Minek annyira rohanni, ha egyszer úgyis meghalunk?
Egy boncmester, egy parapszichológus, egy gyászterapeuta, két temetkezési vállalkozó és egy ráktúlélő leül beszélgetni a halálról. Ez akár valami fekete humorral átitatott vicc kezdete is lehetne, de nem az. Az utóbb említett ráktúlélő én vagyok. A többiek pedig… mondom sorban: Kiss János boncmester, Kucserka Éva parapszichológus, médium, Kanjo Nada, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa, Verseczki Gabriella és Veres Mónika temetkezési szakemberek és Tollár Mónika moderátor. Az est után úgy mentem haza, hogy többet tudtam meg a világról. Szentesi Éva rendhagyó beszámolója a WMN.hu-n.
- Nem lehet gyorsan gyászolni
- A részvétnyilvánítás tudománya
- Álmok és víziók a halálos ágyon
- Útmutató gyászhelyzetekre
- Hogyan lehet személyessé tenni a haldoklást?
- Mit kellene tennünk a haldoklókkal?
- Laikusként foglalkoznak a haldoklókkal az ápolók?
- Miért halnak társuk után az emberek?
- A túlvilágon is jobban örülnek, ha jókedvű vagy
- Spirituális növekedést is hozhat a gyász
Pedig a halálról elég sokat tudok.
Még láttam is, félig, kicsit hunyorogva. Egész közel engedtem.
Nem félek tőle.
Sőt, a halál a leginkább közös minden emberben. Egyszer mindenki meghal. Ez holtbiztos. Nem véletlenül mondják.
De mégis miért alakul ki bennünk félelem a halállal kapcsolatban? Miért beszélünk suttogva róla, vagy miért tabusítjuk? Miért gondolunk rá reszketve, miért nem lehet ez is éppen olyan természetességgel jelen, mint bármi más?
Talán mindennek köze van ahhoz, hogy nem minden ember úgy hal meg, ahogy méltó volna az emberségéhez. Pedig a méltó halálhoz mindenkinek éppúgy joga van, mint a méltó élethez. Talán azért, mert az emberi élet előtt nem tiszteleg ugyanúgy mindenki. Talán, mert nem mindenki tekint a másikra egyenlőként. Talán, mert üvöltve és reszketve élünk, és így is megyünk át a túlvilágra.
Egész életünkben rohanunk, és azt mondogatjuk, hogy „most rohanunk, majd holnap… még úgyis ráérek, most vizsgázni kell, most férj kell/asszony kell, most gyerek kell, most új munka, most túlóra, most hitel, most új kocsi, most ez, meg az kell”, de az élet nem kell.
Az élet mellett elmegyünk.
És közben félünk attól, hogy megbukunk a vizsgán, hogy elhagy a férj/az asszony, hogy nem lesz gyerek, vagy ha lesz, betegen születik, hogy kirúgnak a munkahelyről, vagy fel sem vesznek, hogy nem lesz meg a havi törlesztő, hogy az új kocsi összetörik…
Hogy mi is összetörünk, mert a végén nem marad semmi, csak annyi, hogy elfelejtettük közben a lényeget, és mindvégig reszkettünk a félelemtől.
