Csont András cikkei

  Az 1913-ban Budapesten született Földes Andor egyike volt a század legsokoldalúbb zongoristáinak: tanított, hangszerelt, zenét szerzett, és 1960-tól karmesterként is fellépett. A negyvenes évek elején Amerikába emigrált, 1948-ban tért viszsza végleg Európába, 1992-ben halt meg Svájcban. Noha hatalmas repertoárral rendelkezett és számos lemezt készített, manapság mintha kevesebbet beszélnének róla. Súlyosan méltánytalanul. A mostani gyűjtemény az 1951–1958 között készült felvételeiből válogat.
   Szinte bizonyos, hogy minden zenebarát Bartók műveit (Szvit, op. 14.; Szonáta; Allegro barbaro) hallgatja meg először, hiszen jól tudja, hogy Földes még személyes tanácsokat kaphatott a zeneszerzőtől. A Szvit első tételének bumfordi játékossága azonnal lenyűgöz, a Scherzo valóban gonosz tréfa, az Allegro vad hajsza – minden, ahogy kell. És mégis: Földes interpretációjában nem elsősorban a barbár, a féktelen Bartók képe rajzolódik elénk, hanem a szinte mozarti tisztaságú szerkesztőművészé. A műsorfüzet közöl egy anekdotát Földes emlékirataiból, miszerint Bartók egyszer meghallgatta Szonátája előadását egy pályakezdőtől, és aztán szelíden ezt mondta az ifjúnak: „Kérem, ne olyan bartókosanimages/” Földes komolyan vette a nem is neki címzett intelmet, így aztán előadásában – többek közt a Szonáta második tételében – nemcsak Mozart, hanem Bach hatását is felfedezhetjük Bartók művészetében.
  Maga a válogatás is Bachhal kezdődik: a Kromatikus fantázia és fúga hangzik el. És a Bartók-felfogás után már korántsem véletlen vagy meglepő, hogy éppen Bachnak ez a „legromantikusabb” műve szinte szikáran szól. A rákövetkező Beethoven-szonáta (F-dúr, op. 10. No.2) a művész egyik kedvence volt, több mint kétszázszor játszotta koncerten. Semmi gőz nincs előadásában, minden szinte magától értetődő egyszerűséggel és logikával bontakozik ki, a második tételbon olykor feltörő fájdalom nem „festett vérzés” itt és nem is hisztéria, hanem csak egy lehetséges összeroppanás ígérete.
   Földes humorát és elkötelezettségét a 20. század komponistái iránt a második CD bizonyítja. Igor Stravinsky ritkán hallható, 1924- ben írt Szonátáját ismét félelmetes logikával és elemzőkészséggel adja elő, feltárva a nyilvánvaló összefüggést Beethoven egyes tételei és Stravinsky ihlete között (a legnyilvánvalóbban az Adagietto feliratú második tételben, melyet maga a zeneszerző nevezett „bodorított hajú” Beethovennek). A harmadik tétel: átlelkesített gépzongora és Bach-paródia egyben. Egy másik Stravinsky-darab (Circus Polka for a Young Elephant) éppen olyan, mint amit a cím ígér: szédítően botladozó, gigantikusan groteszk. És akinek nem elég az ördögi humorú táncból, az hallgassa meg az első Mefisztó-keringőt Liszttől, és közben azt is megsejtheti, honnan jön az Allegro barbaro.
  (Deutsche Grammophon/ Original Masters, 2 CD, Összidő: 76:59; 76:12) *

  Földes csodagyerek volt, és annak született 1937-ben, Gorkijban Vladimir Ashkenazy is. Az 1955-ös moszkvai Csajkovszkij-versenyen, a „zongoristák olimpiáján” már második, míg 1962-ben első helyezett. Szovjet pályája töretlennek tűnik, ám váratlanul disszidál, és 1968-ban Izlandon telepszik le. Bár sztárként fogadják, ettől kezdve egyre gyakrabban karmesterkedik, és nemrég arról kellett értesülnünk, hogy végleg visszavonult a zongorista fellépéstől. Nincs zenebarát, aki ne sajnálná ezt.
  Eredetileg 1976-ban felvett, és nemrég újból kiadott lemezén honfitársa, az ugyancsak csodagyerek Szergej Rahmanyinov 24 prelűdjét játssza – fenomenálisan. „Játszd pontosan a kottát, de úgy, mintha te magad írtad volna!” – a legendás karmesternek, Simon Albertnek ez az alapvető utasítása juthat eszünkbe a CD-t hallgatva. A lelki rokonság nyilvánvaló, és ennek csak egyik eleme, hogy Rahmanyinov is emigránsként élte le élete javát. Ashkenazy már az 1982-ben keletkezett híres cisz-moll prelűdben megadja az alaphangot: démonikus szenvedély, világgyűlölet és végtelen szomorúság szólal meg a hangszeren. Hogy a humor, a parodisztikus, szinte groteszk hangvétel sem idegen tőle, annak remek példája a g-moll prelűd az op. 23-as sorozatból. Végtelenül színes játék, fenomenális technikai tudás, alázat a szerző iránt – Ashkenazy nem becsüli alá és nem is értékeli túl ezeket a többnyire nem nagyon fajsúlyos, de mindig őszinte ihletből és valamilyen fontos játéktechnikai probléma megoldására keletkezett darabokat. A későromantikus zongorajáték aranykönyve ez a lemez, bizonyítva, hogy Rahmanyinov prelűdjei olykor jóval többek puszta ráadás számoknál. (Decca/The Originals, 2007, összidő: 80:34)

Zsidó Nyári Fesztivál: augusztus 25.–szeptember 9.

  Ki hitte volna: ez már a tizedik. A fesztiválok országában (tudja-e: állítólag több mint háromezer fesztivál van évente) nemcsak helyet találni nehéz egy újabb rendezvénysorozatnak, hanem időpontot, tematikát – és legfőképpen pénzt. Ráadásul amikor tíz évvel ezelőtt először rendezték meg a Zsidó Nyári Fesztivált, némi okkal-joggal lehetett hinni, hogy a nyár végére időzített esemény érdektelenségbe fullad. Nem így történt. Hanem úgy, hogy „kinőtte magát”.
   A zsidó kultúra bemutatását célzó programok nem holmi egzotikus ismeretterjesztés jegyében szerveződnek egymás mellé. Ugyan, ki gondolná, hogy Magyarországon nem mindenki ismeri például Kálmán Imrét (legföljebb azt nem tudta róla, hogy zsidó), akiről idén – születésének 125. évfordulóján – operettesttel emlékeznek meg a szervezők, és a minden bizonnyal nagy számú közönség (augusztus 25., Uránia Filmszínház, este 9.).
  Másnap – 26-án – Fassang László koncertje lesz a Dohány utcai zsinagógában – Palya Bea közreműködésével. 27-én a 100 tagú cigányzenekar ad koncertet ugyanott – Szentpéteri Csilla fellépésével –, és ugyanezen a napon este 8-kor a Cotton Club Orfeumban a 100 éves magyar kabaré jegyében kerül sor a „Nevet a Róthimages/” című estre, többek között Karinthy Frigyes, Vadnai László és Kellér Dezső írásaiból. 29-én lesz a hagyományosan népszerű nemzetközi kántorkoncert (a zsinagógában), amelyen a fantasztikus Fekete László mellett izraeli és amerikai kántor is fellép. 30-án este 8-kor az Urániában Horgas Eszter, Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György Gerschwin-estet ad; szeptember 2-án vasárnap pedig különleges élménynek ígérkezik a Budapest Klezmer Band és a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band közös fellépése. Ugyanebben az időpontban a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában (az épület csodálatos homlokzata és a felújítása körüli viták évek óta fenntartják az érdeklődést: hogyan tovább?) az ugyancsak 125 éve született Kodály Zoltán és Gruber Emma emlékére rendezett koncert, melyen fellép többek között Kodály özvegye, Péczeli Sarolta is.
   Szeptember 9-én az Izrael Napja nevű rendezvénnyel zárul a zsidó fesztivál, amelyen lesz horatáncbemutató, izraeli filmek és sok olyan program, amelyekből tényleg sokat megtudhatnak a zsidó kultúráról és Izrael államáról is.
   A programsorozat állandó, azaz folyamatos elemei közt vannak érdekesnek ígérkező kiállítások – például a száz éve született Ámos Imréé –, filmnapok – az Örökmozgó Filmmúzeumban –, és rengeteg szabadtéri program, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. A fesztivál állandó helyszínei közt szép számmal szerepelnek színházak, a hajdani gettó területén található zsinagógák és kiállítótermek. De hangsúlyozni kell: a Zsidó Nyári Fesztivál mindazonáltal nyílt és nyitott kulturális találkozó.
 www.zsidonyarifesztival.hu
 CS. J.

Vámpírok bálja

  Roman Polanski vámpírfilmje 1967-ben készült (ő volt az egyik főszereplője is), és kirobbanó sikeréből rögtön sejteni lehetett, hogy a producerek nem hagyják annyiban: musicalt rendeltek belőle, melynek forgatókönyvét ugyancsak Polanskival íratták, sőt: ragaszkodtak hozzá, hogy az ősbemutatót ő is rendezze.
  Tíz évvel a színházi premier után – ami Bécsben volt, és azóta beutazta az egész világot – Magyarországra érkezett a musical, és teljes nyári szezont bonyolít a Magyar Színházban, a Hevesi Sándor téren.
  A Cornelius Baltus rendezte gigaprodukció (színtiszta üzleti vállalkozás itthon is, egyébként) magán viseli azért Polanski nevét, és hírlik, a nagy rendező meg is jelent az előbemutatókon, hogy az utolsó simítások rendben legyenek. A produkció díszletét – mely természetesen a vámpírok „őshazáját”, Erdélyt idézi, ott is egy havas környezetbe ültetett fogadót – Kentaur tervezte, aki immár rutinosan simul bele bármelyik Broadway- csapatba.
  A próbákat gondos szereplőválogatás előzte meg – a producerek nem „dőltek be” bemondásra a hazai kínálatnak. Így történhetett, hogy az első szereposztás főszerepét Egyházi Géza énekli és játssza, aki egyébként az Operaház melletti, énekes pincéreiről híres Bel Canto étterem egyik felszolgálójaimages/
  Az előadásban többször is fölcsendül a zeneszerző, Jim Steinman leghíresebb szerzeménye, a Bonnie Tyler előadásában világhírűvé vált Total Eclipse of the Heart című dala – természetesen „vámpírosított” változatbanimages/ Magyar Színház, augusztusban, esténként hétkor, szombaton és vasárnap délután háromkor is. 
 

CS. J.

LeosŠ JanácŠek: Jenuşfa

Tíz éven át írta JanácŠek a Jenuşfát, de a Brünnben, az ottani színház nyomorúságos körülményei közt 1904. január 21-én tartott bemutató csak félsikert hozott. A hőn vágyott prágai premier (1916. május 26.) már világsiker: JanácŠek 1928-ban bekövetkezett haláláig legalább hetven rendezésben adták elő a művet különféle német nyelvű színpadokon, (később a Metropolitanben is); de ezért nagy árat fizetett a zeneszerző: bele kellett egyeznie, hogy a karmester, Karel KovarŠevic giccsesen áthangszerelje és ezzel meghamisítsa a darabot. A magyar bemutató az eredeti változathoz megy vissza.

Ez nagyszerű. Miközben ugyanis a világ összes nagy dalszínházában diadalmasan futnak művei (legutóbb például a bécsi Staatsoperben), addig nálunk évtizedek óta nem volt premierje.

Elszigeteltsége többek közt abból ered, hogy JanácŠek teljesítménye végzetesen a saját nyelvéhez kötött. Míg Bécsben németül adják elő (ne feledjük, Max Brod, aki megmentette Franz Kafka életművét, még JanácŠek életében autentikus német fordítást készített operáiból), nálunk csehül éneklik.

Mert ez a remekmű, ha a színrevitelben nem is, zeneileg kimagasló előadást hozott. Vidnyánszky Attila kissé fantáziátlanul állította színpadra a darabot. Főleg a világítással és néhány egyszerű szimbólummal dolgozott, különösen szépen sikerült a finálé beállítása. Nem rendezte túl a darabot, nem zavarta az énekeseket, és most ez volt a legfőbb jó. 

Tárcák a zenéről

Az ötlet pofonegyszerű: találj pár tucat zenei alapfogalmat, kérj fel rövid terjedelmű megvilágításukra szakmailag feddhetetlen, ugyanakkor szellemesen, könnyedén író embereket, aztán tedd közzé sorozatként a tárcákat egy napilapban. Ez jutott eszébe a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőségének, és fényes eredményt hozott. Az aprócska kötetek – melyekből már három jelent meg németül, és közülük az első most Nádori Lídia remek fordításában hozzánk is eljutott – az újságírás legszebb hagyományait követik. A szócikkek rövidek, velősek, szellemdúsak, elolvasásuk egy kávényi idő. De csak a felületes szemlélet utalná őket a jelentéktelen apróságok körébe. Nem kis semmiségek e tárcák, nem „Les petits riens”  (Mozarttal szólva), hanem „Moments musicaux”  (Schubertet idézve). Merthogy súlyos témák lépnek itt fel látszólag habkönnyű hangszerelésben.

Nem tudom, hogyan alakult ki a szócikkek köre, sorrendje, de a változatosság ezúttal is gyönyörködtet. Az egyik címe: Johann Sebastian Bach, így egyszerűen, a másiké például: KV – Hob – BWV – D. A Bach-cikkre csak legyinthet valaki: ugyan mit is lehetne mondani három flekken a világ legnagyobb zeneszerzőjéről? De „nem szabad elsietni sohasem” , ahogy a régi sláger említi, a cikket ugyanis Helmuth Rilling írta, akinek Máté passió előadását a minap csodálhattuk meg Budapesten. Persze nem mélyed bele Bach életművének taglalásába, de már a tárca elején mellbevágóan egyszerű megállapítást tesz: Bach a zeneművészet gerince, jó lelkiismerete. Ritkán olvastam ilyen sallangtalanul mély, mondhatni, jámborul emelkedett definíciót Bachról. A másik cikk pedig a különféle zeneszerzők életművét feltáró és katalogizáló jegyzékeket, a Mozart- (KV), a Bach- (BWV), a Schubert- (D) és a Haydn- (Hob) listákat ismerteti, látszólag tehát száraz zenetudományos témát, de a végére biggyesztett anekdota felüdít.

Sátáni zsonglőr

Kertész Imre A kudarc című regényének egyik mellékalakját állítólag részben Cziffra Györgyről mintázta. Az ötvenes évek kávéházi zongoristája soha nem megy haza, padokon éjszakázik, azt remélve, így elkerülheti a letartóztatást. Persze sikertelenül: elfogják, és csak 1953-ban szabadul. (Még gazdag és ünnepelt korában is nyers bőrszíjat viselt csuklóján, örökre emlékeztetni akarva magát, miféle időket élt meg egykor...) A regényben roppantul testes, izzadékony pianista aztán 1956-ban az elsők közt hagyja el az országot, Bécsből Párizsba vezeti útja, ahol később valósággal istenítik. Itt hal meg 1994-ben.

Cziffra elsősorban virtuozitása révén lett híres, már-már hírhedt, hiszen sokak szerint játéka túlment minden fizikai határon, és bizonyos értelemben átlépett az üres mutatványosság, a zsonglőrség kissé kétes birodalmába. Annyi szent, hogy az 1921-ben született Cziffra első koncertjeit cirkuszban adta, ahol a közönség által megadott témákra improvizált. Kell-e mondani, hogy öt-(!!) éves volt ekkor? Mindamellett komoly zenei stúdiumokat is folytatott, a harmincas években Dohnányi tanítványa volt a Zeneakadémián. Mestere híres volt nagyvonalúságáról, mely olykor bizony riasztó módon nyilvánult meg: ha memóriazavarba került, gond nélkül rögtönzött akár hosszú ütemeken át – mondjuk egy Beethoven-szonátában!

Beethoven: Hat vonósnégyes

A századfordulón, vagyis az 1798–1800 között befejezett ciklus lezárás és nyitás egyszerre. Ekkor már jelentős életmű áll a harmincéves komponista, Beethoven mögött. A vonós- és zongorás triók mellett a legfontosabb a majdnem tucatnyi zongoraszonáta (köztük a népszerű és sok tekintetben forradalminak számító „Pathčtique”). És most eljött az idő, hogy a kor szakmailag legtöbbre becsült műfajában is letegye a névjegyét. A vonósnégyes, hála mindenekelőtt Haydn teljesítményének, a korszak legdelikátabb, legkifinomultabb zenei formája. Ugyanakkor nem a koncertlátogatók kenyere, hiszen ebben a stádiumában még legkivált csak a házi muzsikálást, no meg a partitúraolvasást szolgálja – a szakértők körében viszont talán éppen emiatt a zeneszerzői tudás és leleményesség próbaköve.

Szabolcsi Bence zenetörténész szerint Beethoven számára a vonósnégyes mindig egy korszak lezárása. Ez a megállapítás különösen e viszonylag korai művekre igaz. A darabok sok tekintetben pusztán Mozart és Haydn örökségének parádés kiteljesítői, ugyanakkor már ott van bennük Beethoven kései stílusának némely fontos eleme. Talán a váratlanság a kulcsszó: a konvenciók egyidejű bemutatása és felrúgása. Beethoven ebben a sorozatban kezdi el máig ható „aknamunkáját”: a vonósnégyes műfajában mutatta meg először, mit jelent a modern értelemben vett komponálás. A zeneszerzés történetében alkalmasint nála jelentkezik első ízben az, amit később történelmi tudatnak hívnak: az együttélés a nagy elődökkel, a folyamatos hivatkozás a tradícióra, és ezzel egy időben a hagyomány felrúgása. Beethoven már korszakokban gondolkozik, nem csupán a saját életidejében. „A művészet mindig valami újat követel az embertől” – ezt már egy modern művész gondolta.

Ünnepeljünk Richterrel!

Az elmúlt év egyik szenzációja volt Bruno Monsaingeon Szvjatoszlav Richterről szóló könyvének magyar kiadása, melynek video-, illetve DVD-változatát a Warner Classics jelentette meg. A nagy orosz zongorista zenei naplójában olvasható egy karácsony esti bejegyzés: „A hagyomány folytatódik. Este megint Bach-lemezek.”

Tegyük magunkévá ezt a hagyományt: ajándékozzunk, hallgassunk Johann Sebastian Bachot. Műveiből sok jeles felvétel készült a 2003-as évben is, és egy Best of 2003 listán bizonyosan előkelő helyet foglalna el az Emerson String Quartet CD-je (Universal/Deutsche Grammophon), melyen A fúga művészete hallható. Köztudott, hogy Bach nem adta meg a hangszer-összeállítást műve komponálásakor, és ez azóta is sok álmatlan éjszakát okoz a zenetudománynak, meg persze az előadóknak. Noha a kutatásnak voltaképpen sikerült bebizonyítania, hogy a sorozat nagy része valamilyen (egy, olykor több) billentyűs hangszerre íródott, gyakoriak a nagyzenekari átiratok, különleges összetételű hangszerelések. Aminek oka kettős: egyfelől tisztán zenei, másfelől életrajzi vagy ideologikus. Egyrészt ez a zene bizonyos fokig absztrakt, és ez sokféle zenei felfogás megmutatására ad nagyszerű alkalmat. Másrészt valamiféle romantikus elképzelés tapad a műhöz, melynek alapja Carl Philipp Emanuelnek, Bach talán legtehetségesebb zeneszerző fiának bejegyzése a Contrapunctus XIV után a kéziratban: „E ponton, amikor a B-A-C-H név feltűnik a kontraszubjektumban, a szerző meghalt.” Mint kimutatták, ebből talán egy szó sem igaz, hiszen Bach még legalább hat hónapig élt, mindamellett a romantikus utódok úgy érezhették, mintegy azonosulnak Bach elszálló szellemével a mű előadása közben.

Casals és a Bach-szvitek

Az EMI fantasztikus művészi nívójú, ráadásul olcsó sorozatában (Great Recordings of the Century) újra kiadott két CD maga a csoda. Hiszen Bachnak ezek a – feltehetően Köthenben, 1717–23 között, nem tudni, kinek, nem tudni, mi célból írott – hihetetlenül virtuóz táncsorozatai voltaképpen nem is léteztek a nagy spanyol (egész pontosan katalán) csellista, Pablo Casals előtt. Nem léteztek, mert teljes egészében soha nem adták elő őket, és részletekben is csak legfeljebb ráadásként egy-egy koncerten. Maga Casals véletlenül jutott a kottához tizenhárom éves korában egy barcelonai antikváriumban. „Nem is tudtam, hogy e művek egyáltalán léteznek. Életem legnagyobb kinyilatkoztatása volt. Tizenkét éven át tanulmányoztam őket, míg végül huszonöt évesen vettem a bátorságot, hogy egyet a nyilvánosság előtt eljátsszak közülük. Elhatároztam, hogy mindegyiket előadom, in extenso, az összes ismétléssel.” Ennek az akkoriban vakmerőnek számító munkának a végeredménye az 1936–39 között rögzített sorozat, e csellószvitek első lemezfelvétele.

Fontos hangsúlyozni, hogy e hat szvit (G-dúr, D-moll, C-dúr, Esz-dúr, C-moll, D-dúr) mindenekelőtt táncok sorozata; franciás helyesírással egy-egy allemande, courante, sarabande, majd menuet vagy gavotte (esetleg bourré) követi egymást, a szviteket minden esetben roppant manuális tudást igénylő, polifon felépítésű gyors tánc, a gigue zárja. Bevezetőként pedig egy-egy prelude hangzik el. Ez utóbbi mintegy hangolás, bemelegítés a játékosnak (és persze a közönségnek is), többnyire akkordfelbontásokból áll, de miféle hangpróba ez! Bach ugyanis a legelemibb zenei mozdulatokat is metafizikai mélységekkel, transzcendentális magasságokkal telítette. A gyors, félelmetes ritmikus lendülettel bíró táncok után a lassú sarabande tételek Bach legmélyebb, legszomorúbb vallomásai – bár e szó inkább egy romantikus zeneszerzőhöz illenék –, közülük a legmegrázóbb talán az Esz-dúr szvité, no meg persze a számtalan film (köztük sajnos Bergmané is) kísérőzenéjévé nyomorított C-moll sarabande.

Lefúrt lábú énekesek

Az utóbbi évtizedekben az opera lett a vezető posztmodern műfaj. Pontosabban – mivel a kortárs szerzők nemigen jeleskednek a műnemben – az operajátszás, az opera mint zenés színház, mint színházi esemény. A Nyugat dalszínházaiban egyre-másra láthatók régi, elavultnak hitt darabok már-már avantgárd rendezésű felújításai. A repertoár hihetetlenül kibővült; a mai operai színjáték megvalósítja Wagner régi elképzelését az összművészetről. De miközben az operai színjátszás soha nem látott virágzásnak indult, a zenei megvalósítás gyakran félresikerül – és rosszabb pillanatainkban visszavágyódunk a „lefúrt lábú énekesek” korába: igaz ugyan, hogy ők a színpadon nem csináltak az égvilágon semmit, a hangjuk viszont bearanyozta életünket.

E két új lemez hallatán ugyanezt érezzük. A Fidelio felvétele 2003-ban egy koncertszerű előadás alapján készült, és ugyanez a szereposztás volt a húsvéti salzburgi játékok egyik attrakciója. A világ egyik legjobb zenekarát új főnökük, az angol Sir Simon Rattle vezényli, ez garancia a hangzás tökélyére. És nem is csalódunk: a zenekar a partitúra legtitkosabb rejtekajtóit is tágra nyitja, a nemrég közreadott Beethoven kritikai kiadás alapján dolgozó Rattle csodákat művel. Amikor a nyitány véget ér, kéjesen várjuk a folytatást.

Sztravinszkij a saját műveit vezényli

Igor Sztravinszkijnak nem volt túl jó véleménye az előadóművészekről – alkatilag irtózott ugyanis a misztikától és bármiféle hókuszpókusztól. Híres kijelentése, miszerint a zene nem képes kifejezni semmit, részben ezzel függ össze.

Robert Crafttal készült beszélgetéseiben epés dühvel támad az interpretátorokra. Szerinte például „Mr. Bernstein” nem eldirigálja, hanem hajával, szemével, táncaival eljátssza Beethoven Eroicáját. Felfogása szerint a karmester csupán szemafor, akinek legfőbb dolga, hogy pontos jelzéseket adjon zenekarának. Minden más: „énkóros handabanda”.

Vitatható felfogás, de kétségkívül következetes; Sztravinszkij romantikaellenes lényének tükre. Hogy szinte csak saját műveit vezényelte, ez megint racionális lényét jellemzi: úgy vélte, a maga dolgaiban megfelelő kompetenciával rendelkezik: „Ismerem a zeneszerző szándékát, és saját zeném vezényletében ezerszer nagyobb tapasztalattal rendelkezem, mint bárki más”, mondja a maga jellegzetes módján, melyben az (ön)irónia a hallatlan magabiztossággal ölelkezik.