg az idősebb orvos élete. A nyugdíjas korú orvosok – kimondhatjuk – nem egyszer féltik az állásukat, akár egykori szakmai sikereik, akár anyagi okok miatt. Mindez ráadásul azt is jelentheti, hogy ha az orvos erőlteti magát, nem veszi figyelembe az idősödéssel együtt járó változásokat, akkor esetleg ő maga is a szükségesnél később kér orvosi segítséget. Ebben azonban annak is szerepe lehet, hogy – a már említett rivalizálás, lekezelés miatt – egyébként sem szívesen mutatják meg magukat egy másik orvosnak, nehogy kiderüljön, esetleg emészti őket valamilyen betegség, már nem a régiek…
Régen megvolt a bizalom a kollégák között, ma az idősebb orvos kevésbé törődik magával, mert fél attól, hogy kiszolgáltatja magát. Ahogyan a társadalomban ma szinte megbélyegzik az öregeket, az age-izmus jellemző az orvoslásban is – vallja Iván László professzor, aki szerint mindennek a feloldásához idő kell, ám a társadalmi változások mentén „talán most pozitív változások következnek”.
