Magántőke a vesekezelésben: hogy is volt?
A dialízisszolgáltatások magánbefektetéseken alapuló hazai fejlesztésének történetét idézi fel, s értékeli a Figyelő Online.
Rossz hatékonyságú, korszerűtlen egészségügyi szolgáltatói rendszerek esetében – különösen forráshiányos időszakban – gyakorta felmerül a magántőke bevonása. Ugyanakkor sokszor hangoztatott kifogás, hogy nem lett volna szükség a magánszférára, különösen a multinacionális vállalatok működésének és profittermelő képességének támogatása miatt. E kettős mérce okán szükséges az elsőként privatizált hazai egészségügyi alrendszer, a művesehálózat működését objektív módon áttekinteni – írja a Figyelő Online.
A rendszerváltás időszakában évente négyszázan haltak meg végstádiumú vesebetegségben. Ennek fő oka az infrastruktúra elmaradottsága volt, a kezelőhelyek száma elmaradt a betegekétől. Ugyanakkor dialízisközpontok létesítésére nem volt fejlesztési forrás, részben azért is, mert a művesekezelés erősen technológiaigényes ellátási forma. Mivel a civilizációs ártalmak következtében mind gyakoribb cukorbetegség és magas vérnyomás a vesét tönkreteszi, a művesekezelés iránti szükséglet fokozódására kellett számítani. A várakozások beigazolódtak, az idősödő lakosság körében jelentősen nőtt a veseelégtelenségben szenvedők száma – idézi fel a szerző, dr. Kaló Zoltán azt a szituációt, amiből indult a művese-szolgáltatások fejlesztése, mely szerinte a hazai privatizáció sikertörténetei közé tartozik. A dialízis a magyar egészségügyi rendszer kísérleti területe volt, és ez a teszt európai szintű ellátást eredményezett egy alrendszerben – olvasható a figyelo.hu-n.
