Ragadós a fájdalom?
Véletlen felfedezés kapcsán kiderült, hogy az egerek akkor is érzik társaik fájdalmát, ha nem látják őket. Ha bebizonyosodik, hogy a fájdalomérzékenység embernél sem csak a tükörneuronok ingerülete és az empátia miatt fokozódik, többek között a krónikus betegeket ápolók védelmét is meg kell oldani.
Egészséges egerek, amik ugyanabban a helyiségben élnek, mint fájdalommal küzdő társaik, 68%-kal nagyobb fájdalomérzékenységet mutatnak, stressz-szintjüktől függetlenül, mint a fájdalommal küzdő állatoktól távol élő kontrollok, állapította meg egy kutatás. Andrey Ryabinin utolsó szerző és munkatársai tanulmánya a Science Advances című szaklapban jelent meg (Social transfer of pain in mice), és mint arról a Science hírrovatában beszámolnak, az eredmény véletlen felfedezés következménye.
Az Oregon Health & Science University in Portland kutatói az alkoholmegvonás hatásait tanulmányozták a modellállatokon. Az alkoholmegvonás leggyakoribb, és igen megviselő tünete az intenzív, generalizált, testszerte jelentkező fájdalom, ami az embereknél gyakran oda vezet, hogy visszatérnek az iváshoz. Ryabinin és csapata olyan módszerek kikísérletezésével foglalkozik, amelyek révén e generalizált fájdalom csökkenthető vagy elkerülhető volna, eközben mérték a kísérleti állatok és a kontrollok fájdalomérzékenységét (az állatokat mechanikai, hő és kémiai eredetű fájdalomnak tették ki: kefével dörzsölték a talpukat, a farkukat forró vízbe lógatták, illetve gyulladást okozó anyagot fecskendeztek a mancsukba, és mérték, milyen hamar kapják el az érintett végtagot, illetve milyen gyakran nyalogatják a mancsukat).
Az első körben a kutatók meglepetésére az derült ki, hogy az alkoholmegvonásban lévő kísérleti állatok és a velük szomszédos kalitkában lévő kontrollok fájdalomérzékenysége alig különbözik egymástól. Ezt követően a kontrollállatok átkerültek egy másik helyiségbe, és itt sokkal alacsonyabb volt a fájdalomérzékenységük, azaz a kutatók arra következtettek, hogy az első körben a kontrollállatokra valamilyen módon átragadt társaik fájdalomérzékenysége. Annak érdekében, hogy kizárják az állatok esetleges szorongásának szerepét a fájdalomérzékenység növekedésében, az egereket standard stressztesztnek is alávetették, és mérték vérük stresszhormonszintjét, azonban kiderült, hogy a stressz nem játszik szerepet a fájdalomérzékenység állatról állatra terjedésében.
Korábbi vizsgálatok már kimutatták, hogy az egerek képesek érzékelni egymás fájdalmát pusztán azáltal, ha látják a másikat (Langford és munkatársai: Social modulation of pain as evidence for empathy in mice; Science), azonban Ryabininék vizsgálataiban az egerek nem láthatták egymást. A kutatók ezért arra kezdtek gyanakodni, hogy a hatást szagmolekulák közvetítik, ezért a másik helyiségben lévő kontrollállatokat a megvonásban szenvedő állatok alomjába helyezve megismételték a vizsgálatokat. Így derült ki, hogy a fájdalomérzékenység növekedése az alom révén is terjed.
Mint a kutatók kifejtik, túl korai még, hogy emberekkel kapcsolatosan is következtetéseket vonjunk le a kísérletek eredményeiből, annyi azonban bizonyos, hogy emberek is osztoznak társaik fájdalmán, így pl. krónikus fájdalomban szenvedő betegek házastársai gyakran szenvednek megnövekedett fájdalomérzékenységtől, továbbá az emberek megváltoztatják a viselkedésüket olyan szag-ingerekre, amiket tudatosan nem érzékelnek. Evolúciós szempontból egyébként hasznosnak tűnik érzékenynek lenni társaink állapotára, ami esetleg közeledő veszélyre is figyelmeztethet.
A hiperalgézia ragadósságának felfedezése – amennyiben az eredményt további kísérletek is megerősítik – azt is sürgőssé teszi, hogy átalakítsuk a kísérleti állatok tartásának és vizsgálatának körülményeit, és átértékeljünk korábbi állatkísérletes eredményeket.
