Fél nap a sürgősségin
Péntek, délután négy óra, Honvédkórház sürgősségi osztályának váróterme. Húszan várnak türelmesen. Az MNO riportja.
A terem modern, tiszta. A megérkezésemkor érzett bűz, ami a mosdóból jön, hamar elillan, ahogy bezárják az ajtaját. Leülök egy középkorú szőke nő mellé. Sminkje elmosódott, látszik rajta, hogy sírt. Arca vérvörös, kézfejéből kanül lóg ki.
– Elnézést, nem tudja mennyit kell várni? – kérdezem.
– Fél tizenkettő óta vagyok itt. Mentő hozott trombózisgyanúval – válaszolja. – Egyelőre vért vettek tőlem, és csináltak egy EKG-t, más nem történt.
Ahogy kimondja, megérkezik a férje, elmeséli neki ugyanezt. A férfi rettentő ideges lesz, fel-alá sétál kicsit.
– Kérem, álljon a sárga vonal mögé! Azt mondtam, hogy álljon a sárga vonal mögé! – töri meg a televízióból áramló hangokat egy erőteljes utasítás a felvételi pultnál. Erre a későbbiekben is ügyelnek, három óra alatt tízszer hallom ugyanezt. Senki sem támaszkodhat a pultnak, amíg a felvételis nő meg nem engedi.
Nem csoda, hogy mindenki fegyelmezetten ül, a hőbörgésnek semmi értelme. De azért csak megkérdezem az egyik dolgozót, hogy mégis mennyi ideig kell itt várni. – Hat és tizenkét óra között – válaszolja, majd rögtön megmagyarázza: ennek oka, hogy 200-250 beteget látnak el naponta.
Miközben beszélünk, az üvegajtó mögül középkorú férfi vezet ki egy pelenkába és pólóba öltöztetett idős embert. Látszik, hogy mindjárt összeesik. A férfi nem győzi magyarázni neki, hogy mivel kint van a mosdó, oda kell menniük pelenkát cserélni. Terelgeti, támogatja. Nem sokkal később utánaszalad egy ápoló pelenkával, és megpróbálják az idős urat a mosdóba tessékelni. Hordágyat csak utána szabadítanak fel neki.
