A forráskivonástól az egészségügyi minisztérium hiányáig

Átléptek rajtunk a visegrádi hármak

A V4 résztvevői – Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Magyarország – bő negyedszázaddal ezelőtt, a rendszerváltás hajnalán hasonló gazdasági és intézményi háttérrel álltak a rajtkőre, ám azóta eltérő pályát futottak be. Többek között ennek okát vizsgálta az Egészségügy 5 dimenzióban címet viselő fővárosi konferencián Orosz Éva, aki szerint a fenti felvetésre az eltérő gazdaság- és társadalompolitikában kereshető a magyarázat.

Ami a gazdaságot illeti, 2016-ban az egy főre jutó GDP-t illetően már az a Szlovákia is megelőzte hazánkat, amellyel 2005-ben még egy szinten álltunk, mint ahogy a korábban jóval alacsonyabb értéket produkáló Lengyelország is befogta Magyarországot, s hamarosan Románia is magasabb értéket produkál. Napjainkban azonban a GDP már kevésbé alkalmas a gazdasági fejlettség kifejezésére, erre ma már inkább a globális versenyképességi indexet használják, amely nem a rövid távú piaci versenyképességet fejezi ki, hanem egy olyan komplex indikátor, amely a gazdaság hosszú távú fejlődési képességét képes megmutatni. Bonyolultságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 104 indikátorból, 12 pillérből, s 3 fő index-csoportból áll. Ennek fényében a professzor megfogalmazása szerint tragikus a helyzetünk, hiszen míg 2005-2006-ban e rangsor 35. helyén álltunk, idén a 69.-re csúsztunk vissza, míg a többi visegrádi ország mindegyike javított a helyzetén, s megelőzött bennünket Románia és Bulgária is. Különösen rossz a helyzetünk a két meghatározó index, az intézmények, valamint az innováció tekintetében, amelyek keretében többek között a tulajdonjogok szilárdságát, a kormányzatba vetett bizalmat vagy például a kormányzati döntések piacsemlegességét vizsgálják. Mindez befolyásolja az egészségi állapotot, az egészségügy helyzetét.

Súlyos depriváció, forráskivonás

A szegénység egyik indikátora, a súlyos depriváció jobban kifejezi a társadalmon belüli egyenlőtlenséget és szegénységet, mint az egy főre jutó jövedelem. Különösen fontos a gyerekszegénység, hiszen ez a helyzet az egyén egész később életére – így egészségére is – kihat. Magyarországon ez az arány minőségileg más, mint a többi visegrádi országban. Míg nálunk 21,2 százalék, addig Csehországban 6, Lengyelországban 5,4, Szlovákiában pedig 9,7. A népesség egészére vetítve a súlyosan deprivációban élők aránya nálunk 16,2 százalék, míg Szlovákiában például ennek csak a fele. Nem véletlen, hogy az Euróbarométer felmérése szerint 2016-tól a magyar lakosság az egészségügyi és a szociális ellátórendszert tartja az ország legsúlyosabb problémájának, s ezt a szubjektív érzést alátámasztják a konkrét adatok is.

A természetbeni ellátásokra fordított összeg reálértékben még mindig 6 százalékkal elmarad a 2006-os mértéktől. 2007-2016 között 1863 milliárd forint forráskivonás történt, s reálértéken még magasabb lenne ez az összeg. Igaz, 2016-ban nőtt a forrás, a természetbeni kiadás részesedése a GDP-ből még mindig nem éri el a 2006-os értéket, miközben minden más országban nőtt az éves átlagos növekedési ütem. Ez trendbeli, minőségi különbség a visegrádi országokhoz képest, hangsúlyozta Orosz Éva.

Az egy főre jutó egészségügyi közkiadások Magyarországon hullámvonalat írnak le, lényegében azonban 1992-től csökkennek, miközben Lengyelország utolérte Magyarországot, Szlovákia és Csehország pedig jobb eredményt produkál, vagyis a V3 felzárkózik, Magyarország viszont leszakad. S ez – a már említett hasonló kiindulópont okán – gazdaság-, társadalom- és egészségpolitikából adódik, ami a magyar kormányok felelősségét mutatja.

A kezelhető halálozás – ami elsősorban az egészségügyi rendszer számlájára írható, vagyis megmutatja a rendszer teljesítményét – nálunk két és félszerese az EU átlagának, rosszabb a helyzetünk, mint az általános halálozásban, amelyet sokkal több tény befolyásol. Való igaz, tette hozzá az előadó, hogy valamit javultak a halálozási statisztikáink, „mellettünk viszont elszaladt a világ”.

Az adatok azt mutatják, hogy a kétezres évek közepétől egyre inkább manifesztálódik a rendszerváltáskor kezdődött újabb gazdasági-társadalmi felzárkózási kísérlet kudarca. Az egészségügy az egyik vesztese volt a torz állami forráselosztásnak, a halálozási adatok pedig azt mutatják, hogy ennek következménye emberéletekben mérhető, összegezte az elhangzottakat az MTA doktora.

Szűkülő alapcsomag?

Bár az elmúlt években a kormány sok pénzt öntött az egészségügybe, ezt Sinkó Eszter szerint megkésve és koncepciótlanul tette. S mivel a pénz egy rossz struktúrába érkezett így az Orosz Éva által felvázolt eredményt hozta. A legdurvább események 2016-2017-ben történtek, ezek egyike az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megszüntetése volt, amelynek kormányzati indoklása akár viccnek is vehető, hiszen azt mondták, hogy csökkenteni kell az adminisztrációs költséghányadot, ami az OEP esetében még az 1 százalékot sem érte el. A másik az Országos Tisztiorvosi Hivatal ide-oda beolvasztása, a járványügy három helyre telepítése. Az Állami Egészségügyi Ellátó Központ megmaradt és virul, bár az egészségpolitikai szakértő szerint az elődjénél kevésbé durva szereplő, folyamatos adatgyűjtése ellenére.

Az államtitkár által meghirdetet kancelláriákat– az eredetileg elképzelt formában – Sinkó Eszter szerint sem volt szabad létrehozni, hiszen amikor relatív forrásszegénység van a rendszerben, a kihívásokra képes beavatkozók, vagyis a kórházigazgatók mozgásterét hiba csökkenteni. Elismerte ugyanakkor, hogy betegút-menedzselésre, ellátásszervezésre szükség lenne. Komoly probléma, hogy nincs egészségügyi kormányprogram, aminek hiánya végighúzódik az egész cikluson, s legfeljebb államtitkári programpontokat lehet azonosítani. Ám mivel minden szervezetet kihúztak alóla, az államtitkárság eszköztelen, s a továbbiakat illetően sem lehetnek illúzióik.

Az alapellátási törvényhez kapcsolódó rendeletek állítólag be vannak tárazva, senki sem érti, miért nem jelennek meg. Praxisközösségek jelentkezhettek uniós forrásokért idén ősztől, de nincs elegendő jelentkező, így az is felmerült kormányzati szinten, hogy visszavonják a pályázatot. Ami a betegjogokat illeti, az OBDK szerepét az Integrált Jogvédelmi Szolgálat vette át, Sinkó Eszter szerint a betegek jogainak intézményes védelme ezzel gyakorlatilag megszűnt Magyarországon, miközben arra is választ kellene kapni, hogy 2015-ben miért haltak meg ötezerrel többen, mint korábban, s miért haltak meg 8,5 százalékkal többen  2017 tavaszán, mint 2016 hasonló időszakában.

„Mintha a politikai háttérben olyan zajok szűrődnének, hogy szűkíteni kell a szolgáltatási csomagot, s a magánegészségügy térnyerése is detektálható lesz” – vázolta a nem túl fényesnek ígérkező jövőt a szakértő.

Magán és állami, két jóbarát

Utóbbi megállapítására rímeltek az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatójának szavai, aki szerint ma már olyan szintre nőtt a magánellátás, hogy az állami ellátóknak is foglalkozniuk kell velük. Annál is inkább, mert nemcsak betegeket, hanem a szakembereket is elszívják. Egy felmérés szerint a Semmelweis Egyetemen dolgozó orvosok több mint felének van magánpraxisa, 30 százalékuk állami állása mellett több magánpraxisban is dolgozik. Vajon készen vagyunk az állami és a magánellátás valamilyen szintű ötvözésére? – tette fel a kérdést Ficzere Andrea, aki szerint potenciálisan adott a lehetőség az állami egészségügyben, hogy a magánellátókkal közösen végezzenek térítéses orvosi kezeléseket, beavatkozásokat. Ez segítene megtartani az állami rendszerben a munkaerőt, erősítené a kliens szemléletet, s egyfajta versenyhelyzetet teremtene a magán és az állami szolgáltató között. Természetesen egy ilyen együttélés nem feltétlenül veszélytelen, elbizonytalanodhat például a két fél között ingázó beteg, s mi van akkor, ha elfogy a pénze, vagy a magán beavatkozás szövődményt okoz? Gondot okozhat az is, ha a betegek mellett az orvosok, a szakszemélyzet is ide-oda jár a két rendszerben, hiszen nőhetnek jövedelmi igényei az állami szférában.

A főigazgató szerint a biztosítótársaságok a rajtkövön állnak, elkészültek azok a csomagjaik, amelyekkel szeretnének megjelenni az állami egészségügyben. A két rendszert együtt kellene működtetni, Ficzere Andrea beengedné az állami szektorba a magánellátást, jogilag engedélyezett módon. Fontos lenne viszont az egységes minőségbiztosítás, a közös szakmai felügyelet. Az alapcsomag esetleges szűkítésének együtt kell járnia egy kiegészítő biztosítás megjelenésével az állami rendszerben is, s emellett mobil TVK lenne, amit a betegek magukkal vihetnek akár magánszolgáltatóhoz is.

Hangfogó nélkül

A szakállamtitkár az eredmények ismertetésére fókuszált: a rezidensek növekvő támogatására, a csökkenő egészségügyi migrációra vagy épp a több lépcsőben zajló béremelésre. Ez utóbbival kapcsolatban Ónodi-Szűcs Zoltán ugyanakkor elismerte, hogy a más ágazatokban is megindult jövedelememelkedés meglehetősen „befogta” az ágazatot, így a további lehetőségekről újabb tárgyalásokra lesz szükség. Az egészségbe áramló kormányzati és uniós források elősorolása mellett ugyanakkor azt mondta: nem állítja, hogy az ágazatban minden rendben van, de vannak pozitív változások.

Míg a választások közeledtével az állami alkalmazottak egyre inkább kerülik a kényes témákat, egyre óvatosabban fogalmaznak, nem így a nyugdíjasként jelentős külügyi karrierbe kezdő, mindig is meglehetősen önjáró egykori egészségügyi miniszter. Mikola István gátlás nélkül sorolta, mi mindenen változtatna: elsőként például az orvosképzésen. Az egyetemi felvételit a tesztek mellett a régi rendszert némileg idézve személyessé tenné, nyilván egyfajta felvételi beszélgetésre gondolva. Fontosnak tartja továbbá az oktatás gyakorlati részének hangsúlyosabbá tételét. Változatlanul hitet tett a szolidaritás rendszerű, kötelező és általános társadalombiztosítás mellett, elismerve ugyanakkor a magánforrások bevonásának szükségességét. Tőkehányadra és amortizációra is szükség van, tette hozzá, enélkül nem működhet az ellátórendszer. Ma is úgy véli, hogy az orvosi tevékenységhez sokkal jobban illik a szellemi szabadfoglalkozású jogállás, s azt is leszögezte: az ágazatnak önálló szakminisztériumra lenne szüksége.