"Hamarosan el lehet felejteni az egy orvos-egy nővér struktúrát"

− Látszik-e valamilyen biztató tendencia az alapellátás krónikus szakemberhiányának a rendeződésében? Érezhető-e a kormányzati intézkedések hatása? Mire lenne még szükség?

A néhány éve bevezetett praxisvásárlási és letelepedési támogatás hatása néhány kisebb, eddig orvos nélküli településen már érezhető. Erre már jóval több mint egymilliárdot fizetett ki az állam. Sajnos nincs előrelépés a házi gyermekorvosok egyre látványosabb hiányának megoldása terén sem, ahol pedig – legkésőbb 10 éven belül − szembe kell majd nézni azzal a helyzettel, hogy elfogynak. A helyzet rendezése megkövetelné a háziorvos-szakképzés bizonyos jogszabályi változásait, amit a szakképzők már régóta sürgetnek, ideértve a jóval alaposabb gyermekgyógyászati képzést is. Sajnos a fiatal szakorvosaink inkább helyettesítést vállalnak, önálló praxist kevesebben vásárolnak. Ezt a trendet csak többletforrásokkal, egzisztenciális szempontból is vonzó életpályamodellel lehet megfordítani. A háziorvosi finanszírozás kétségkívül emelkedett az utóbbi években, de a hiány megszüntetéséhez lényegesen nagyobb díjazásra lenne szükség. Az átlagos praxis megemelt finanszírozása is alig több mint egy nyugdíj előtt álló orvos és nővér jelenlegi közalkalmazotti bére a közterhekkel. Természetesen az elvárt pénzügyi változások nem választhatók el a magyar egészségügy más területein is meglévő, hasonlóan megoldandó problémáktól. Lényegi változás csak nagyságrendi emeléstől várható.

− A tartósan betöltetlen praxisok problémája már évek óta velünk van. Milyen lépések történnek és lennének kívánatosak a megoldására?

Az előbbiekben említett egzisztenciális támogatáson kívül lényegében semmi. Egymással párhuzamosan ugyan futnak projektek, de ezek nincsenek szintetizálva sem egymással, sem a valódi szakmai grémiumok munkájával. A szakmai kollégium 8 éve átalakított rendszere nem lett jobb, mint elődje. A döntések előkészítését lényegében nem előzi meg szakmai műhelymunka, hiányzik az egészségpolitikai szakmai kommunikáció. A két éve véget ért „Svájci program” eredményeit és az abban kipróbált struktúra lehetőségét nem ültették át a gyakorlatba, az erre létrehozott praxisközösségi projektben túlteng az adminisztráció és – források hiányában – kétséges a fenntarthatósága. Az idén indul „A három generációval az egészségért” program, amiben szintén megvalósulhatnak jó (helyi) ötletek, de itt is csak egy évre van finanszírozás. Alapvetően olyan finanszírozásra és jogszabályi háttérre lenne szükség, ahol a háziorvos kreativitása és bizonyos feladatainak képzett és gyakorlott munkatársára való delegálása segítene. Hamarosan el lehet felejteni az egy orvos-egy nővér struktúrát, helyet kell nyitni és forrásokat találni az orvosok önszerveződésén alapulóknak. Az idén már végeznek a „non-doktorok” (Advanced Practice Nurse) képzésében részt vevők. Nem világos, hol tudnák ők felhasználni friss tudásukat.

− A háziorvosoknak hamarosan joguk lesz egyéb szakvizsgáik használatára a mindennapi munkájukban, ami biztosan segíti majd a gördülékenyebb betegellátást. Biztosítottak lesznek ehhez a pluszműszerek és egyéb anyagi feltételek?

Erről már évtizedek óta szó van, de most már azért is nehéz, mert a több szakvizsgával, hosszabb kórházi gyakorlattal a háziorvosi rendszerbe lépett orvosok „elfogynak”. A beutalási jogosítványok szerények, az innovatív gyógyszerek felírását fiskális okból korlátozzák, ami önmagában nem baj, de a kezelés eredményességére, a „célértékek” elérésére a finanszírozó nem kíváncsi. A háziorvos szakmailag egyedül, ellenőrzés nélkül dolgozik, a módszertani támogatást nyújtó országos intézetet megszüntették. Az ismét visszahozni tervezett kollegiális vezetői rendszer erre nem alkalmas. Az is nagy baj, hogy a finanszírozó nem kommunikál a háziorvosokkal, akik pedig jogosan igényelnék egy ingyenes, de jó minőségű állami (OEP-NEAK) szoftver biztosítását a drága piaciak helyett. A jelenlegi háziorvosi indikátorok a munka szakmai színvonalának követésére alkalmatlanok. Nem finanszírozottak a háziorvosok által elvégezhető „point of care” vizsgálatok, amelyek kiválthatnak drágább (közfinanszírozott) vizsgálatokat, és ami még fontosabb, segítenék a gyors döntést, elkerülve a betegek felesleges utaztatását, az indokolatlan gyógyszerelést. 2011-től volt egy rövid eszköztámogatási program, de annak nem lett folytatása. Államtitkár asszony konzultációt kezdeményezett az előrelépés érdekében, remélem, lesz hozzá megfelelő politikai támogatása, és a szükséges, jelentős költségvetési források is megnyílnak, végre prioritást adva az egészségügynek és az alapellátásnak.

− Milyen tapasztalataik vannak az alapellátó orvosoknak az EESZT használatával a kezdeti nehézségek után?

Magánvéleményem szerint ez egy olyan hatalmas adatbázis, ahol a személyiségi és betegjogok több helyen is sérülhetnek. Igaz, az átlagos magyar beteg ezzel nem törődik, leleteit, orvosi eseményeit szinte mindenkivel boldogan megosztja, gyakran a közösségi médiában is. Az induláskor kitűzött – túlzóan optimális – határidőket nem sikerült tartani. A betegek számára nehezen érthető a receptkísérő nyomtatvány szerepe és a szolgáltatók adatfeltöltése is hiányos. Mivel ez főleg a járó- és fekvőbeteg-ellátóknál jelentkezik, technikailag gondot jelent, hogy a vizsgálati eredmények csak pdf formátumban érhetők el, ami kinyomtatva újabb papírokat igényel, és a sokféle háziorvosi szoftver sem képes mindig megfelelően kezelni ezeket. Teljesen nyilvánvaló, hogy az oda adatokat feltöltő orvosok töredékének lesz csak igénye − és csak bizonyos problémás esetekben − néhány betegük kórelőzményi lekérdezésére. Technikailag nem jó ötlet, hogy az orvosnak az e-személyi igazolványát kell használnia, erre egy banki biztonsági szintű kártya elegendő lett volna. Egyedül a patikák kezelik megbízhatóan − bár zúgolódva − a helyzetet. Szóval van még mit fejleszteni ezen a téren.

− Mit tehetnek és tesznek az egyetemek családorvosi tanszékei az alapellátás javításáért, a pálya vonzóbbá tételéért?

A Semmelweis Egyetem kezdeményezésére mindegyik orvosképző kar foglalkozni kezdett a képzés reformjával, gyakorlati ismereteknek a kurrikulumba való nagyobb arányú beépítésével, készségek fejlesztésével, ami bizonyos rövidítést igényel az elméleti képzésben. Itt egyetemeken belül jelentős viták várhatók még. Ezek megvalósulását mi is nagyon fontosnak tartjuk a Debreceni Egyetemen. A szakképzés rendszerében is nagy változtatásokra lenne szükség, az ehhez szükséges jogszabályi változásokért folyamatosan lobbizunk. Általánosságban elmondható, hogy jelenleg a projektmentalitás a jellemző, fejlesztünk, de nem koordinálunk meglévő rendszerekkel, nem elemzünk, és nem ültetjük át a napi rutinba, ha szükséges, jogszabályba a megszerzett tapasztalatokat.

A  teljes interjú a Medical Tribune 2019. évi 6. számában jelent meg.