Egy térséget már megspóroltak

Az elmúlt hónapok vizsgálódásai érdekes jelenségekre hívták fel a figyelmet, tájékoztatta az IME keddi konferenciájának hallgatóságát Imre László, a GYEMSZI Egészségszervezési és Finanszírozási Főigazgatóságának vezetője. Megnézték például az aktív fekvőbeteg ellátásra fordított éves keret eloszlását, s arra jutottak, hogy az egyetemek körzetében, illetve az ország északi, keleti, valamint délnyugati határa mentén egy-egy lakosra vetítve az alsó értéknél kétszer többet – 44 ezer forintot – költ e büdzséből az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Különösen az utóbbi keltette fel a szakemberek érdeklődését. (Többek között e jelenségről is szólt Ónodi-Szűcs Zoltán: A Semmelweis Terv margójára című tanulmánya, amelyet a MedicalOnline teljes terjedelmében közölt.) Egyértelmű magyarázatot még nem találtak, ismerte el Imre László, az viszont kiderült, hogy az e körzetekben található kórházakban nem egyszer olyan betegségekkel – torok- vagy például szemgyulladással - kezelnek bentfekvéssel (!) betegeket, amit máshol járóbeteg szakrendelőkben látnak el. Bár a részletes elemzés még hátra van, az viszont biztos, hogy az okok között előkelő helyet foglal el az itt élők szociális helyzete.

A krónikus illetve rehabilitációs ellátás kiadásait illetően épp azokra a megyékre – Vas, Veszprém illetve Győr-Sopron-Moson tartozik ebbe a körbe -, költ többet az OEP, amelyek lényegesen kisebb mértékben részesednek lakosságarányosan az aktív fekvőbeteg kasszából. Ez a jelenség – derült ki – sok mindennel magyarázható, például azzal, hogy 2007-ben ebben a régióban szűnt meg a legtöbb aktív ágy, illetve ennek kompenzálására a Molnár Lajos-i reform ide osztotta legtöbb krónikus illetve rehabilitációs helyet. Az is kiderült, hogy a járóbeteg kassza éves kiadásának eloszlása a legegyenletesebb.

Komoly feladatot jelent a GYEMSZI-nek az optimális térséghatárok kijelölése. Ennek érdekében megvizsgálták, hogy az egyes megyék lakossága milyen mértékben veszi igénybe helyben az OEP által finanszírozott egészségügyi szolgáltatásokat. Nem meglepő módon ez elsősorban a fővárosra, s a hozzá szervesen illeszkedő Pest megyére igaz, ahol ez az arány 97 százalékos. A Heves megyeiek több mint 40 százaléka ugyanakkor Miskolcon, Debrecenben, illetve a fővárosban keres megoldást egészségügyi problémáira. Szolnok megyéből viszont három irányba is vándorolnak a betegek: a fővárosba, Debrecenbe illetve Szegedre. A vizsgálatok összegzése a Semmelweis Tervben szereplő 9 helyett 8 térség kijelölése (Dél-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl, Dél-Alföld, Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Nyugat-Közép-Magyaroszág, Dél-Közép-Magyarország illetve Észak-Közép-Magyaroszág) lett. Ami a hiányzó kilencediket illeti, a korábbi tervekben külön szereplő Vas, Zala, Veszprém és Győr-Sopron-Moson megyéket sorolták egy térségbe.

Azt is megvizsgálták a GYEMSZI szakemberei, vajon a létrehozandó térségek mennyire zártak, magyarán: mennyien vándorolnak térségi határon túlra, ha orvosi ellátásra van szükségük. Az arányok meglepően alacsonyak, kivéve a három Közép-magyarországi térséget. A legtöbb saját beteget a Dél-Közép-Magyaroszági régió tartja meg, miközben ugyanitt rengeteg „kivülről” érkezőt is fogad a Semmelweis Egyetem, az Országos Baleseti Intézet, s számos nagy fővárosi kórház. Nem véletlen, hogy itt található Magyarországon – lakosságarányosan – a legtöbb kórházi ágy, s itt a legnagyobb (1,5-2-szeres) az finanszírozás mértéke is. Mindebből – szögezte le Imre László – azt a következtetést vonták le, hogy a három középső térséget együtt kell kezelni, annál is inkább, mivel jelentős egyenetlenségek vannak. Példaként a traumatológiai ellátást említette a GYEMSZI szakembere, amely szolgáltatás szép számmal van jelen a Dél-Közép-Magyarországi térségben, s ennél nagyságrendekkel kisebb mértékben a Duna túloldalán, Budán. Úgy tűnik, a korábban kialakult betegutak megmaradhatnak, a fővárosi betegirányítás feladata alapvetően más lesz, mint a többi térségben.