„Ilyen diszkriminatív béremelés sohasem volt Magyarországon”

– Október 2. és 4. között jubileumi konferenciát szervez az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete: 20. alkalommal beszélnek az egészségügy, azon belül is a műszaki-gazdasági terület gondjairól. Mindez jó alkalomnak tűnik arra is, hogy megkérdezzem, hogyan látja, változott valami a rendszerváltozás óta az egészségügyben?

– A jubileumi rendezvény miatt átolvastam az EGVE korábbi állásfoglalásait és határozatait. Azt mondhatom, máig egyenszilárdságú a véleményünk: azt mondtuk mindig, mint manapság. Hogy rendbe kell tenni a finanszírozást, meg kell határozni a szakmai minimumfeltételeket, megfelelő feltételeket kell biztosítani a kórházak működéséhez, el kell mozdulni a járóbeteg-ellátás felé… Ugyanazokat a kérdéseket feszegetjük mindmáig.

– Miért van az, hogy – akkor kimondom én – ma is ugyanazok a problémák, mint húsz éve, sőt inkább elmélyültek; hogy ez az a terület, ahol máig feudális-félfeudális viszonyok vannak? Miért nem lehet megfelelő irányba terelni a dolgokat ennyi idő alatt? Miért ilyen rossz az egészségügy – és persze az egész humán szféra – érdekérvényesítő képessége?

– Voltak erős miniszterek és gyengébbek, de azt kell mondjam, alapvetően nem az érdekérvényesítő képességgel van probléma. Mindenki tudta, tudja, hogy változásra van szükség az egészségügyben, de ezzel szemben mindig nagy (volt) az ellenállás. Egyrészt azért, mert az egészségügy politikai tényező, másrészt azért, mert ez sértette (volna) a pozíciót betöltő orvosok érdekeit. A változásoknak mindig megvan az a kockázatuk, hogy a változást követő első időszakban eleinte minden rosszabb, azaz nagyobb a káosz.

– Csakhogy ezt már jó ideje tanítják változásmenedzsment címszóval, azaz nem kellene, hogy mindez újdonság legyen a politikusoknak. Fel lehetne készülni előre, hiszen azt is tudni lehet, mi a változás dinamikája, miként lehet kijönni a gödörből és új, jobb pályára állítani egy szervezetet…

– Így igaz, de ha a cselekvést nem kezdik meg időben, a hullámvölgy(ek) közel kerülhet(nek) a választásokhoz… Én is úgy látom, hogy az egészségügy a nemzetgazdaság azon területe, ahol a legkevesebb változás történt a rendszerváltozás óta. Paternalista viszonyok vannak és az a baj, hogy ezen a területen valóban szükség van pénzre, csakhogy valódi struktúraváltás nélkül a pénzek nem feltétlenül jó helyre mennek, így egyesek könnyen minősíthetik feneketlen zsáknak az ágazatot. Érdekes tapasztalat volt, amikor a gazdasági világválság kezdetén részt vettem egy WHO-konferencián. Minden jelenlévő elmesélte, náluk miként kezelik a helyzetet. Amikor azonban én kerültem volna sorra, a levezető elnök nem kérte a tájékoztatást, mondván, „Magyarországon olyannyira átszőtte a politika az egészségügyet, hogy nem kaphatunk objektív információt…” 

– Mára azonban gyakorlatilag konszenzus van abban, hogy sok a kórház, végig kéne vinni a struktúraváltást, csak épp mindenki a sajátját nem szeretné beáldozni. Nem tudnának legalább a szakmai szervezetek összefogni, és így rákényszeríteni a politikát a racionális döntésekre?

– Azt kell mondjam, kicsik vagyunk és kevesek. Az volna jó, ha a meghatározó politikai tényezők leülnének, és olyan közös álláspontot alakítanának ki, amely lényegében mindeggyé tenné, hogy ki lesz hatalmon tíz év múlva, mert ahhoz mindenki tartaná magát. Úgy látom, ez azonban nálunk jelenleg nem képzelhető el. Pedig sok országban megcsinálták. Németországban határozott konszenzus van arról, mi történjen az egészségügyben. De Ausztriában sem rángatják más-más irányba az ágazatot a különféle színű erők. És Svájcban sem merül fel ilyesmi.

– Akkor menjünk egy kicsit alacsonyabb szintre. Azt miért nem sikerül(t) megértetni a döntéshozókkal, hogy a gazdasági-műszaki terület ugyanúgy az egészségügy része, mint a nővérek és az orvosok? Igaz, leszámítva a Medgyessy-kormány időszakát és a mostani részleges béremelést, a többieknek sem igen adtak pénzt. Miért tartják önöket ennyire különállónak?

– Ilyen diszkriminatív béremelés, mint a mostani, sohasem volt Magyarországon. Ha volt, béremelés, akkor mindenki kapott. Érzékeljük, hogy a politika szerint ez nem fontos terület. Ezért is gondoltuk úgy, hogy az idei kongresszuson arra fókuszálunk, „mit is csinál az egészségügyben ez a sok léhűtő”. Emlékezetes, hogy felmerült: „csereszabatos” emberekről van szó, de ez nem igaz. Sok hónapos tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki kórházban önállóan tudjon dolgozni a gazdasági-műszaki területen. Gondoljunk bele: egy utcáról fölvett villanyszerelőt nem küldhetek azonnal hibaelhárításra, mert ahhoz tudnia kell, milyen életmentő műszerekkel van összekötve az a biztosíték, amit ehhez le kellene kapcsolnia. Mielőtt egyedül dolgozhat valaki, addig hetek-hónapok telnek el tanulással.

– És mit mutat az EGVE augusztusi felmérése? Kik dolgoznak a területen, mit és mennyiért?

– Az általunk végzett felméréshez 125 meghatározó intézmény szolgáltatott adatot, mindössze egy egyetem és néhány városi és megyei kórház nem válaszolt, és a járóbeteg-ellátók közül is csak néhányan hiányoznak a kisebbek közül. Eredményeink szerint a területen dolgozók 60 százaléka felső- vagy középfokú végzettségű – tehát nem igaz, hogy a többségnek nyolc általánosa lenne. Az adatokat szakterületenként elemezzük, és eljuttatjuk az államtitkárságnak. Felmérésünk részletes eredményeit a Magyarországi Egészségügyi Napok programjában, pénteken fogjuk ismertetni, addig kérjük minden érdeklődő szíves türelmét. Nem ez az első felmérésünk, mivel hiszek benne, hogy nem feltétlenül vitatkozni kell a döntéshozókkal, hanem tényekkel előállni, és megtalálni a minden érintett fél számára elfogadható méltányos kompromisszumot.

– Azt remélik, jövőre nem marad ki a gazdasági-műszaki terület a béremelésből?

– Meg vagyok győződve róla, hogy háromszor egymás után ezt nem lehet megtenni.

– Mit is szokott mondani? Az a bérszámfejtő, aki tavaly nem kapott béremelést, idén nyáron azért nem mehetett el szabadságra, mert épp az orvosok új illetményét számolta…

– A kórházakban most is iszonyatos feszültség van a béremelés miatt. Groteszk helyzetek álltak elő. Előfordul, hogy a valóban nyolc általánossal bíró munkaerő a minimálbér emelése következtében öt ezer forinttal többet kap, mint az őt irányító művezető… De az orvosi területen is alapvetően a fiatalokra fókuszáltak, ami jó, csakhogy eltűnt az idősebb, tapasztaltabb korosztály esetében korábban meglévő különbözet. Jelentős feszültségek alakultak ki az ágazatban, amelyeket csak további források bevonásával lehet kezelni. Fontosnak tartom, hogy a további béremelések során a rendelkezésre álló forrás intézményen belüli felosztására kapjanak kompetenciát a helyi viszonyokat és konfliktushelyzeteket jól ismerő intézményvezetők. 

– Ha már itt tartunk: lát-e esélyt arra, hogy hosszú távú megoldás szülessen a kórházak adósságválságára? A kassza többletének egy részét már béremelésre költötték, így nem marad annyi az év végi kasszasöpréskor, hogy teljes körűen konszolidálják a beszállítókat, takarító cégeket. A Népszabadság legfrissebb információi szerint a kormány még októberben 30-32 milliárd többlettámogatást oszthat szét. Önök tudják, hol tartanak a különféle tárgyalások?

– Nem ismerjük a tárgyalások részleteit, de alapvetően úgy gondoljuk, hogy két minisztérium közötti „háborúról” van szó. Az adósságkezelést azonban végig kell vinni, és figyelembe venni azt is, hogy az adósságválságnak három oka is lehet. Az első, hogy a finanszírozás nem megfelelő. A díjtételek 2008 óta nem emelkedtek, miközben nőtt az áfa, a beszállítói ár és ott az infláció. Számításaim szerint minimálisan 180 ezer forintra kellene emelni a súlyszám értékét – a jelenlegi 150 ezer forintos súlyszámhoz képest a teljesítmény és a 30 ezer forintos különbség szorzata csaknem kiadja a teljes adósságállományt egy-egy kórházban… Ugyancsak oka az adósságnak, hogy sok helyütt a betegforgalom és a teljesítményvolumen-korlát nincs összhangban. Nem vitatom, hogy előfordulhatnak gazdálkodási hibák is, de ebből csak minimális lehet, hiszen a GYEMSZI színre lépésével, az államosítást követően a vezetői posztokon mindenütt cserélődtek, de legalábbis megméretődtek a vezetők. Ha van is tehát gazdálkodási hiányosság, a rendszer korrekciójáig az jól elbújtatható az összes adósság mögött.

– Nyilvánvalóan lesz valamifajta konszolidáció a választások előtt, de mennyi pénz kellene a rendszerbe ahhoz, hogy ne termelődjön újra minden évben az adósság?  

– A 180 ezer forintos súlyszám 100 milliárd forint többletigényt jelent – évente. Ezen felül kellene kifizetni a jelenlegi adósságot, ami nem jelentene többletet, mert ennek most is ott kellene lennie a rendszerben. A beszállítói tartozások rendezéséhez azonnali beavatkozásra van szükség: oldani kell a súlyos helyzetet, mert az adósságállomány elérte a kritikus szintet.

Muszáj lenne megérteni, hogy az egészségügyet kétféleképpen is meg lehet közelíteni. Makroszinten, az elvárt működés alapján és mikroszinten, ahol mindig másképpen realizálódnak a folyamatok, mint ahogyan azok fent körvonalazódtak. Más az elmélet és más a gyakorlat: azok az érdekek és szándékok, amelyeket a szakpolitika közvetít, jó irányt jelölnek, de az alsóbb szinteken meglévő érdekek azt gyakran másfelé tolják.

– És hogyan lehetne ezen segíteni? Megint csak ott vagyunk, hogy kellene az összefogás…

– Szerintem az eltérő irányú, egymásnak ellentmondó érdekeket egy irányba kellene terelni. Hogyan? Vannak kidolgozott elképzeléseink. Bármikor készen állunk arra, hogy a helyes irányt közösen kitaláljuk. Bármilyen is a megítélése ma a gazdasági-műszaki területnek, azt kell mondjam, sok kiváló, nagy tapasztalattal bíró, kreatív ember van közöttünk, akik bármikor készek arra, hogy aktívan részt vegyenek az egészségügy aktuális problémáinak megoldásában. Jelenleg maximum érdekegyeztetés zajlik, koncepcionális ügyekben azonban nem kérdezik meg a szakmai szervezeteket.