Fájdalom-paradoxon
Az akut és krónikus fájdalom létrejöttében egyaránt szerepet játszó neuropeptidet, a Substance P-t célzó, az elmúlt húsz évben nagy reményekkel indult klinikai vizsgálatok mind kudarcot vallottak. Most legalább az kiderült, mi lehet ennek az oka.
A 11 aminosavból álló Substance P-t, mivel először neurotranszmitter és neuromodulátor szerepét ismerték fel, a neuropeptidek közé sorolták be, azonban fő receptora, az 1-es típusú neurokinin receptor (NK1R) a neuronokon kívül számos egyéb sejttípus citoplazma- és sejtmagmembránjában megtalálható (pl. endotél, fibroblaszt sejtek, őssejtek) számos szövetben és szervben. A peptid termelődése sok kártékony/fájdalmas inger (stresszor) esetében a szervezet első válaszát jelenti, és a feltételezések szerint a túlélés érekében aktiválódó védekező/javító rendszer kulcsfontosságú része. Ezért nem meglepő, hogy mind a Substance P-t (SP), mind receptorát számos gyógyszerfejlesztéssel kapcsolatos próbálkozás célozza meg, azonban az elmúlt húsz évben a preklinikai eredményeket nem sikerült a klinikai vizsgálatok során igazolni.
Mindez nagy frusztrációt jelent a kutatók számára, ami most enyhülhet, mivel brit és kínai kutatók rájöttek, hogy legalább részben mi lehet a kudarc oka. A University of Leeds és a Hebei Medical University farmakológusai tanulmányukban (Huang Dongyang és munkatársai: Redox-Dependent Modulation of T-Type Ca2+ Channels in Sensory Neurons Contributes to Acute Anti-Nociceptive Effect of Substance P; Antioxidants & Redox Signaling) kifejtik: ismert, hogy az SP a központi idegrendszerben fokozza a neuronok válaszkészségét és aktiválja a fájdalomérzést, azonban a perifériás idegrendszerben ezzel épp ellentétes a hatása, mivel csökkenti az idegsejtek ingerlékenységét.
Mint a tanulmány utolsó szerzője, Nikita Gamper kifejti, az eredmény nagyon meglepő, mivel a szakirodalom úgy írja le az SP-t, hogy annak révén az idegsejtek aktivált állapotba kerülnek, aminek következtében fájdalomérzés alakul ki, azonban paradox hatásra derült fény: a perifériás idegrendszerben az SP valójában a szervezet természetes fájdalomcsillapítójaként funkcionál. A korábbi vizsgálatokban tehát, amikor az SP fájdalomérzékenyítő hatását akarták megakadályozni, minden valószínűség szerint azt is megakadályozták, hogy perifériás fájdalomcsillapító szerepét betöltse. Ez lehet az oka annak, hogy bár a preklinikai munkát végző laborokban úgy tűnt, az SP-gátló szerek működnek, a klinikai vizsgálatok nagy frusztrációt és anyagi veszteséget okozva mind kudarcot vallottak. A fájdalomérzés szabályozásán túl az SP számos egyéb folyamatban is közreműködik (hányinger, hányás, érzelemszabályozás, tanulás, simaizom-kontrakció), megnövekedett szintje sok betegség kialakulásával összefüggést mutat (akut és krónikus gyulladás és fertőzések, asztma, affektív és addiktív kórképek, pl. depresszió, egyes rákok) ezért igen nagy volt a klinikai vizsgálatokkal kapcsolatos várakozás.
Huang Dongyang és munkatársai most felfedezték, hogy az SP a perifériás fájdalomérzékelő neuronokban szabályzó szerepet betöltő fehérjék egyik típusát extrém mértékben érzékennyé teszi a cinkre, így azok a keringésben kis mennyiségben lévő cinkatomok hatására gátlás alá kerülnek, és a neuronális válasz kialakulását is akadályozzák. Gamper szerint elképzelhető, hogy felfedezésük utat nyit olyan új fájdalomcsillapítók kifejlesztéséhez, amelyeknek nincs annyi kellemetlen mellékhatása, mint a ma használatos morfinszármazékoknak. A cél az, hogy olyan szert fejlesszünk ki, magyarázza a farmakológus, ami utánozza az SP hatását, de nem tud átjutni a vér–agy-gáton a központi idegrendszerbe, azaz csak a periférián aktív.
