Viszonyunk a halálhoz
Gyertya a nővérpulton
Változó korban élünk, amikor a halállal kapcsolatos régi szokások már nem működnek, újak viszont még nem alakultak ki. Csakhogy szükségünk lenne rájuk, mert egyre több feldolgozatlan trauma marad bennünk – mondja Zana Ágnes kulturális antropológus, tanatológus, azaz a halállal, haldoklással foglalkozó szakember.
– Egy évben egyszer, ilyenkor mindenszentek körül szóba kerül ugyan, de különben tabu lett a halál. Nem beszélünk róla, nem foglalkozunk vele. Mikor, hogyan változott meg a halálhoz, haldokláshoz való viszonyunk?
– Több évszázados folyamatról van szó, amely a huszadik században felgyorsult. Néhány jelentős változás még inkább erősítette a halál tabuvá válását. Így a vallástalanodás jelensége, amely ugyanúgy megfigyelhető volt Nyugat-Európában, mint nálunk a kommunista diktatúra évei alatt. Egy másik fontos elem a biomedicina megjelenése, amely alapvetően változtatta meg az embereknek a testhez és az egészséghez fűződő viszonyát. Korábban többnyire úgy gondolták, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk, még száz évvel ezelőtt is az orvos egész tudománya benne volt a táskájában.
A veszteség régen is veszteség volt, de a halál elkerülhetetlen, szinte mindennapos dolognak számított, sok gyerek halt meg például torokgyíkban. Aztán váratlanul, az elképesztő felfedezéseknek köszönhetően számos, korábban halálos betegséget kezelni tudtak, megjelentek az antibiotikumok, eltűnt a járványok nagy része, jöttek a krónikus megbetegedések. Ezzel együtt kialakult egy olyan hamis képzet, hogy a tudomány uralni tudja a testet, és akár halhatatlanná tesz. A társadalmi nyomás is erősödött, hogy mindenkit, mindenáron meg kell gyógyítani. Ez is hozzájárul ahhoz a gyakorlathoz, hogy sok beteget az utolsó pillanatig fölösleges kezeléseknek vetnek alá, amikor aktív terápiának már haszna nincs. A múltban az orvos őszintén megmondta, ha nem tudott segíteni, és elkezdődhetett az elkísérés, felkészülés időszaka. A haldokló otthon, családi körben töltötte az utolsó időszakot, meggyónt, végrendelkezett, elbúcsúzott szeretteitől.
– Ezzel szemben mi van ma?
– Ma könnyű, gyors, szenvedés- és fájdalommentes halálra vágyunk. Egy orvosok és más egészségügyi dolgozók körében végzett kutatásban arra a kérdésre, hogy milyen a jó halál, többségében az a válasz született, hogy az, ha öntudatlan állapotban történik. Nem tekintjük a halált az élet természetes részének, még gondolni sem akarunk rá. Úgy vagyunk vele, hogy majd akkor foglalkozunk vele, ha eljön. A gyerekeket nem visszük be a kórházba a beteg nagyszülőhöz, nem visszük el a temetésre. A rokonok, sokszor a közvetlen hozzátartozók halálát sem beszéljük ki a családban, sőt a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mit kell mondani egy ilyen helyzetben. Természetesen nem azt mondom, hogy az lenne a jó, ha állandóan a halál gondolatával foglalkoznánk, de ha valakinek van személyes tapasztalata, ha mer foglalkozni a halál gondolatával, az védőfaktor, enyhíti a mindannyiunkban meglévő halálfélelmet, segít tisztázni a céljainkat, tudatosabban élni az életünket. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében működő tanatológia kutatócsoportban többek között orvostanhallgatókon, orvosokon, pszichológusokon, lelkészeken vizsgáltuk a halálfélelmet. Megnéztük, hogy hogyan változik életkor, nem vagy foglalkozás szerint. Kiderült, hogy az orvosoknak, illetve azoknak, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek súlyos betegekkel, haldoklókkal, alacsonyabb a halálfélelme a személyes tapasztalatok miatt. Az orvostanhallgatókban ez a félelem még sokkal erősebb. Persze az eredményeket az is befolyásolja, hogy a halálfélelem jellemzően erősebb az alacsonyabb iskolázottságúak, a nők és a fiatalok körében.
