A krónikus fájdalom kezelése az agyban kezdődik

A világ lakosságának ötöde küzd krónikus, 12 hétnél tovább tartó fájdalommal, írja a paradigmaváltásról beszámoló New Scientist cikkben Jessica Hamzelou, akinek Marco Loggia, a Harvard University fájdalomkutatója azt is elmondja, hogy a krónikus fájdalom kezelése körüli problémák kialakulásához az is hozzájárult, hogy a kutatók eddig nem a jó kérdéseket tették fel, így a krónikus fájdalommal kapcsolatos tudásunk túlnyomó része valójában az akut fájdalommal kapcsolatos kutatási eredmények extrapolációjából származik.

Az akut fájdalom zömmel hasznos, fejti ki Loggia, azonban a krónikus fájdalom – amelynek során az agyi hálózatok tévesen továbbra is azt az üzenetet közvetítik, hogy akut veszélyben vagyunk – nem szolgálja a szervezet érdekeit, és a krónikussá váló alarmhelyzet elkezdi megváltoztatni az agy aktivitását. Agyi képalkotó vizsgálatokkal ma már fizikai különbségeket tudnak kimutatni a krónikus fájdalommal élők agyában, azaz ha a krónikus fájdalmat panaszoló beteg fizikális vizsgálata nem mutat ki semmi nyilvánvaló okot a fájdalom hátterében, akkor az okot az agyában kell keresni. Az agyában, és nem az elméjében, hívja fel a fájdalomkutató a figyelmet, mivel sok krónikus fájdalommal küzdő beteg épp azzal találja magát szemben, hogy látható ok nélküli panaszait nem veszik komolyan, és úgy vélik, az „csak” az elmében létezik.

Marwan Baliki idegkutató (Northwestern University) is azt hangsúlyozza, hogy a krónikus fájdalom okát nem a gyomorban vagy a hátban, hanem az agyban kell keresni. Baliki munkatársaival hátfájdalommal küzdő betegek agyát vizsgálta képalkotókkal, és a három éves utánkövetés során azt találta, hogy azon a betegek agyában, akiknél a hátfájdalom krónikussá vált, két agyi régió – a memóriáért felelős hippokampusz és az érzelmekért felelős amygdala – térfogata 10-15%-kal kisebb, mint azoknál, akiknél a hátfájdalom elmúlt 12 héten belül. Baliki leszögezi: az agy a legerősebb prediktora, hogy a fájdalom krónikussá alakul-e vagy sem. Ráadásul azok, akik esetében kialakult a krónikus fájdalom, a következő években szokatlanul gyors ütemben veszítettek agyi szürkeállományukból. A folyamatosan fennálló krónikus fájdalmat megélők agyában 8-10 %-kal gyorsabban pusztul a szürkeállomány – minden év, amit valaki krónikus fájdalommal küzdve tölt, annyi szürkeállomány-vesztést okoz, amennyi egyébként 10-20 év egészséges öregedés során történik.

Mivel a szürkeállomány gyorsult pusztulásában minden bizonnyal az immunrendszernek is van szerepe, egy másik vizsgálatukban Baliki és munkatársai a gyulladást stimuláló agyi gliasejteket követték nyomon krónikus hátfájdalommal küzdő és egészséges személyekben. A különbségek óriásinak bizonyultak: a hátfájdalommal küzdők agyában szignifikánsan magasabb volt a gliasejtek aktivitása, különösen az agy háthoz kapcsolódó érzőterületén és a szenzoros információ feldolgozását végző talamuszban. Mint Baliki kifejti: ha ránézünk valakinek az agyára képalkotó vizsgálattal, azonnal megmondható, hogy küzd-e az illető krónikus fájdalommal. Fibromialgiában szenvedők esetében a kisagykéregben és a medullában találtak a kutatók kifejezettebb gliasejt-aktivitást. A már idézett Loggia szerint, aki eredményeiket ősszel a legutóbbi, Japánban rendezett Fájdalom Világkonferencián ismertette, a különböző típusú krónikus fájdalmakat úgy is le lehetne írni, hogy azok eltérő gliasejt-aktivitási mintázattal járó, különböző agyi immunbetegségek.

Az immunrendszer közreműködése a krónikus fájdalom kialakulásában azért is logikus, mert a gliasejtek képesek direkt módon befolyásolni a fájdalomérzést: az általuk termelt fehérjék érzékenyítik a fájdalomérzést közvetítő idegrostokat, csökkentik ingerküszöbüket. Elképzelhető, hogy a szürkeállomány csökkenéséért is ők a felelősek, így már klinikai stádiumban van számos olyan vizsgálat, amelyben a gliasejtek aktivitásának csökkentése révén próbálják meg a krónikus fájdalmat csökkenteni.

Amennyiben bebizonyosodik, hogy a krónikus fájdalom hátterében agyi gyulladásos folyamatok állnak, az érzelmek és a pszichológia szerepét akkor sem kell negligálni: a pszichológiai intervenciók akkor is hatásosak. Egy 30 vizsgálatot áttekintő közlemény pl. arra a következtetésre jutott, írja Hamzelou, hogy krónikus derékfájdalommal küzdők esetében a kognitív viselkedésterápia és a megküzdést egyéb segítő módszerek hatékonyabbak, mint a standard kezelések. Sőt, az embereket arra is meg lehet tanítani, hogy közvetlenebb módon befolyásolják saját agyi aktivitásukat – ez a neurofeedback, aminek alkalmazásával vizsgálatok tanúsága szerint a fájdalomérzés intenzitása csökkenthető fibromialgiában, gerincvelősérülésből vagy tumoros megbetegedésből fakadó krónikus fájdalomban egyaránt. A szintén hatékony, tudatos jelenléten alapuló meditációs technikák hatására ráadásul még nő is a szürkeállomány mennyisége a fájdalomérzékelésben szerepet játszó agyi régiókban.

Meglepő módon a bizonyítékok szerint a fizikai aktivitás is csökkenti a krónikus derékfájdalmat és a krónikus kimerültséget, bár ehhez sokszor a mozgás újratanulására van szükség, olyan mélyen rögzült a memóriában az a vélt összefüggés, hogy a mozgás eredményezné a fájdalmat. A krónikus fájdalom kezelésében azonban az a legfontosabb, hangsúlyozzák a New Scientist által megkérdezett szakértők, hogy felismerjük, hatékony terápiát igénylő valódi betegségről, központi idegrendszeri gyulladásról van szó.