A túlvilágon is jobban örülnek, ha jókedvű vagy
Mexikóban a halál az élet legfontosabb pillanata, a halottak napja pedig egy színpompás népünnepély a temetőben, írja az [origo].
A mexikói kultúra egyik alapvető vonása a halálhoz fűződő sajátos viszony. Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással.
Ez a rögeszme a Kolumbusz előtti időkből ered: a maja és azték piramisok is tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve. Aztán a spanyolok legyilkolták az indiánok többségét, a túlélőket pedig keresztény hitre térítették, ami ebben az esetben a katolicizmus sötét, gyászos, spanyol formáját jelenti, amely szintén elég kiemelt helyen kezelte a halál tematikáját.
A gyarmati időszakot újabb háborúk követték, először a spanyolok elleni függetlenségi háború, aztán a francia intervenciós hadsereg elleni küzdelem, majd az 1910-es mexikói forradalom. Jelenleg pedig a drogmaffia ellen dúl a harc. Mindezek miatt a mexikói kultúrában a halál nem holmi rendkívüli, tragikus, sőt igazságtalannak érzett esemény, hanem a mindennapi élet része. Ritka, hogy egy mexikói bulvárlapnak ne legyen legalább egy lefejezett hulla a címlapján, mindenféle kikockázás nélkül, általában egy bikinis topmodell fényképétől néhány centire.
Csontvázasszonyok és a Szent Halál
A mexikói népművészetben is kiemelt jelentőséggel bír a halál ábrázolása. Két megjelenési formája van, egy kedélyes és egy félelmetes. Az első a Catrina, a vigyorgó, elegánsan öltözött, kalapos csontvázfigura, aki a legváratlanabb helyeken bukkan fel, a fagyizók cégtáblájától a Diego Rivera-festményekig. A női attribútumokkal bíró csontvázak tisztelete az azték időkre nyúlik vissza, Mictecacicuatl alvilágistennőt ábrázolták ilyen módon. Később, a XIX. században a gazdag nőként megfestett csontvázasszony vigyora arra emlékeztette a mexikóiakat: mindegy, hogy valaki gazdag vagy szegény, ugyanaz a sors vár rá.
A másik különös figura a Santa Muerte (Szent Halál). Szemben a barátságos Catrinával, a Santa Muerte kaszát tart a kezében, és a hagyományos csuklyát viseli, amely viszont, Mexikóról lévén szó, nem feltétlenül fekete, hanem lehet sárga, piros, de a rózsaszínű cuccokban pompázó halál sem ritka. A Santa Muerte már kevésbé ártatlan, mint kalapos társa: ő a drogmaffia tagjainak egyik "védőszentje", a gonosz kívánságok teljesítője.
A halálkultusz a halottak napja előtti időszakban éri el a csúcspontját. Európai gondolkodással szinte felfoghatatlan módon ez a nap Mexikóban vidám népünnepély, amikor a családok színpompás oltárokat építenek a temetőben a szeretteik sírja mellett, amelyekre a díszes krepp-papír kivágásokon, illetve a cempasúchil nevű, narancssárga virágból kötött csokrokon és füzéreken kívül az elhunyt fényképeit, sőt kedvenc ételeit és italait is elhelyezik. Nem maradhat le a tequila sem az oltárról, illetve kötelező elem a pan de muerto (halotti kenyér) is, amely ánizzsal fűszerezett édes cipó, és csak ezekben a napokban sütik a pékek.
