Hangody: Kell a szerencse is!
Dr. Hangody László professzorral, az Uzsoki Utcai Kórház Ortopéd-traumatológiai Osztályának vezetőjével az Egészségemre.com beszélgetett.
– Az édesapja neves orvos volt. Családi örökségként kapta ezt a szakmát?
– Ő soha nem presszionált arra, hogy a nyomdokába lépjek, mégis már egészen kis koromtól, talán általános iskolás koromtól kezdve tudtam, hogy én is orvos szeretnék lenni. Aztán felvettek az egyetemre, és én egyből eldöntöttem, hogy mozgásszervi megbetegedésekkel szeretnék foglalkozni. Abban az időben az ortopédia és a traumatológia még külön szakterületnek számított itthon, mi Magyarországon ugyanis a porosz mintát követtük, és nem az angolszász országokét, ahol már akkor is egyben működhetett az egyébként igazából össze is tartozó két terület. Itthon külön volt tehát a baleseti sebészet, ide tartozott mindenféle olyan sebészeti munka, ahol például szúrt, lőtt, törött sérülések voltak, az ortopédiánál pedig maradt minden, ami mozgásszervi, de nem egy sérülés következménye. Összesen két olyan kórház működött az országban, ahol már felismerték, hogy ez a két terület összetartozik: a János kórházban és az Uzsokiban, azaz a Mexikói úton kapcsolták össze a két területet.
– És ezekre a helyekre hogyan kerülhetett be egy kezdő orvos?
– Még fiatal egyetemista voltam, amikor egy nálam idősebb diák, a később neves gerincsebésszé váló Varga Péter Pál rávett, hogy menjek el műtősfiúnak, mert ezzel a munkával rengeteget tanulhatok. Meg is fogadtam instruktorom tanácsát, és minden évben elhelyezkedtem egy-egy kórházban műtőssegédként ügyeletben dolgozni. Figyeltem, tanultam. Hatalmas szerencsémre az utolsó évben éppen a Mexikói útra kerültem, és azóta is ott vagyok, igaz, ma már nem műtősfiúként.
– Elég a szorgalom, vagy szerencse is kell az induláskor?
– Kell szerencse is! Sok helyen mellém is állt az életben: például akkor, amikor az utolsó évemben, még műtősfiúként, az Uzsokiba kerültem. Nagyon jól választottam munkahelyet, szakmát, a kollégáimmal együtt nőttünk fel, a mai napig együtt, egymást támogatva dolgozunk. Az egykori munkatársaim közül mindenki itt maradt, 25 orvosom van a csapatban, egy egészséges korfa alakult ki az osztályon: hét minősített emberem van. A jó szakmai összetétel miatt pedig az emberek, és nemcsak a munkatársak, hanem a páciensek is, komfortosabban érezhetik magukat, biztonságban. Én nagyon sokat utazom, kedden műtök, de lehet, hogy csütörtökön már Európa másik felén ülök egy konferencián… A mi csapatunk, talán ezért is, úgy épül fel, hogy mindenki pontosan tudja, melyik pácienssel mi történt és mi lesz a következő lépés, minden pontosan lekövethető. Ugyanazt az iskolát jártuk ki, ugyanúgy dolgozunk, cselekszünk. Igazi csapatmunka jellemez bennünket, amelyhez a ház mindenben a segítségünkre is van: minden van és mindenből van…
