MOLNÁR SZABOLCS cikkei

  Patak könny  
  Biagio Barini, Francesco Bartolomeo Conti, Johann Georg Pisendel, Giovanni Battista Ferrandini. Csupa-csupa 17-18. századi olasz kismester. Egy egész lemeznyi panasz, panaszos mollokban. Jól hangzik, ugye? No, a helyzet azért nem ennyire reménytelen.  

  Urak, asszonyságok   
  A lemez vevőcsalogató matricájának szövege – „A világ kedvenc dallamait a világ legnagyobb művészei éneklik; több mint kétórányi feledhetetlen ária és dal” – nem hagy kétséget a lemezkészítők szándékáról.

Az a kérdés, hogy vajon a Három a burleszk „Kicsit ázottan” című tételének művészileg hiteles tolmácsolását egy befröccsözött vagy bevodkázott ember megfigyelése (ad absurdum: helyzetének átélése) szolgálja-e jobban – korántsem megközelíthetetlen. Már a válasz kimunkálásának módszertana – empirikus úton szerzett tényadatok összehasonlítása – is napnál világosabban (mintegy illuminálva!) jelzi, hogy itt komoly, a tudományosság kritériumát fenékig ürítő vizsgálódásnak nyitunk teret. A kutatás végkövetkeztetése igencsak meglepő, messze eltér a hipotézisben várt eredménytől. Azzal a feltételezéssel fogtunk munkához, hogy a bevodkázott ember per definitionem nem lehet „kicsit ázott”, csak „nagyon”. És nagyon meglepődtünk. A vizsgálatot Kocsis Zoltán 1998-ban és Szvjatoszlav Richter 1989-ben készült felvételének analízisére korlátoztuk. Nemzetkarakterológiai alapon Kocsis a fröccsös, Richter a vodkás. (Természetesen nem a két művész italfogyasztási szokásait vettük alapul, hanem azt a szocio- kulturális közeget, amely az „ázottság” fogalmának alapmintáit a két művészben már a kora gyermekkortól kezdődően kialakítottaimages/) Kocsis természetes módon úgy játssza ezt a tételt, ahogy kell. (Ne tévesszen meg senkit, hogy a szükségszerűségnek eme érzetét éppen ő alakította ki.) Biceg, tempója billeg, észleljük, hogy hőse meg sem próbálja az egyenes járás illúzióját kelteni. Sem rendőrben, sem feleségben. S hogy mindeközben úgy érezzük, mindez Bartók szelleméhez is igen közel van – csak ráadás.
  Maradjunk is az egyenes járás szimulációjánál, és megdöbbentő tapasztalattal leszünk gazdagabbak. Richter „embere” robotként húz végig a szemünk előtt, semmi megingás, semmi remegés. A vizsgálati alany optimális töltöttségi szinten tevékenykedik, csak ő a megmondhatója, hogy kínos remegése, dadogása, szédelgő járása hány féldecitől lett optimális, látszólag normális: etűdösen konzekvens.   Kiindulhatunk-e abból, hogy a 74 éves Richter még nem rendelkezik megfelelő tapasztalattal sem Bartók muzsikája, sem az „ázottság” terén? Nemleges válasz esetén ugyanis további vizsgálatra lesz majd szükség. S ha az alig kétperces tétel átvilágításába belefáradna a fül, akkor két CDnyi remek zene áll rendelkezésünkre pihenés gyanánt. Gyöngyök a 20. század zongoramuzsikájából. Prokofjev (2. szonáta), Stravinsky (Piano-Rag-Music), Sosztakovics (két prelúdium és fúga), Webern (Variációk, op. 27), Szymanowski (Metopes), Hindemith (Szvit, 1922) és természetesen Bartók (Három burleszk). Minden nyomozásunk (a lemez e tekintetben nem igazán körültekintő) azt bizonyította, hogy ez a műsor egyetlen koncertprogramja volt. A helyszín Bécs, a hangszer egy csapnivaló Yamaha, a közönség macerás (ilyen műsortól talán nem is csoda), szegény Richter pedig a koncert előtt kificamította a lábát, alig tudta magát elvonszolni a hangszerhez. Hangmérnök nem volt (a lemez legalábbis nem tünteti fel), csak egy ember, aki a megfelelő gombot a megfelelő időpontban lenyomta a DAT magnetofonon. A Richter – The Master című sorozat (a ficamot kivéve) többnyire ilyen, dokumentatív felvételeket ad közre – e tény szemérmes elhallgatásával. A csapnivaló zongorát Richter a Prokofjev-szonátával valóban agyoncsapja, honnan e démoni erő? A koncert első felében azonban érezhetően nincs (?) formában. A szünet után aztán Webern darabját egy kortárs érdeklődésével próbálja meg kitalálni – egészen különleges képlet. A Bartók- sorozatból az utolsó tétel (Molto vivo, capriccioso) felülbírálhatatlan, a Szymanowskidarab (amúgy is személyes kedvencem) gyönyörű, a Hindemithszvit pedig fergeteg. E két szerző műveiből egyébként két ifjú zongorista, Piotr Andersewsky és Borisz Berezovszkij játszott mostanában egy-egy CD-nyit, csak annyit mondhatok, hogy van még hová fejlődni.
  Kocsis régebbi felvételeit gyűjtötte egy csokorba az a CD, amely (a gerincre nyomtatott adat tanulsága szerint) a készülő Bartók Új Hangzó Összkiadás Sorozat 25 darabja lesz. A merítés az 1908 és 1910 közötti időszak termését érinti, 41 rövid tételt 6 hosszabb-rövidebb ciklusba rendezve (Tizennégy bagatell, Tíz könnyű zongoradarab, Vázlatok, Három burleszk, Két román tánc, Négy siratóének). Nem hitegetünk senkit, a lemez többnyire komor, fajsúlyos, nehéz zenét kínál, ha tetszik, Bartók legizgalmasabb, legtöbb irányt felmutató korszakából. Csak mértékkel szabad fogyasztani, nehogy könnyeinktől ázzunk el.

(20. századi zongoramuzsika.
Richter – The Master, volume
11. Szvjatoszlav Richter – zongora, Decca;
Bartók Béla, Zongoraművek.
Kocsis Zoltán – zongora, Hungaroton Classic)

Ma már nem lepődünk meg azon, ha egy énekes portrélemezén kizárólag Händel művei szerepelnek. Az okok között persze felsorolhatjuk a historikus zenészek által divatossá tett barokk korszakot éppúgy, mint azt az egyszerű tényt, hogy Händel zseni volt. Arra talán kevesebben gondolnak, hogy az elmúlt évtizedek rajongással és gyűlölettel övezett rendezői operaszínháza e londonivá váló férfiúban megláttatta a színházi géniuszt is, s Händelben egy Mozarthoz hasonlítható, ízig-vérig drámai alkotót ismert fel. Miként majd Mozart, ő is ellentmondásokkal telepakolt hősöket teremtett, ráadásul ő megörökölt, kartonsablon figurákból, és még a klasszikus zenei formák dinamizmusát is nélkülöznie kellett. Pszichológiai éleslátása a pszichológiai leírás szenvtelenségével és totalitásával párosult, és – amenynyire ezt egy férfi meg tudja ítélni – feltűnően jól ismerte a nőket. A most szemlézett két CD alapján azt a képtelenséget is leszögezhetjük, hogy Händel Koz`´ená veséjébe, és de Niese flörtnaplójába is belelátott, ami majd’ három évszázad távlatából nem kis teljesítmény. S hogy Koz`´ená lemeze az Ah! mio cor címet kapta, annak az is lehet az oka, hogy az olaszok a „veséjébe lát” kifejezést is a „szívből olvasással” fejezik ki: leggere nel cuore.
  Koz`´ená lemeze miről is szólhatna ezek után másról, mint magáról a szívről. A felfoghatatlanul gazdag női szívről. Őt hallgatva – mi, férfiak – ismét kisebbek, egyszerűbbek, mechanikusabbak leszünk, s ezzel be is fejezhetjük a felvétel veszteséglistáját. Mert ez a lemez egész egyszerűen maga a megrendítő tökéletesség, s ha eddig nem tudtuk, hogy Tannhäuser rosszul választott lakhelyet magának, amikor átmenetileg Vénusz dombjára (sőt: barlangjába!) költözött a szívkamrák helyett, akkor most itt az idő, hogy megsemmisülve tekintsünk végig eddigi életünk szánalmas bukdácsolásain. Koz`´ená dús mezzója nem egyszerűen súlyos, mély, komor, érett vagy tragikus; ez a hang maga a sokféleség szintézise. Annyi minden van benne, hogy bátran áldozhat belőle, például magát a hangszépséget. De az ő sóhajainak, felhördüléseinek természetes naturalizmusa még a voce élveteg szerelmeseinek kedvét sem lohasztja le, hiszen kárpótlásul Koz`´ená egy-egy áriában a teljes művel szembesíti hallgatóját, hangjának láthatatlan gesztusaival színpadot varázsol elénk. Mondhatnánk, hogy könnyű dolga van, mert Händel (akiről korábban elárultuk, hogy zseni volt) operái a lélek színpadán játszódnak.
  Amint úgy érezzük: révbe értünk, máris jön a csábítás. Itt van Alcina nyíltszívű, túlságosan is könnyen szerelembe eső húga, Morgana. Danielle de Niese hangja ad testet e kedves lánynak. S ha Koz`´ená maga Alcina, akkor semmi kétség, hogy Danielle de Niese azonos Morganával. Ő akkor is a tévedés luxusával megáldott fiatal lány figurájából építkezik, amikor éppen Kleopátrát, Semelét vagy Armidát alakítja. Hiába böngésszük Brehm összes munkáit, hogy a megfelelő hasonlatra bukkanjunk: nem találjuk a ruganyos léptű, könnyű testű egzotikus szépség párját sem a ragadozók, sem a békésen legelészők között. Hangja lehelet, a díszítésekben fürge, diáklányosan pedáns. A diáklányosság – mondanom sem kellene – a csábítás receptúrájának elhagyhatatlan fűszere.
  Egy-egy mondatot szóljunk a nővérek mögötti hangkulisszák építőiről, a zenekarokról. Nem meglepetés, hogy a William Christie vezette Les Arts Florissants mesterien kísér, és eleven, színes, karakteres háttérképeket fest. Nagyobb meglepetés, hogy a jóval kisebb hírű Velencei Barokk Zenekar milyen magabiztosan merészkedik el a dolcezza innenső határáig, milyen bátran ingerli a „túl szép” és a „túl érzéki” szörnyetegeit. Andrea Marcon könnyedsége végig a felszínen tartja a zenekari kíséretet, s ez a felszíniség a lehető legjobb beállításnak bizonyul Koz`´ená mélységeihez.

„Ah! mio cor” (Áriák Händel operáiból és oratóriumaiból). Magdalena Koz`´ená – mezzoszoprán, Venice Baroque Orchestra, vez.: Andrea Marcon. Deutsche Grammophone, Archiv Produktion

Händel-áriák. Danielle de Niese – szoprán, Les Arts Florissants, vez.: William Christie. DECCA

Amikor a jet-karmesterekre terelődik a szó – olyan muzsikusra, aki legalább két szimfonikus együttes zeneigazgatója, operaházat vezet, a világ minden pontján koncertezik vendégdirigensként, nyüzsgő közéleti figura, gálaműsorokon lép fel és tanít, s mindezeken felül kamarázik vagy szólóesteket ad –, Barenboim az elsők között jut az eszünkbe. Nem tudjuk, hogy a káprázatos tehetségű zongorista, később karmester – egyetlen szóval: a MUZSIKUS – mikor eszik, iszik, pihen vagy alszik, és mikor foglalkozik felkészüléssel, gyakorlással. Előbbieket még csak-csak meg lehet ejteni a reptéri transzferben, vagy magán a gépen (nemegyszer a magángépen), de vajon tolja-e valaki utána a Steinwayt? Egy szó mint száz, az álláshalmozó Barenboim produkcióit – legyen az koncert vagy lemezfelvétel – az utóbbi évtizedben irigykedéstől mentes gyanakvással követem. A gyanú minden esetben megalapozottnak bizonyult: csak az elmúlt 2-3 évben zongoristaként a Wohltemperiertes Klavier, dirigensként a Mahler-szimfóniák felvételeivel, pódiumművészként budapesti fellépéseivel, véleményformáló értelmiségiként pedig mint „az izraeli–palesztin konfliktus elemzője” cáfolt rá multitalentumára. Nagy adag rosszindulattal vettem tehát kézbe legutóbbi lemezét, amelyen – extra nehezítés gyanánt – Liszt Ferenc gyakorlásigényes (értsd: blattolhatatlan) zongoraműveit lehet meghallgatni, stúdióretusálás nélkül, mivel ezúttal a milánói Scalában rögzített koncertfelvételről van szó. S itt ért a meglepetés: túl azon, hogy ezen a koncerten Barenboim egy igen okosan megszerkesztett programot adott elő (minden darab Liszt Ferenc Itáliához fűződő élményeit példázta) és nem csak a könnyed slágereket nótázta el, a műsort a technikai igényesség szempontjából az ésszerűtlen kockázatvállalás kategóriájába sorolhatjuk: ezt a menüt még egy „csak a zongorájának élő” pianista sem biztos, hogy végigeszi.
  Korántsem volt tökéletes a koncert egésze, a Dante-szonáta kottáját például vastagon telejegyzetelhetnénk pirossal, ám a gyönyörű pillanatok, a finom, intelligens megoldások, a szép hangszínek olyan bőségével találkozunk, amely még a magányos zenehallgatót is hangos „ejhára” készteti. Igaza volt Alan Walkernek, a nagy Lisztbiográfusnak, hogy a mester összetett műveihez – például a h-moll szonátához – nem elég taktikusnak lenni, stratégává kell válni. Egy-egy hely megoldása önmagában kevés, minden pillanatban az egésznek kell megmutatkoznia. Mindez nagyon igaz a Danteszonátára is. Barenboim meggyőzően vizionálja az egészet, s annyiban taktikus, hogy taktilis készségeihez igazít tempót, dinamikát, ellenpontot. S ha nem lenne a lemezen a 2. Zarándokév fenomenális záróköve, akkor nem is tudnánk megmondani, hogy van-e gond a taktilis készségekkel. Vegyük csak a Rigoletto- parafrázist – amelyet annak idején Cziffra György felvétele alapján memorizált a recenzens –, ezt a négy énekesre elgondolt csodát. Nem tévedés: a zongoraátiratban is négy énekesről beszélhetünk, négy, reptérről beesett operacsillagról, nyolcféle elképzeléssel, tempóval, intonációval, melyet a „szerencsétlen” karmesternek kell (próba nélkül) produkcióvá kovácsolnia. S Barenboim mintha éppen ezt az élményt, tapasztalást közvetítené ebben a zongoraparafrázisban. A négy szerepkarakteren túl ugyanennyi előadóművészkaraktert is megjelenít. Magától értetődik, hogy rengeteg esetlegességgel; az énekes kvartett az összeomlás szélén egyensúlyoz, mégis megmagyarázhatatlan egységbe forr. S hol máshol történhet meg mindez, mint az operaszínpadon: „Live at La Scala” – olvashatjuk a lemez címlapján.
  Újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak, de tartsuk titokban: a tehetség nem enyészik el, és az ihlet akkor is támad, ha semmi esélyt nem adunk neki. Akár még a reptéri transzferben is. Ha valaki két hete ezt éppen Barenboimról mondja, biztosan nem hiszem el.

Liszt Ferenc: Három Petrarcaszonett – Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak – Dante-szonáta – Verdi-átiratok; Daniel Barenboim – zongora. Warner Classics & Jazz

Úgy tűnik, nincs megállás. Amikor az 50-es, 60-as években – állítólag merő üzleti kalkulációtól indítva – a régi zene „régizenés” előadásmódja megtette első, gúnykacajjal kísért lépéseit, egy jól körülhatárolható korszak zenéjének újraértelmezése volt a cél.

A derék historikusok eleinte nem dörömböltek Haydn vagy Mozart univerzumának kapuján, Beethovenről, Berliozról pedig szó sem lehetett. Ma már persze Mahlernél tartunk, s azon sem lepődtünk meg, hogy Mark Minkowski legutóbbi budapesti koncertjén „bolhapiacon” összevásárolt 19. század végi hangszereken játszott 19–20. századi francia zenét, olyan meggyőzően, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztünk Debussy Pelléas és Mélisande című operájának újrahallgatásához, feltéve, hogy dohos, szúrágta hangszereken szólaltatják meg.
  Paul McCreesh a historikus fauna különös bogara. Nem elégszik meg – talán mert beszűkült az ösvény – a kitaposott hermeneutikai csapások végigjárásával, inkább hipotéziseket igazol vagy fotorealista kópiákat hoz létre. Nagy feltűnést keltett néhány éve például azzal a lemezével, amelyen Bach Máté-passióját az elképzelhető legkisebb együttessel szólaltatta meg, szólistákból álló kamarakórussal, a zenekarban szólamonként egyegy hangszerrel. McCreesh low budget előadása abból indult ki, hogy annak idején Bach finanszírozási vitába került elöljáróival, így a mester is kénytelen volt a reformkarcsúsítás örök szellemében eljárni; elképzelhető, hogy grandiózus műve költséghatékony formában hangzott el.
  Bő hét évtizeddel később Bécsben feltehetően jobb idők jártak, mint Lipcsében. 1799-ben, a Burgtheaterben luxuskörülmények között hangzott el Haydn Teremtésének nyilvános bemutatója. A rendelkezésre álló források egy legalább 120 tagú zenekarról, valamint hatalmas kórusról tudósítanak, különlegességként megemlíthetjük, hogy az együttesben három fafúvós- kürt csoport (Harmonie) volt elhelyezve, „természetesen” mindegyikben megduplázva szerepeltek az egyes hangszerek. McCreesh egy ugyanilyen – mondani sem kell, hogy régi hangszereken játszó – formációt dirigál legújabb lemezén, s a hatás olyan elementáris, hogy nem szívesen bonyolódunk a klónozás etikai kérdéseibe. Az énekesek elsőrangúak, szerencsére néhányukkal – például Mark Padmoreral vagy Miah Perssonnal – már a budapesti koncertforgatagban is találkozhattunk.
  A lemez borítóján nem a mű eredeti német címe (Die Schöpfung), hanem az angol The Creation formula olvasható. Nem véletlenül. Tudnunk kell, hogy már a darab első nyomtatott verziójában is ott volt egy énekelhető angol fordítás a komponálás nyelve (a német) mellett – Haydn gondolt a küszöbön álló angliai bemutatóra. (Simon Rattle szintén az angol verziót rögzítette néhány éve.) Ám McCreesh, abszolút antihistorikus módon, az angol szöveget revideálta, prozódiailag kiigazította. Az eredmény: mintha Haydn az oratóriumot eredetileg is angol nyelvre komponálta volna. Az informatív kísérőfüzet nem tartalmazza a két szövegkönyvet, de a lemez saját honlapján össze lehet vetni a régi és a felfrissített szövegváltozatot.
(http://www.deutschegrammophon. com/mccreesh-haydn) Joseph Haydn: A teremtés Deutsche Grammophone – Archiv Produktion

                                                               *

Patrice Chéreau 1994-es Wozzeckrendezése a VHS-változat után végre megjelent DVD-n is. A „végre” ezúttal nem olcsó retorikai fogás. Büchner zseniális drámatöredékének kongeniális operafeldolgozását – kimondhatjuk – a 20. században senki sem tudta felülmúlni. Chéreau a legjobb korszakában vezénylő Barenboimmal, a pályája csúcsán járó Waltraud Meierrel (Marie) és egy döbbenetes, valamennyi sejtjében Wozzeckszerű Franz Grundheberrel dolgozhatott együtt. A minden pillanatában titokzatos (lefeküdt-e Marie Tamburmajorral, s fontos-e ezt tudnunk?), Wozzeck sorsában az univerzumot is megláttatni képes rendezés a legérzékenyebb adaptáció, amit Alban Berg darabjának ürügyén valaha is elkövettek. S hogy valóban hiperérzékeny, arra tanulság a hatás, az élmény okozta tünetegyüttes: izzadás, remegés, erős szívverés. Ez a Wozzeck az aggodalom kvintesszenciája.
Alban Berg: Wozzeck. DVD 2007,
Warner Classics & Jazz