Händel asszonyai

Ma már nem lepődünk meg azon, ha egy énekes portrélemezén kizárólag Händel művei szerepelnek. Az okok között persze felsorolhatjuk a historikus zenészek által divatossá tett barokk korszakot éppúgy, mint azt az egyszerű tényt, hogy Händel zseni volt. Arra talán kevesebben gondolnak, hogy az elmúlt évtizedek rajongással és gyűlölettel övezett rendezői operaszínháza e londonivá váló férfiúban megláttatta a színházi géniuszt is, s Händelben egy Mozarthoz hasonlítható, ízig-vérig drámai alkotót ismert fel. Miként majd Mozart, ő is ellentmondásokkal telepakolt hősöket teremtett, ráadásul ő megörökölt, kartonsablon figurákból, és még a klasszikus zenei formák dinamizmusát is nélkülöznie kellett. Pszichológiai éleslátása a pszichológiai leírás szenvtelenségével és totalitásával párosult, és – amenynyire ezt egy férfi meg tudja ítélni – feltűnően jól ismerte a nőket. A most szemlézett két CD alapján azt a képtelenséget is leszögezhetjük, hogy Händel Koz`´ená veséjébe, és de Niese flörtnaplójába is belelátott, ami majd’ három évszázad távlatából nem kis teljesítmény. S hogy Koz`´ená lemeze az Ah! mio cor címet kapta, annak az is lehet az oka, hogy az olaszok a „veséjébe lát” kifejezést is a „szívből olvasással” fejezik ki: leggere nel cuore.
  Koz`´ená lemeze miről is szólhatna ezek után másról, mint magáról a szívről. A felfoghatatlanul gazdag női szívről. Őt hallgatva – mi, férfiak – ismét kisebbek, egyszerűbbek, mechanikusabbak leszünk, s ezzel be is fejezhetjük a felvétel veszteséglistáját. Mert ez a lemez egész egyszerűen maga a megrendítő tökéletesség, s ha eddig nem tudtuk, hogy Tannhäuser rosszul választott lakhelyet magának, amikor átmenetileg Vénusz dombjára (sőt: barlangjába!) költözött a szívkamrák helyett, akkor most itt az idő, hogy megsemmisülve tekintsünk végig eddigi életünk szánalmas bukdácsolásain. Koz`´ená dús mezzója nem egyszerűen súlyos, mély, komor, érett vagy tragikus; ez a hang maga a sokféleség szintézise. Annyi minden van benne, hogy bátran áldozhat belőle, például magát a hangszépséget. De az ő sóhajainak, felhördüléseinek természetes naturalizmusa még a voce élveteg szerelmeseinek kedvét sem lohasztja le, hiszen kárpótlásul Koz`´ená egy-egy áriában a teljes művel szembesíti hallgatóját, hangjának láthatatlan gesztusaival színpadot varázsol elénk. Mondhatnánk, hogy könnyű dolga van, mert Händel (akiről korábban elárultuk, hogy zseni volt) operái a lélek színpadán játszódnak.
  Amint úgy érezzük: révbe értünk, máris jön a csábítás. Itt van Alcina nyíltszívű, túlságosan is könnyen szerelembe eső húga, Morgana. Danielle de Niese hangja ad testet e kedves lánynak. S ha Koz`´ená maga Alcina, akkor semmi kétség, hogy Danielle de Niese azonos Morganával. Ő akkor is a tévedés luxusával megáldott fiatal lány figurájából építkezik, amikor éppen Kleopátrát, Semelét vagy Armidát alakítja. Hiába böngésszük Brehm összes munkáit, hogy a megfelelő hasonlatra bukkanjunk: nem találjuk a ruganyos léptű, könnyű testű egzotikus szépség párját sem a ragadozók, sem a békésen legelészők között. Hangja lehelet, a díszítésekben fürge, diáklányosan pedáns. A diáklányosság – mondanom sem kellene – a csábítás receptúrájának elhagyhatatlan fűszere.
  Egy-egy mondatot szóljunk a nővérek mögötti hangkulisszák építőiről, a zenekarokról. Nem meglepetés, hogy a William Christie vezette Les Arts Florissants mesterien kísér, és eleven, színes, karakteres háttérképeket fest. Nagyobb meglepetés, hogy a jóval kisebb hírű Velencei Barokk Zenekar milyen magabiztosan merészkedik el a dolcezza innenső határáig, milyen bátran ingerli a „túl szép” és a „túl érzéki” szörnyetegeit. Andrea Marcon könnyedsége végig a felszínen tartja a zenekari kíséretet, s ez a felszíniség a lehető legjobb beállításnak bizonyul Koz`´ená mélységeihez.

„Ah! mio cor” (Áriák Händel operáiból és oratóriumaiból). Magdalena Koz`´ená – mezzoszoprán, Venice Baroque Orchestra, vez.: Andrea Marcon. Deutsche Grammophone, Archiv Produktion

Händel-áriák. Danielle de Niese – szoprán, Les Arts Florissants, vez.: William Christie. DECCA