Mi kell ahhoz, hogy Isten meggyógyítson?

– Az Újszövetségben számos csodáról olvashatunk, lett légyen szó vakságról, lepráról vagy a halott Lázár feltámasztásáról. Miféle, mekkora és milyen hit kell ahhoz, hogy ilyesfajta dolgok bekövetkezhessenek? Egyáltalán: kinek a hitéről van itt szó? A betegéről vagy azért a gyógyítóé sem mindegy?

– A keresztény gyakorlatban, de magában a Bibliában is, sokakat visznek Jézus elé, gyógyulást remélve. Jézust lenyűgözi azok hite, akik hozzá fordulnak. Erre való tekintettel tesz csodát. Nem magának a hitnek van öngyógyító ereje; azt gondoljuk, hogy az Úristen az, aki beleavatkozhat egy ember életébe. Erre tere van; olyan lehetőségeket használ föl, amelyeket mi nem ismerünk.

– De hát a Bibliában ki is mondatik: a te hited meggyógyított...

– Igen, de a hit nem olyan, mint egy kötél, amelyet ha földobok, fölmászhatok rajta. A kötél Istenhez vezet, akit a tapasztaltak arra késztethetnek, hogy gyógyító módon avatkozzék be a beteg életébe.

– Miért pont ott, akkor és úgy? Min múlik, hogy beavatkozik-e Isten, csodát tesz-e vagy sem?

– Azt hiszem, ezt nem lehet ilyen mechanikusan megszabni. Nem olyan ez, mint egy bíróság, hogy akinek igaza van, annak igyekeznek igazat adni. Ez nem igazságszolgáltatás, hanem személyes kapcsolat Istennel. Isten maga szuverén ajándékozó, ad vagy nem ad. Lehet, oka van rá, hogy miért nem ad, de azt lehetetlen kifigyelni, milyen módszerrel lehet elnyerni a kegyeit. Odaadással kérjük, és bízzunk benne, hogy megesik rajtunk a szíve. Mert ez a lehetőség is megvan. Azt kell mondjam, talán azért olyan tartózkodóak az orvosok, mert saját szakmájukban is vannak olyan tapasztalataik, hogy esetleg mégsem az történt, amit ők föltétlenül szükségszerűnek tartottak...

– Volt az ön életében ilyesfajta tapasztalat?

– Ismertem valakit, akinek az orvosok szerint le kellett volna vágni a lábát. Azt mondták, ha nem teszik, elüszkösödik a végtag, ami végzetes lehet a beteg számára. Ő azonban nem egyezett bele a műtétbe. Tornázott, összeszedte magát, és vérerei átvették a beteg ütőér szerepét. Futóversenyre nem ment, de hosszú életet élt, miközben használta a saját lábát. Ha sokat nem is, néhány ilyet megtapasztaltam életem során. Ilyen a hit. Nem abban hiszek, hogy meggyógyulok, hanem abban, hogy Isten csodát tehet velem. Ezt kérem.

– Ma már felmérések is vannak arról, hogy akikért imádkoztak, jobban gyógyultak azoknál, mint akikért nem emeltek szót. Nem lehetne ezt jobban használni az orvoslásban?

– Nem. Aki a hit közelébe kerül, annak ezt a lehetőséget fel kell kínálni, de ez azért nem egy statisztikailag felmérhető kategória. Ez személyes viszonyrendszer. Nem lehet kiszámítani a törvényeit. Tudom azt, vagy hiszem azt, hogy van egy személyes lelkiség, és azt megpróbálom igénybe venni. De azt hozzátenném: aki Istenhez fordul, elfogadja a másik lehetőséget is. Nem köti mindenáron az ebet a karóhoz, hogy ha nem segítesz, akkor ne is gondolj arra, hogy az üdvösségért kopogtatok nálad... Amikor Szent Pál fogságba került, tudta, hogy könnyen halálos ítélet várhat rá. Azon gondolkodott, miért is imádkozzék, hiszen egyszerűbb volna, ha meghalna, és azonnal Krisztushoz kerülne. Ha viszont itt marad, még sok jót tehet, így arra jut, inkább azért imádkozik, hogy még maradhasson, azzal a tudattal, hogy ha mégis a másik lehetőség következik be, a maga részéről jobban jár... Nem kell tovább bajlódnia, hanem célba érkezett...

– A gyógyítás maga is művészet, de talán mindenképpen transzcendens tartalommal bír. Az ön olvasatában mi a gyógyítás? Egyfajta lehetőség ember és Isten kapcsolatára?

– Azt gondolom, nem feltétlenül kell hit a gyógyításhoz, de az igen, hogy az orvos ne csak a biológiai történetét lássa az embernek. Mert itt az orvos nem csak egy egyszerű biológiai folyamatot igyekszik támogatni, fenntartani. Emberrel van dolga. Fontos, hogy ezt ő is számon tartsa, és mozgósítsa azokat a tényezőket, amelyek miatt az ember akár vallásos is lehet. Az sem biztos, hogy csak a vallásos emberben mozdulnak meg ezek a tényezők. Lehet, hogy valakit fájdalmas tapasztalatok riasztottak vissza a vallástól, esetleg nagyon idegen környezetben élt, mégis megtapasztalta ennek az emberi gazdagságnak az erejét. Nehéz kizárólagosságokban beszélni. Aki nem úgy gondolkodik, mint mi, abban is működhet az Istenre utaló, az emberi lét titkaira nyíló gondolkodás – s talán ez már elég. A Bibliában van egy utalás, hogy az orvosokat is Isten teremtette. Azért tudnak gyógyítani, mert felismerik azokat a gyógynövényeket, amelyekbe Isten elrejtette a gyógyító erőt. Isten nem feltétlenül közvetlenül avatkozik bele az emberek életébe, hanem orvosokra bízza őket. Azon túl, hogy elvárja tőlünk: imádkozzunk, azt tanácsolja, hogy forduljunk orvoshoz.

– A piaristák számára mindig nagyon fontos volt, hogy a vallást és a tudományt összeegyeztessék. Hogyan ítéli meg: hol tart ez a folyamat? Lesz egy (vég)pont, amikor ez a két dolog összeér?

– Az utóbbi évszázadokban a természettudományok nagyon gyorsan haladtak előre. Sok mindent meg tudnak valósítani, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Ebből is fakad, hogy sokan úgy érzik, egyre kevesebb az olyan terület, ahol imára szorulunk, és egyre több az olyan, ahol technikai megoldásokhoz fordulhatunk. De a természettudomány is észreveszi lassan, hogy mindent nem tud elérni; saját sikerei is titkok küszöbére vezetik el. Fel kell tennünk a kérdést: meddig megyünk tovább? Hogy is van ez? És akkor észrevesszük: nem jó, ha az ember azt gondolja, hogy tudományos eredményeivel az egész lét gazdája lesz. A felismerés talán az lehet, hogy az orvos, sőt a biológia elkezd imádkozni – nemcsak azokért, akiken nem tud segíteni, hanem azért is, hogy akiket meggyógyít, azok ne járjanak rosszabbul, mint ha idejében meghaltak volna…

(A teljes interjút elolvashatják a lapban.)