A gyász olyan, mint a flipperjáték golyója
Élet, halál, gyász, veszteség – mind kifogyhatatlan tárgyát képezi a tudományos kutatásoknak. És ahogyan az már lenni szokott, bizonyítottnak hitt tételek veszítik érvényüket és adják át helyüket az újaknak.
Tagadás – düh – alkudozás – depresszió – belenyugvás. A gyász öt stádiuma, melyet Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter írt le először 1969-ben megjelent „A halál és a hozzá vezető út” (On Death and Dying) című könyvében. A gyász öt stádiuma, melyek a hagyományos felfogás szerint az esetek zömében egymásból következnek… A Baylor Egyetem kutatói azonban most arról számoltak be a Mental Health Practice című lap szeptemberi számában, hogy a gyász folyamata korántsem ennyire lineáris, ennyire előre megjósolható. Sokkal inkább hasonlít a flipperjáték ide-oda pattogó golyójához, melynek útját senki nem látja előre.
Nem kevesen vannak, akiknél – a klasszikus elméletet követve – a gyászfolyamat az elfogadással le is zárul. Másoknál viszont elegendő egy helyszín, egy illat vagy egy hang, ami felébreszti az emlékezetet, és a gyászfolyamat visszakerül egy korábbi fázisba – emelik ki a közlemény szerzői, Margaret Baier pár- és családterapeuta és Ruth Buechsel pszichológus. A kutatók a flippermodellt arra fejlesztették ki, hogy segítsenek a gyászolónak abban, hogy képes legyen rendet tenni a lelkében uralkodó zűrzavarban és képes legyen felkészülni arra, ha a gyász nem csillapszik az idővel, hanem éppen fellángol vagy túlságosan elhúzódik.
„Modellünk egyik legnagyobb erőssége, hogy segít elfogadtatni a gyászolóval, hogy a gyász soha le nem záródó folyamat. Tisztában kell lennie vele, hogy a gyász időnként háttérbe húzódik, de soha nem tűnik el teljesen.”
Gyászolni azt, aki korán született
Egy koraszülött világra jövetele traumatikus élmény a szülők számára, mely sok tekintetben hordozza magán annak a veszteségérzésnek a jegyeit, mely a gyászreakció velejárója is. E gyászfolyamat a gyermek hazabocsátása után akár hónapokig fennállhat.
A Michigan Egyetem kutatói a Pediatrics című lapban 2011 januárjában számoltak be arról, hogy nagyban befolyásolja az anya és gyermek közötti kötődést, hogy az anya mennyire tud felülkerekedni e − gyászreakcióhoz hasonló − veszteségérzésen. „Háromszor olyan eséllyel alakult ki biztonságos kötődés azokkal a koraszülöttekkel, akiknek édesanyja képes volt feldolgozni magában a gyász érzését − emelte ki vizsgálatot vezető Prachi E. Shah, a C. S. Mott Gyermekkórház adjunktusa. − A koraszülött gyermek elfogadása nem sokban különbözik attól, amikor a gyermek krónikus betegségét kell elfogadnia a szülőnek. A gyász feldolgozása azt jelenti, hogy az anyának a tényleges helyzet bizonytalanságához kell igazítania a gyermekével kapcsolatos korábbi várakozásait és reményeit – azaz eltemetni magában „álmai gyermekét” és azt a gyermeket ölelni, aki ott van mellette.”
Gyászolni azt, aki meg sem született
Egy sikertelen terhesség mindig nagy lelki terhet ró gyermekre vágyó párra. Amire nagyon sokan abban látják a „gyógyírt”, hogy azonnal újra próbálkoznak és azt remélik, hogy az új élet enyhíti a veszteség okozta fájdalmat. Egy korábbi brit tanulmány szerzői azonban arra jutottak, hogy – legalábbis a nőknél – a mentális problémák olyan esetekben is tartósan, az újabb gyermek megszületését követően akár hosszú éveken át is fennállhatnak, amikor a vetélés vagy halvaszülés után rövid időn belül sikerül ismét teherbe esni, és mindenki úgy hiszi, hogy az érintettek már régen túltették magukat a történteken.
A tanulmány szerzői több mint 13 ezer várandóstól kérdeztek rá a korábbi vetélésekre és halvaszülésekre, majd a terhesség során két alkalommal (a 18. és 32. héten), majd a szülés után négy alkalommal (8 hét, 8 hónap, 21 hónap és 33 hónap múlva) vizsgálták a depresszió és szorongás tüneteinek fennállását. Csaknem 3000 nő számolt be korábbi terhességei kapcsán vetélésről, 108 nő egy halvaszülésről és 3 nő két halvaszülésről. Kiderült, hogy a terhesség alatt sokkal nagyobb volt a szorongás és depresszió előfordulása azon várandósok körében, akik korábban már veszítettek el magzatot, és a szorongás és depresszió még az egészséges gyermek világra jövetele után három évvel is fennállt.
Egy nem sokkal korábban nyilvánosságra hozott másik hasonló vizsgálatban ugyancsak azt találták, hogy bár a nők a vetélés után testileg gyorsan felépülnek, a lelki állapot rendeződése sokkal hosszabb időt vesz igénybe. E téren igen nagy egyéni különbségek vannak: egyesek néhány hónap alatt túllépnek a veszteségen, másoknál több mint egy évre van szükség a gyászhoz, míg megint mások akár megkönnyebbüléssel vagy egyéb, kevésbé negatív érzésekkel élhetik meg a magzat elvesztését.
Egy kérdőíves felmérés szerint közvetlenül a vetélés után a nők 55 százalékánál álltak fenn jelentős pszichológiai problémák, melyek aránya 3 hónap múltán 26 százalékra, 6 hónap elteltével 18 százalékra, az első év végére pedig 11 százalékra csökkent. A gyászfolyamaton átesett nők körében nem ritkaság, hogy úgy élik meg a veszteséget, mintha gyermekük megszületett, majd meghalt volna. Úgy tűnik, hogy a vetéléskor fennálló terhességi kor nem befolyásolja a veszteség érzését, hiszen a szülők abban a pillanatban elkezdenek kötődni a magzathoz, amint kiderül a terhesség. Ha kiderül, hogy a terhesség nem életképes, akkor ez durván felborítja az álmokat, elképzeléseket és a jövőről szőtt terveket.
Ennek különösen manapság van egyre nagyobb jelentősége, amikor kitolódott a nők életkora az első terhesség vállalásakor. A vetélések esélye ugyanis az anya életkorának előrehaladtával emelkedik: 15−35 éves korban 10−12 százalék, 35−39 éves korban 18 százalék, 40−44 éves korban 33 százalék, 45 éves kor felett meghaladja az 50 százalékot.
Gyászolni azt, aki önmaga választotta a halált
A veszteségérzést különösen nehéz feldolgozni azoknak, akik öngyilkosság következtében veszítik el hozzátartozójukat. A Pittsburgh Egyetem Late-Life Depression Evaluation and Treatment Programjába olyan 18 és 95 év közötti személyeket vontak be, akiknek valamelyik hozzátartozója önkezével vetett véget életének. Azt találták, hogy e személyek körében az átlagosnál gyakoribb az úgynevezett komplikált gyászfolyamat előfordulása, amikor a gyász és veszteségérzés az átlagosnál erősebb és elhúzódóbb (megfelelő segítség nélkül akár évekig is eltarthat), és a gyászolók számára jóval több nehézséget jelent, hogy képesek legyenek visszatérni megszokott életvitelükhöz.
Amikor a gyász más betegségben ölt testet
Az élet során elszenvedett pszichológiai és lelki stressz – amilyen például a váláson és a különböző természeti katasztrófán kívül a szeretett személy elvesztése is – testi betegségek kialakulásához is hozzájárulhat. Az Amerikai Gasztroenterológiai Társaság tavalyi kongresszusán például a Mayo Clinic kutatói arról számoltak be, hogy a gyász okozta lelki stressz elősegítheti az irritábilis bél szindróma (ISB) jelentkezését. E megállapításukat arra a megfigyelésükre alapozták, hogy az IBS-betegek között gyakrabban tárható fel gyermek- vagy felnőttkori lelki trauma. A vizsgálat 2623 résztvevője közül az IBS-betegek a 18 éves koruk előtti és utáni időszakra vonatkozóan is nagyobb arányban számoltak be traumatikus élményekről, mint a kontrollcsoport tagjai.
„Bár eddig is tudtuk, hogy a stresszhatás elősegítheti az IBS előfordulását, és az IBS-betegek körében akár 50 százalék is lehet a gyermekkori bántalmazás előfordulása (ami nagyjából kétszerese az IBS-ben nem szenvedők csoportjában észlelhető aránynak), az eddigi kutatások jórészt csak a szexuális abúzusra koncentráltak, de nem foglalkoztak a lelki traumák egyéb formáival – emelte ki az előadó, Yuri Saito-Loftus. − Vizsgálatunk az első, mely kitért a traumák különböző formáira, azok jelentkezési idejére, valamint a családi traumákra is.”
A kutatók feltételezése szerint az IBS és a lelki stressz közötti összefüggés hátterében a bél érzékelését és motilitását szabályozó idegek és izmok működésének megváltozása áll. A trauma érzékenyebbé teheti az agyat és a bélrendszert, és az IBS-betegek talán erőteljesebb szinten élik meg e traumákat, mint az IBS-ben nem szenvedő személyek.
Argentínai kutatók idén júniusban az Európai Neurológus Társaság (ENS) Prágában megrendezett 22. kongresszusán számoltak be arról, hogy a stressz és a gyász közrehathat az Alzheimer-kór kialakulásában is. A vizsgálatot vezető dr. Edgardo Reich kiemelte, hogy az Alzheimer-kór egyre nagyobb számú előfordulásában valószínűleg szerepet játszik az is, hogy mind többen érik meg az idős kort. De az Alzheimer-kór nem törvényszerűen jelentkezik 80 éves kor felett, ezért a biológiai tényezők mellett környezeti faktorok – köztük a stressz – hatását is keresni kell.
Ennek meghatározásához 107, enyhe vagy közepesen súlyos Alzheimer-kórban szenvedő betegnél mérték fel a stresszhatások előfordulását. Azt találták, hogy az Alzheimer-kóros betegek csoportjában háromszor akkora (73 százalék) volt azok aránya, akiknek lelki stresszel, gyásszal kellett megbirkózniuk a betegség felismerését megelőző három évben, mint a kontrollcsoportban (24 százalék): 21 beteg elveszítette házastársát vagy partnerét, 14 betegnek meghalt a gyermeke, 20 beteg erőszakos cselekmény (rablás vagy testi sértés) áldozatává vált, 10 beteg autóbalesetet szenvedett.
„Vizsgálatunk tapasztalatai azt jelzik, hogy a stressz a demencia kezdeti tüneteinek triggerei közé sorolható. Bár kizárható, hogy a stresszhatás önmagában szellemi leépülést okozna, de olyan degeneratív folyamatokat indíthat el az agyban, melyek a neuroendokrin és immunrendszer működészavaraira hajlamosíthatnak” – emelte ki az előadó.
A gyász mint betegség
Gyász és depresszió – első pillantásra rokon fogalmak, a pszichiátriában azonban nagy jelentősége van a kettő elkülönítésének. A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders legújabb, ötödik kiadása (DSM-V) − a DSM-IV-gyel ellentétben − már nem követeli meg, hogy a major depresszió diagnózisának felállítása előtt történjen meg az esetleges gyászreakció feltárása és kizárása. A Lancet című lap ez év februárjában szerkesztőségi kommentárt tett közzé a témában, melyben többek között ezt írják: „A DSM-V szerint már nem kell kizárni a gyászreakciót a depresszió diagnózisához, ami azt jelenti, hogy inkább depressziónak, mintsem normális gyászreakciónak kell véleményezni azokat az eseteket, amikor a szeretett személy elvesztése okozta mély szomorúság, veszteségérzés, álmatlanság, figyelemösszpontosítási zavar, általános fáradtság és étvágytalanság két hétnél hosszabb ideig fennáll. A normális gyászfolyamat medikalizálása – azaz az antidepresszánsok rutin adásának legitimálása – nemcsak veszélyesen leegyszerűsített, de egyben elhibázott felfogás is. Egyelőre semmilyen bizonyítékkal nem rendelkezünk arra nézve, hogy indokolt lenne a szokásos antidepresszív gyógyszeres sémák alkalmazása azoknál a személyeknél, akik nemrégiben veszítették el valamelyik szerettüket.
A gyász nem betegség, hanem az ember életének természetes része, magától értetődő reakció arra, ha meghal az, akit szerettünk. Nem lehet időkorlátot szabni annak, hogy normálisan meddig tart a gyászfolyamat. A gyászreakció esetenként elhúzódhat, sőt depresszióba is átmehet, ami már kezelést tesz szükségessé, ám a gyászolók többsége mégsem szorul pszichiátriai terápiára, sőt még orvosi kezelésre sem. Ha valamire szüksége van a gyászolónak az orvosától, az nem gyógyszer, sokkal inkább az idő, a sajnálat, az együttérzés és az emlékezés lehetősége.”
„Ha valakit szeretek és azt elveszítem, akkor a gyászt mindenképp végig kell élni, gyászolnunk kell holtunkig azt, akit szerettünk.”
(Konrád György)
