Pénz kellene, sok és gyorsan
Az idei év felére elértünk oda, ahová eleddig csak év végén: már most legalább 52 milliárd az egészségügyi intézmények adóssága, amelynek nagy részét – egyelőre – a beszállítók fizetik. Mi lesz, ha tönkremennek? Ám mint egyes kórházi emberek figyelmeztetnek: az orvostechnikát szállító cégeknek vajon nem kellene önmérsékletet tanúsítaniuk, és nem odavinniük olyan gépeket-berendezéseket, amelyekről nem is tud a kórházvezetés, s amelyekhez „épp csak a vegyszert kellene finanszírozniuk” az intézményeknek?
Az utóbbi évtizedekben nem először halljuk: ma már tényleg a betegellátás minőségének (további) romlását eredményezheti, hogy a kórházak adósságait jó részben a beszállítók fedezik. Továbbra sem igen látszik viszont az alulfinanszírozottság megoldása azon túl, hogy megállapítják az ágazat egyes szereplői: több pénz kellene az egészségügyre. Ki és miben tehető felelőssé ezért és mi lehet a megoldás?
Egyebek között ezekre a kérdésekre kerestek választ az Orvostechnikai Szövetség (OSZ) és a magyar kórházak képviselői azon a szakmai tanácskozáson, amelyen a harmadik oldal, a döntések előkészítéséért, a finanszírozásért felelős minisztériumoknak és a felügyeletet ellátó GYEMSZI-nek végül egyetlen képviselője sem vett részt. Mindez persze jó előre sejthető volt, hiszen Szócska Miklós államtitkár köztudottan épp a szakdolgozók kongresszusán beszélt a betegellátás hatékonysága növeléséről és a dolgozók motiválásáról, sőt a délelőtt folyamán, az új egészségfejlesztési irodák útjára bocsátásának bejelentésekor sejttette is: meglátása szerint volt némi taktikázás abban, miért éppen ott és akkorra hirdette meg a fórumot az orvostechnikai szövetség. Így aztán a tanácskozáson részt vevő beszállítói és kórházi emberek, ha úgy tetszik, az érintettek „megint egymás között” voltak kénytelenek megvitatni a helyzetet és a lehetséges megoldási módokat.
A némiképp eltérő érdekek mián nem is volt, nem is lehetett mindenben abszolút egyetértés.
Míg Tamás Viktor, az OSZ alelnöke egyebek között például azt közölte, hogy a cégek az eszközök raktárra szállításától számítva ma átlagosan 270 nappal később jutnak a pénzükhöz, vagyis háromnegyed-egy évet finanszíroznak meg előre, az áfát is beleszámítva, a követelések egy részét már a faktorálással foglalkozó cégek sem vásárolják meg, és a bankoktól is nehezen lehet forgóeszköz-hitelhez jutni. Adataik szerint lejárt tartozásaik 2012 végén csaknem 12 milliárd forintra rúgtak, a kasszasöprés ellenére azonban április 30-án újra meghaladták a 10 milliárd forintot, ami most már csőddel fenyegeti a szervezet tagvállalatainak egy részét. Mások, így a kórházi szektort képviselők viszont nem értik, miért nem tanúsít némi önmérsékletet a terület, azaz miért visznek akár suttyomban újabb és újabb technológiákat a kórházakba, ha még az előzőeket sem fizették meg nekik? És miért nem gyakorolnak nyomást más szereplőkre (vagy akár a gazdasági tárcára), hogy nem szállítanak tovább?
Tamás Viktor persze felvetette, hogy adósságaik mértéke előre vetíti a betegellátás romlását, a gépek-berendezések karbantartásának elmaradását, azt például, hogy előfordulhat, az intézmények nem kapják majd meg a fogyó anyagokat, vagy leáll a műtéti eszközök szállítása, esetleg a gépek-berendezések karbantartása, a megoldás mikéntjében azonban – lévén egy évvel vagyunk a következő választások előtt – nemigen lehetett egyetértés.
Szóba került, hogy újra és újra el kell mondani: kevés a pénz az egészségügyre, így a hazai polgárok már ma is jelentős összeget fordítanak ellátásukra. És itt nemcsak a hálapénzről, hanem a magán-, sőt az alternatív szolgáltatóknak kifizetett díjakról is szó kell essék.
Mivel akár a részleges térítés (copayment), vagy esetleg egy több-biztosítós modell bevezetésére, az alapcsomag és az azért járó szolgáltatások meghatározására politikai okokból nem sok esély látszik, az orvostechnikai szövetség feltehetően azt javasolja majd az egészségügyi ágazat vezetőségének, hogy július 30-áig osszanak szét az intézmények között az Egészségbiztosítási Alap jelenleg mintegy 30 milliárd forintot kitevő maradványából 15-20 milliárdot, melyet előre meghatározott elvek szerint a beszállítói tartozások visszafizetésére kellene fordítani. Szóba kerülhet, hogy először azoknak fizessenek, akiknek a legrégebben tartoznak, vagy súlyozzanak a követelések között, az orvostechnikai cégek vélelmezése szerint ugyanis a kórházak ma előbb fizetik ki a közüzemi cégeket vagy a gyógyszerszállítókat, mint őket. Ez azonban a kórháziak szerint nincs így. Szóba kerülhet, hogy a beszállítóknak esetleg követeléseik erejéig ne kelljen megfizetniük az államháztartással szemben fennálló kötelezettségeiket, vagy hogy az ágazatban is vezessék be a „fordított áfa-fizetési kötelezettséget”. Ugyancsak kérni fogják, hogy augusztus 31-étől növeljék meg az egy-egy beavatkozásért járó összeget (HBCS), és vizsgálják felül a teljesítményvolumen-korlát (tvk) szabályozását is.
Kérdés lehet persze, hogy miképp. Mint ugyanis arra például Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke figyelmeztetett: igaz ugyan, hogy havonta 4-5 milliárddal nő a tartozásállomány, s ennek oka elsősorban az alulfinanszírozottságra vezethető vissza, ráadásul hatékonysági tartalékaik megtalálásával „eljutottak a falig”, nemcsak sürgősen kell pénz a rendszerbe, de hosszú távon is. A HBCS-t alapvetően szakmai, a tvk-t pedig területi lobbik torzítják, így aztán – Molnár Attila egykori OEP-főosztályvezető, ma kórházi gazdasági igazgató szerint bár jól látható, hogy régóta egyhavi finanszírozás hiányzik a rendszerből, nehéz megmondani, mely intézmény az, amely valóban jó gazdálkodás mellett is adósságcsapdába került, s melyik az, amely esetleg trükközik, s azért generál adósságot magának, hogy új forrásokhoz juthasson…
Molnár Attila némi visszafogottságot kért a gazdasági igazgatók nevében, mert mint kiemelte, a rossz pillanatban felkeltett többletigényekkel is meg kell küzdeni. Ha nehéz a helyzet, miért keresik fel az intézményeket új és még újabb technológiákat ajánlva, akár azzal motiválva az orvosokat, hogy „már csak vegyszert kell venni” a berendezéshez, ráadásul nem egyszer úgy, hogy erről a gazdasági igazgatók nem is tudnak?
A válasz szerint – mely orvostechnikai cégektől és kórházi orvosszakmai vezetőktől egyaránt érkezett – a hazai technológiák a nyugat-európai második szintnek felelnek meg, miközben árszínvonaluk lejjebb van azokénál. Mivel a beszállítások tendereken keresztül valósulnak meg, a cégek örülnének, ha árat emelhetnének, de legfeljebb a darabszám nő, miközben azt sem szabad elfelejteni, hogy az új technológiák emberéletben, életminőségben, így költségekben is mérhető változásokat hozhatnak, még ha ezt jelenleg itt nem is ismeri el a biztosító befogadási gyakorlata.
Szócska államtitkár – bár nem volt ott a szakmai rendezvényen –, csütörtöki ígérete szerint a gazdasági tárca képviselőivel együtt, két héten belül tárgyal a szövetség képviselőivel.
