hirdetés
hirdetés

B. PAPP LÁSZLÓ cikkei

#1
2013-09-06 14:11:00

A program révén most gyógytornász fizioterapeuta, dietetikus, addiktológiai konzultáns, mentálhigiénikus, a szervezésben segítő egészségőr és egészségfelelős is a háziorvos rendelkezésre áll majd, hogy segítse a népegészségügyi program megvalósulását.

#2
2013-05-29 06:17:00

Adódott a közelmúltban olyan eszközbeszerzési lehetőség, amely nyomán a háziorvosi praxisok laboratóriumi berendezésekhez juthattak.

#3
2013-05-29 05:15:00

A laboratóriumi szolgáltatás érték, a háziorvosoknak a valós szakmai szükségesség szerint kell gazdálkodniuk a rendelkezésre álló kapacitásokkal – jelenti ki dr. Ajzner Éva, a nyíregyházi kórház központi laboratóriumának vezető főorvosa. A PraxisMenedzsmentnek adott interjúból kiderül: a szakember támogatja, hogy a betegközeli eszközöket többen és többször alkalmazzák a háziorvosok közül, ám csak megfelelő külső minőségbiztosítás mellett, s csak akkor, ha adottak ehhez a tárgyi és a személyi feltételek, illetve a feladatok mellé finanszírozás is társul.

#4
2013-05-13 12:43:00

Nem sok háziorvos működtet még saját honlapot, sokan szkeptikusak is azzal kapcsolatban, hogy a befektetésnek milyen megtérülésével lehet számolni. Vannak ugyanakkor, ahol aktívan építenek a páciensekkel való internetes kapcsolattartásra, s tapasztalataik szerint ezzel sok időt megtakarítanak úgy maguknak, mint a betegeiknek.

#5
2013-05-13 12:40:00

A háziorvosokat – mint valamennyi egészségügyi dolgozót – törvény kötelezi arra, hogy minden általuk észlelt gyógyszermellékhatásról bejelentést tegyenek a gyógyszerügyi hatóságnak, ám az esetek többségében az orvosok nem foglalkoznak a többlet adminisztrációval járó feladattal, különösen, hogy annak elmulasztása nem fenyeget semmilyen szankcióval. A hatóság abban bízik, idővel változik a szemlélet.

#6
2013-05-13 12:32:00

A gyógyszerészek immár nemcsak generikumokkal helyettesíthetik a felírt originális készítményt, hanem általában is kontrollt gyakorolhatnak az orvos gyógyszerrendelése felett, áprilistól például visszamenőlegesen is beleláthatnak a betegek gyógyszerelésébe is. A PraxisMenedzsment gyakorló háziorvosokat kérdezett meg arról, milyen mélységben tartják elfogadhatónak a gyógyszerészi gondozást.

#7
2013-05-13 11:22:00

Rendkívül nagy, a finanszírozási értéken számolva akár többszörös eltérések is tapasztalhatók a praxisok között a háziorvosok laboratóriumi beutalási gyakorlatában. Általános tendencia, hogy nő a vizsgálatok száma, s a háziorvosokra – egyes vizsgálatok egy betegre vonatkozó éves számának limitálásán, valamint néhány beutalási korláton túl – elvileg nem is vonatkozik semmilyen mennyiségi korlátozás. A fék indirekt: a degresszív finanszírozás sokszor a laboratóriumokat készteti arra, hogy határt húzzanak, s várólistával és meggyőzéssel fogják visszább az igényeket.

#8
2013-05-13 11:18:00

A laboratóriumi szolgáltatás érték, a háziorvosoknak a valós szakmai szükségesség szerint kell gazdálkodniuk a rendelkezésre álló kapacitásokkal – jelenti ki dr. Ajzner Éva, a nyíregyházi kórház központi laboratóriumának vezető főorvosa. A PraxisMenedzsmentnek adott interjúból kiderül: a szakember támogatja, hogy a betegközeli eszközöket többen és többször alkalmazzák a háziorvosok közül, ám csak megfelelő külső minőségbiztosítás mellett, s csak akkor, ha adottak ehhez a tárgyi és a személyi feltételek, illetve a feladatok mellé finanszírozás is társul.

#9
2013-05-08 05:05:00

A kórházaknak a ma szokásosnál sokkal több adat, tudnivaló közzétételével kellene segíteniük leendő betegeiket, illetve az adófizetőket, de a törvény betartását az állami fenntartó sem ambicionálja.

#10
2013-05-03 05:15:00

Átadna Ön egy gyűrött, olvashatatlan névjegykártyát bemutatkozásként a betegének? Sok kórház pontosan ezt teszi akkor, amikor nem fordít gondot internetes megjelenésére, s küllemében amatőr, tartalmában elavult hivatalos honlapot tart fenn.

#11
2013-04-08 15:00:00

Átadna Ön egy gyűrött, olvashatatlan névjegykártyát bemutatkozásként a betegének? Sok kórház pontosan ezt teszi akkor, amikor nem fordít gondot internetes megjelenésére, s küllemében amatőr, tartalmában elavult hivatalos honlapot tart fenn. Egy közintézménytől nem várható el, hogy versenyezzen a professzionális tartalomszolgáltatókkal, ám az igen, hogy miként a várótermeiben kitakaríttat, úgy a virtuális helyiségeiben se legyen fejetlenség, illetve a professzionális orvosszakmai munka mellé ne egy igénytelen, az érdeklődők számára használhatatlan honlapot mutasson fel a külvilágnak.

#12
2013-03-10 05:05:00

Szigorú a Magyar Orvosi Kamara (MOK) etikai kódexe az orvosok termékforgalmazásával összefüggésben: gyakorlatilag a praxis mellett folytatott csaknem minden piaci tevékenység ütközhet etikai normába, igaz, többnyire csak akkor, ha megállapítható, hogy az orvos nem jóhiszeműen vagy nem tisztességesen járt el.

#13
2013-02-26 02:02:00

Világszerte egyre nagyobb a vény nélkül árusítható étrend-kiegészítők piaca, ami igencsak megosztja az orvosokat: az áltudományos marketing miatt a doktorok egy jelentős része generálisan elutasítja e termékeket, közöttük azokat is, amelyek mögött komoly kutatási eredmények és bizonyított hatásmechanizmus áll. Mások úgy vélekednek: mindenki jobban jár, ha legalább e kaotikus piac egy része felett orvosi kontroll van – különösen, ha az a doktor számára is legális bevételt eredményez.

#14
2013-02-18 05:15:00

A település büszkesége vagy szégyene a háziorvosi rendelő? Mindkettőre számos példát találni az országban: a rendelők többsége máig települési tulajdonban van, s mint ilyen, állapota függ az önkormányzat anyagi helyzetétől, pályázati sikerességétől, a háziorvos lobbierejétől. Az elmúlt évtizedben sok rendelő megütötte már a nyugat-európai mércét, más várók inkább a Balkánt idézik.

#15
2012-11-27 06:05:00

Kétezer forintban maximalizált térítési díjat szabna meg a szaktárca a nem kötelező védőoltások beadásáért a háziorvosoknak. Az erről szóló rendelettervezet módosítaná azt a nem túl életszerű jogszabályt, amely ma az oltásért kérhető díjat a vakcina árával azonos szinten maximalizálja.

#16
2012-09-19 06:18:00

Elvileg csökkenthető a magánorvosi rendelők energiaszámlája, hiszen a piacon már évek óta dönthetnek a fogyasztók, hogy a megszokott szolgáltatójuknak fizetnek ezentúl is a földgázért és az áramért, vagy egy energiakereskedő kedvezőbb ajánlatát választják.

#17
2012-06-18 12:27:00

Nagy eltérések tapasztalhatók abban, hogy az egyes önkormányzatok a feladatellátási szerződésekben mit várnak el a háziorvosaiktól, s mit nyújtanak cserébe.

  #18
2012-06-12 15:34:00

Országszerte nagy kihasználtsággal működnek az otthoni szakápolási szolgálatok. A háziorvos és a szolgáltatók közötti harmonikus együttműködés nemcsak a betegek számára hozhat könnyebbséget, hanem energiát és munkaidőt szabadíthat fel a praxisnak is, emellett növelheti a szolgáltatást a családok részére kirendelő háziorvossal való betegelégedettséget.

  #19
2012-06-12 15:25:00

A jogi keretek egységesítése ugyan megtörtént, ám sokan nem bánnák ezt a tartalmi kérdéseket illetően sem. Amint azonban azt aPraxismenedzsment kérdésére az egészségügyi államtitkárság kinyilvánította, az alkudozást továbbra is meghagyják helyi privilégiumnak.

#20
2012-06-08 10:44:00

Az otthoni szakápolási szolgálatok nemcsak a betegek számára hozhatnak könnyebbséget, hanem energiát és munkaidőt szabadíthatnak fel a háziorvosnak is.

#21
2012-06-08 10:14:00

– Otthoni hospice szolgálat! – csap a homlokára az észak-alföldi ötvenes háziorvos a kérdésünk hallatán, miszerint a városában az otthoni szakápolás mellett milyen az otthoni hospice ellátások elfogadottsága a páciensek között.

#22
2012-04-08 06:40:00

Imádkozás, meditáció közben az ego kitágul, a beszűkülés oldódik, a beteg a múlton vagy a jövőn való rágódás helyett a jelenre tud koncentrálni. A test és a lélek szétválasztása csak mesterséges kategorizálás: több kísérletben orvosilag is kimutatták, hogy imádkozáskor a közérzetet pozitívan befolyásoló hormonok termelődnek.

#23
2011-12-26 06:45:00

Mint a világon minden, a betegség is Istentől származik, s gyógyulás is csak tőle remélhető. A hit viszont nem elég, az embernek is mindent meg kell tennie önmaga és mások életének őrzéséért – tanítja a Talmud.

#24
2011-11-14 06:51:00

Az önkormányzati egészségügyi intézmények államosításának megítélését lehet érzelemmel, lobbiérdekekkel vagy politikai meggyőződéssel súlyozni, ám abban a legtöbben egyetértenek: a központosítás jó eszköz lehet a rendrakásra. Ahogyan persze a káoszteremtésre is, ha tapasztalat híján nem lesz elég kompetens és rugalmas az irányítás, s „vezetetlenek” maradnak az átvett intézmények.

  #25
2011-02-24 12:16:00

A cikk kapcsán arra kértük különféle szakterületek művelőit, hogy reflektáljanak a felvetésre: mi nem a pénzen múlik ma az ágazatban.

  #26
2011-02-10 11:29:00

Más kérdés, hogy a víziókból mi válhat realitássá, a pályázati milliókkal támogatott fejlesztések összeállhatnak-e nemzetgazdasági szinten is érzékelhető fejlődést eredményező komplex programmá.

  #27
2011-02-10 09:26:00

Ebből arra következtethetnénk – s ezt a dokumentum is leszögezi –, hogy az egészségügy egyes szegmensei fontos prioritásként jelennek meg a gazdaságfejlesztési elképzelések között.

#28
2010-09-18 09:48:00

Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz. Dr. Sztankó Éva és Dr. Bélteczki János álláspontja.

#29
2010-09-18 09:21:00

Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz. Dr. Móczár István és Dr. Jakab Zoltán álláspontja.

#30
2010-09-17 09:18:00

Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz. Dr. Feller Antal és Dr. Varga Zoltán álláspontja.

#31
2010-09-16 10:15:00

Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz.

  #32
2010-09-09 09:20:00

Az ország gazdasági mozgástere lassan kirajzolódik, ám azt már tudni: az nem akkora, mint amilyennek a kormánypárt előzetesen sejteni vélte.

#33
2010-08-31 04:00:00

Az országban jelenleg dolgozó 2200–2300 gyógyszerismertetőnek már kevesebb, mint a harmada orvos, a többség egészségügyi főiskolai végzettséggel például az ápolói, gyógytornászi szakmából nyergelt át a gyógyszerismertetésre. A munkatársaknak nemcsak a betegek ellenszenvével, hanem sokszor az orvosok előítéleteivel is meg kell küzdeniük, bár azt maguk is elismerik: olykor valóban van alapja a felkészültségbeli hiányosságokat felhánytorgató orvosi kritikáknak.

#34
2010-08-31 04:00:00

Az országban jelenleg dolgozó 2200–2300 gyógyszerismertetőnek már kevesebb, mint a harmada orvos, a többség egészségügyi főiskolai végzettséggel például az ápolói, gyógytornászi szakmából nyergelt át a gyógyszerismertetésre. A munkatársaknak nemcsak a betegek ellenszenvével, hanem sokszor az orvosok előítéleteivel is meg kell küzdeniük, bár azt maguk is elismerik: olykor valóban van alapja a felkészültségbeli hiányosságokat felhánytorgató orvosi kritikáknak.

  #35
2010-06-03 12:58:00
Ha az embereknek egy jelentôs része szembenéz az
élete során valamilyen daganatos betegséggel, lenne-e társadalmi
igény és fizetôképes kereslet onkológiai biztosításokra,
elôtakarékoskodásra? Mik a realitások és mit diktál az etika?
E kérdéskört feszegeti a Medical Tribune körképe.

Ha az embereknek egy jelentôs része szembenéz azélete során valamilyen daganatos betegséggel, lenne-e társadalmiigény és fizetôképes kereslet onkológiai biztosításokra,elôtakarékoskodásra? Mik a realitások és mit diktál az etika?E kérdéskört feszegeti a Medical Tribune körképe.

#36
2010-05-21 11:30:00

Havi egy infúziós kezeléssel kiváltja a rendszeres öninjekciózást az a terápia, amely egy új hatásmechanizmussal lassítja az SM előrehaladását. A terápiát világszerte elsősorban azoknál a betegeknél alkalmazzák, akiknél más gyógyszerek nem hozták meg a várt hatást. A gyógyszer eddig is ismert volt Magyarországon, ám az Országos Egészségbiztosítási Pénztár február 1-től fogadta be a finanszírozásba oly módon, hogy közel száz beteg számára immár külön kérelem nélkül elérhetővé vált.

  #37
2009-08-01 00:00:00
Az orvosokat Amerikában ma sokkal kevésbé a hivatástudat, mint inkább az anyagi megfontolások vezérlik – állítja Sólyom Antal gyermekpszichiáter. A magyarországi diploma megszerzése után évtizedekig az Egyesült Államokban praktizáló szakember az utóbbi években mélyedt el a bioetika kérdéseiben. Úgy látja: az amerikai egyetemeken a medikusok már a gyakorlati képzésük során azt tapasztalják, hogy a betegellátásban nem a humanista eszmék dominálnak. A közelmúltban a Pro Pannonia Kiadó gondozásában megjelent, Egy amerikai magyar orvos vallomásai című önéletrajzi kötetében is közzétett kritikus megállapításai a tengerentúli orvoslásra vonatkoznak ugyan, ám felmerül a kérdés: vajon a leírt tendenciák nem fedezhetők fel Magyarországon is?
  #38
2009-05-01 00:00:00

A H1N1 vírus terjedése nyomán apokaliptikus víziók is keringenek arról, hogy a pénzügyi válság közepette milyen földrengésszerű gazdasági, politikai és társadalmi következményei lehetnek egy globális járványnak. Ugyan a jelenlegi helyzetben ez sokak szerint eltúlzott félelem, ám a járványok gazdasági hatásait vizsgáló szakemberek figyelmeztetnek: nagy bajba kerülhet az a vállalat és ország, amely félvállról veszi a kockázatokat. Amint körképünkből kiderül, számos hazai cég egyelőre nem kezdte meg a felkészülést a járványra, noha vezetőik közül sokan elismerik: nem csekély fennakadásokat okozhat, ha a lakosság körében felüti a fejét a kór és a munkavállalók negyede-harmada hirtelen beteget jelent. A helyzet komolyságát jelzi, hogy a nemzetközi befektetésekről – azon keresztül pedig egyegy régió jövőjéről – döntő bankházak is rendre bocsátják ki elemzéseiket, amelyekből kitűnik: az országkockázatok között a GDP alakulása, az eladósodottság vagy a nemzeti valuta árfolyama mellett immár ott a járványveszély is.

Folytatás a 4. oldalon

  #39
2009-04-01 00:00:00
Sok orvosnak már csak egy éve maradt, hogy összegyűjtse az önálló praktizáláshoz feltételül szabott 250 továbbképzési kreditpontot. A szakemberek 2009-ben a tanfolyamok iránti érdeklődés felfutását prognosztizálják, ám ezzel együtt sem számolnak azzal, hogy olyasféle kapkodás legyen, mint amilyen az első periódus 2005-ös zárása előtt volt tapasztalható. Az orvosok ugyanakkor igazságtalannak tartják a kötelező továbbképzésen való részvétel költségeit: miután azt sem a fizetésben, sem más hozzájárulásban nem kompenzálják számukra, így bár csökkenő mértékben, de többségében még mindig a szponzorációé a főszerep. A tanfolyamszervezés sok cég számára ma is biztos piacot jelent, hiszen a kreditpont viszonylag könnyen értékesíthető „árucikk”.
  #40
2009-04-01 00:00:00
A gazdasági válság nyomán egyre növekvő munkanélküliség a társadalombiztosításnak nemcsak a bevételi, hanem a kiadási oldalán is tükröződik: számottevően nőtt azoknak a száma, akik az állástalanság elől átmenetileg a passzív táppénzben keresnek – és találnak – menedéket.
  Miközben már annyian állástalanok, mint a kilencvenes évek közepén, egy év alatt másfélszeresére nőtt a passzív ellátási formában eltöltött napok száma. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár illetékese a megnövekedett táppénzkiadások hátterében nem vélelmez szabálytalanságokat, szerinte a háziorvosok jellemzően nem kockáztatják meg, hogy lebukjanak az ellenőrzések során, s nekik kelljen állniuk a táppénz költségét.
  #41
2009-03-01 00:00:00
A kormányzat újabb megszorító csomagja, illetve a finanszírozási rendszer módosítása, ismét pénzt von el az intézetektől. A Medical Tribune nyilatkozói egyetértenek abban, hogy a gazdasági krízis és a kényszerintézkedések nem egyformán érintik az egyes kórházakat: a kisebbek nagyobb bajba kerülhetnek.
  #42
2008-12-01 00:00:00
Az epidemiológiai adatfelvételek és a klinikai vizsgálatok összehangolása a fő célja a magyar kezdeményezésre 11 ország partnerségével életre hívott Dél- és Kelet-Európai Onkológusok Kutatócsoportjának (SEEROG), amely Budapesten tartotta alakuló ülését. Az alapításhoz kapcsolódó helyzetfelmérés során úgy találták: az érintett országok onkológiai ellátásában és problémáiban több a hasonlóság, mint korábban gondolták.
  #43
2008-12-01 00:00:00
Múlt év végén arra kértük olvasóinkat, hogy gondolják végig, mit várnak ettől az esztendőtől. Osszák meg velünk reményeiket, félelmeiket és terveiket. Az év elteltével, 2008 decemberében szembesítettük őket akkori várakozásaikkal.
  #44
2008-11-01 00:00:00
A klasszikussá vált szólás szerint a reklámra költött összeg fele kidobott pénz, csak azt nem tudni, melyik fele. Erre vártunk választ az orvosoktól, akiktől azt kérdeztük: a gyógyszercégeknek mely kommunikációs csatornáit tartják hatékonynak, saját praxisuk szempontjából hasznosnak, s mely reklámozási módokat feleslegesnek, bosszantónak. Amint összeállításunkból kiderül, a gyógyszerpromóció megítélésében igen vegyes a kép, a többség az orvoslátogatói hálózatot fontosnak tartja, de hitelességükkel kapcsolatban különféle aggályokat is megfogalmaztak.
  #45
2008-11-01 00:00:00
Vezető szakemberek egyetértenek abban, hogy túl sok rehabilitációsnak nevezett osztály és ágy van az országban, ám kevés olyan ellátóhely, ahol valóban az előírt kritériumoknak megfelelő munka folyna. Most bocsátották társadalmi vitára a regionális orvosi rehabilitáció szakmai koncepcióját, a Rehabilitációs Szakmai Kollégium pedig kidolgozta és benyújtotta a minisztériumnak a finanszírozás differenciálásáról szóló javaslatát. A szakmai szervezetek tehát döntésre várnak, amitől azt remélik: tisztulhat a kép, s egyértelműen elkülönül a krónikus ellátás, az ápolás és a rehabilitáció.
  #46
2008-09-01 00:00:00
Az egészségügyi ágazat minden szereplője egyetért abban, hogy szükség van a betegekért dolgozó civil mozgalmakra. A jól működő szervezetek nem csak a betegeknek fontosak: tehermentesíthetik az orvosokat, lobbierőt jelentenek a gyógyszercégeknek, felvilágosító programjaikkal megtakarítást hozhatnak az egészségkasszának. Ismertségük és elismertségük növekedésének gátja azonban a széttagoltság. Törekvések ugyan vannak a változásra, ám úgy tűnik, a civil öntudat ma még nem elég erős ahhoz, hogy az azonos értékek és érdekek talaján állva úrrá legyen a rivalizáláson.
  #47
2008-09-01 00:00:00
Bár az utóbbi hetekben az is bizonytalanná vált, hogy lesz-e idejében költségvetése az országnak, jelenleg is zajlik a 2009-es ágazati büdzsék tervezése. Az ország különböző területein működő egészségügyi intézmények prioritásai között vannak ugyan eltérések, de mindenütt többletforrást várnak.
  #48
2008-07-01 00:00:00

Alapjaiban változatlanul hagynák a szakmai kollégiumok vezetői a grémiumok jogállását, létszámát és feladatait, de nélkülözhetetlennek tartják, hogy a szakpolitikusok a döntések meghozatalakor valóban építsenek véleményükre, folyjon valódi párbeszéd a szakma és a politika között.

Megőrizni a reprezentativitást

A szakmai kollégiumok december végéig a jelenlegi struktúrában működnek tovább, a folytatás mikéntje ugyanakkor még nem tisztázott. A korábbi átalakítási tervekről több verzióban is hallottunk már, ezek között szerepelt a létszám jelentős redukálása éppúgy, mint a jogszabályban előírt véleményezési jogkörök csorbítása. A koncepció olyanynyira kilúgozta volna a szakmai kollégiumok feladatköreit, hogy megvalósulása esetén e grémiumokat már nem nevezhettük volna kollégiumoknak.
  Megfelelő létszámra – különösen az onkológiához hasonlóan összetett szakmák esetében – a reprezentativitás érdekében szükség van. Ugyanakkor ezt inkább technikai kérdésnek tartom, elfogadva azt, hogy a mindenkori miniszternek legyen nagyobb beleszólása saját tanácsadói testületeinek összeállításába. Ha ez így lesz, a tagok kiválasztásának akkor sem szabad teljesen szubjektív alapon történnie, azaz a grémiumban továbbra is minden országrésznek és szakmai szegmensnek képviselnie kellene magát. A mostani szabályozásban benne foglaltatik minden, amire szükség van, a lényeg, hogy a kompetenciarendszert vegyék is komolyan. A konzultációkhoz megjelölt lehetetlen határidők ugyanis azt az érzetet keltik, hogy a tárca a jogszabályi előírásnak ugyan eleget tesz, de valójában nem kíváncsi a szakma véleményére.
  Az onkológiát gyakran késhegyig menő szakmai viták színterének írják le, s ez nem jár messze az igazságtól: a különféle intézményi háttérből, a multidiszciplinaritásból, a társszakmákkal való konstruktív együttműködési kényszerből adódóan mindig számos érv és ellenérv ütközik egy-egy álláspont kialakítása során. Ám amint azt például a Nemzeti Rákellenes Program 19 igen, 1 nem és 1 tartózkodással történt elfogadása is jelezte, a viták végén képesek vagyunk konszenzusra jutni. (Más kérdés, hogy a minisztérium sokáig konkrét lépések nélkül, ad acta tartotta a programot, majd egy év elteltével bizottsági felülvizsgálatot kezdeményezett, amivel gyakorlatilag egész addigi szakmai munkánkat megkérdőjelezte.) Az onkológiai protokollok is a társszakmákkal folytatott széleskörű egyeztetések után alakultak ki, ebből következően integrált, sokszakmás kezelési leiratok. A kollégium legfontosabb feladatai a közeljövőben a protokollok és minimumfeltételek folyamatos felülvizsgálata mellett az off label kezelések rendszerének tisztázása, a megyei onkológiai osztályok és regionális centrumok munkamegosztásában és finanszírozásában szükséges korrekciók szorgalmazása.
DR. SZŰCS MIKLÓS,
a Sugárterápiás és Onkológiai Szakmai Kollégium elnöke

Megőrizni az önállóságot

Mostanában sokszor volt olyan érzésünk, hogy a szaktárcának írt leveleinket döntésképes, kompetens emberek még csak el sem olvasták. Mint a miniszter tanácsadó testületét többször megkerestek ugyan, hogy valamely témában fejtsük ki a véleményünket, de ezek legfeljebb a minisztériumi kommunikátorok PR-céljait szolgálták. Máskülönben miként lehetne társadalmi egyeztetésnek nevezni azt, amikor egy 50-60 oldalas tervezetről a szakmai kollégiumnak három nap alatt kellene állást foglalnia?
  Azt a szakmai és vezetői tapasztalatot, amely a kollégiumokban felhalmozódott, egyetlen döntéshozó sem nélkülözheti. Az is a kollégium aktív tevékenységének és lobbizásának volt köszönhető, hogy a traumatológiában nem vezették be az európai munkarendet és a műszakosítást, mivel adatainkból kiderült, hogy az országban 30 százalékkal kevesebb szakorvos dolgozik, mint amennyivel ezt meg lehetne oldani. Azután új koncepció jött, amelynek nyomán az egyébként is kevés traumatológusból is kénytelenek voltak az intézmények elbocsátani. Ahol bevezették a műszakosítást, ott csaknem teljes lett a káosz. A klinikai oktatást gátolja, hogy a reggeli konferencián az orvosok egy része nincs ott, előfordulhat, hogy az operáló sebész csak 3-4 nap elteltével látja újra a beteget, holott annak nemcsak a direktíva által kiemelt pihent orvosra, hanem arra a bizalmi viszonyra is szüksége volna, ami orvos és betege között optimális esetben fennáll. Pihent orvos egyébként így sincs, mert műszak után a kollégák elmennek másodállásba, hogy pótolják a műszakosítás miatt kieső bevételeiket.
  Ha az új miniszter valóban komolyan vesz minket, minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsük őt az előrejutásban. Bízunk benne, hogy ezt a következő kollégiumi választás után is önálló szakmaként tehetjük meg. Informális hírek nyomán a tudomásunkra jutott ugyanis, hogy felmerült a traumatológiai és az ortopédiai szakmai kollégiumok összevonásának gondolata. A két szakma valóban közeledik egymáshoz – ezt jelzi a közös szakvizsga is –, mégis más-más szemléletű, ezért reméljük, hogy sikerül megőrizni önállóságunkat.
PROF. DR. FEKETE KÁROLY,
a Traumatológiai Szakmai Kollégium elnöke

Kitörni a gittegyleti létből

A magyar pszichiátria elmúlt másfél éve tragikus. Számtalan kérdésben született elhamarkodott, visszafordíthatatlan károkat okozó döntés, s ezeket a szakmai kollégiumnak minden igyekezete ellenére nemhogy megakadályoznia nem sikerült, de azok hatásait még csak tompítani sem tudta. Ezek között említhető az aktív és a rehabilitációs ellátás teljes szétválasztása, az új területi beosztás átgondolatlansága, mindenekelőtt pedig az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása, amiről érdemben egyetlen vezető pszichiáter véleményét sem kérték ki. A szaktárca döntéshozói gyakorlatilag nem álltak szóba a szakma képviselőivel. Egy idő elteltével egy főtanácsost ugyan kineveztek összekötőnek, ez azonban érdemben nem változtatott a helyzeten. Többször kerestük a kapcsolatot a politikai döntéshozókkal, más pszichiátriai szakmai képviseletekkel összefogva konzultációkat kezdeményeztünk, ám egyetlen megbeszélés sem volt – még csak a leveleinkre sem válaszoltak. A szakmai kollégium tagjaiban felmerült a kollektív lemondás gondolata is, miután folyamatosan úgy éreztük, hogy gittegyleti létre kárhoztatnak bennünket.
  Ha egy miniszter nem bízik a kollégium tagjaiban, váltsa le azokat! Az azonban védhetetlen, ha egyetlen javaslatukat sem veszi figyelembe, s azokra még csak nem is reagál. Magam rálátással bírok a szakmapolitika döntéshozási mechanizmusaira, hiszen ültem az asztal másik oldalán, hét éven át szakreferensként dolgoztam a minisztériumban. Előéletem alapján kijelenthetem: elképzelhetetlennek tartom, hogy a szakma kizárásával bárki jó döntéseket hozhatna. Ez mára újfent beigazolódott.
  Bár vészesen fogy az idehaza dolgozó szakemberek száma, még ma is kiváló pszichiáterek vannak az országban. A szakmai kollégiumok nagyon fontos testületek, építeni kellene rájuk! Ez ugyanakkor nem a személyekről szól, ezért meglátásom szerint nincs is különösebb jelentősége a mandátumok év végéig való meghosszabbításának, miként a 2009-től kezdődő új ciklust sem az határozza majd meg, hogy személy szerint kik lesznek a kollégium tagjai, vezető tisztségviselői. A miniszterváltás óta ezért már azt is eredménynek tekintem, hogy a tárca új vezetője találkozót kezdeményezett a testületek képviselőivel.
  A pszichiátria alapvető kérdésének tartom, hogy létrejöjjön egy központi pszichiátriai vagy mentálhigiénés intézet epidemiológiai munkacsoporttal és specializált osztályokkal, továbbá hogy újra napirendre kerüljön a korábban széles szakmai alapokon kidolgozott, majd fiókba süllyesztett Lelki Egészség Országos Programjának megvalósítása.
PROF. DR. FÜREDI JÁNOS,
a Pszichiátriai Szakmai Kollégium titkára

Több érdemi választ

Magyarországon az infektológia elhanyagolása nem az utóbbi időszak sajátossága. Ez a szemlélet közvetlenül tetten érhető mind az orvosképzésben (jelenleg országosan évente 12 fő a rezidensi keretszám), mind az egyetemi hierarchiákban (a Semmelweis Egyetemen is csak tanszéki csoport működik) vagy a számos esetben vállalkozásokba kiszervezett mikrobiológiai vizsgálólaborok helyzetében. Az ágystruktúra is ugyanezt a képet tükrözi: a szakmai kollégium javaslata ellenére még a súlyponti kórházakban vagy egyetemi központokban sincs mindenütt infektológiai ágy. Nagyon kevés az izolációs kórterem. Nemcsak elhibázott, de érthetetlen lépésnek is tartottuk a volumenkorlát kiterjesztését az infektológiai betegekre: az nem a kórházi teljesítményfokozás következménye, ha adott esetben nem három, hanem tizenöt páciens szorul meningitis miatt fekvőbeteg- ellátásra. Az infektológusnak kulcsszerepet kellene játszania a kórházakban folyó antibiotikumterápia ésszerűsítésében, a helyes terápiás gyakorlat vezetésében és a fertőzések tovaterjedésének visszaszorításában. A fekvőbetegellátásban az infekciós megbetegedés diagnózisának megállapítása kapcsán azt tanácsoltuk, építsék be a mikrobiológiai diagnosztikát a HBCS-be. Szakmai kollégiumunk számos egyéb javaslatot is megfogalmazott, például a kórházi infekciókontroll és antibiotikum- politika jogszabályi, tárgyi és személyi feltételeinek mihamarabbi megteremtését, a kórházi intenzív ágyszám korrekcióját, az infektológus szakorvosképzés áttekintését és egyeztetését az egyetemekkel és oktatóhelyekkel. Nagy megelégedettségre nincs okunk, mert bár papíron ugyan történtek egyeztetések és konzultációk, a valóságban ennek nemigen láttuk hozadékát. Mindennek azonban nem a szakmai kollégiumok felépítése, összetétele vagy működési metódusa az oka.
  A struktúrában, a választási procedúrában, a kollégiumok összetételében vagy létszámában nem látok kivetnivalót, ezen nem is változtatnék. Azon viszont igen, hogy – szakmánk lobbierejétől függetlenül – milyen mértékben építik be a szabályozásba és használják fel tapasztalatainkat és javaslatainkat.
DR. RÓKUSZ LÁSZLÓ,
az Infektológiai Szakmai Kollégium titkára

Kivételezett helyzetben

Némileg kivételesnek mondható a háziorvosok helyzete – a szakmai kollégium részéről mi legalábbis úgy érezzük, hogy felértékelődött a szerepünk, s mind testületként, mind fontos közéleti pozíciót betöltő tagjaink révén folyamatosan konzultáltunk a kormányzati körökkel. Az alapellátással kapcsolatos elvárások, a gyógyszerrendelési és adminisztrációs változások, a vizitdíj a döntéshozók szemében egyértelművé tette, hogy ezek menedzseléséhez a szakmával párbeszédet kell folytatni. Már a 2006-os választások után, majd az azt követő időszakban is azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a szaktárca, de a miniszterelnöki kabinet is odafigyel ránk. Persze egy dolog az egyeztetés, s egy másik, hogy annak mi a hozadéka. Míg a vizitdíj ellentételezésében sikerült kompromisszumra jutnunk, nem mindenben született optimális döntés a szakma számára.
  A Háziorvostani Szakmai Kollégium annyiból speciális, hogy tagjainak döntő többsége – a tanszékvezetőket és intézményi munkatársakat kivéve – saját praxisából megélő háziorvos, akiknek a pályafutását nem befolyásolja, hogy aktív tagjai-e különféle testületeknek. Ezzel együtt remélem, hogy a szakmai kollégiumok szerepkörében nem lesz lényeges változás, illetve ha mégis, az inkább erősíti, mintsem gyengíti majd jogainkat. Úgy vélem, ha a kollégiumi választások után lesznek is személycserék, nyolcvan százalékban a mostani grémium alakulhat újjá. Mivel beváltak, a belső struktúrában fenntartanám azokat a három- négyfős munkacsoportokat, amelyek speciálisan egy-egy területre – az oktatásra, a jogszabálykövetésre vagy épp a gyógyszerellátásra – fókuszálnak.
  Előrelépésnek tartanám, ha anyagi forrásaink bővítésével nemzetközi kapcsolatokat építhetnénk más, hasonló jogállású külföldi szervezetekkel, tagjainkat pedig jobban motiválhatnánk. Pályázatírási időszakokban ugyanis világosan látjuk, milyen sokat ér az egészségügyben a kompetens tanácsadás. Most úgy áll a helyzet, hogy szakmai lelkesedésből megalkotjuk az iránymutatásokat, s ezekből mások, másutt húznak anyagi hasznot. Ha ezen a téren változást tudnánk elérni, az tovább emelné munkánk színvonalát. De ami ennél is fontosabb és a háziorvosok széles körét érintő célkitűzés: szeretnénk, ha jobban előtérbe kerülnének a megelőzési programok, s ezzel párhuzamosan a finanszírozásban a fejkvóta mellett a többletteljesítmény elismerése is megjelenne.
PROF. DR. HAJNAL FERENC,
a Háziorvostani Szakmai Kollégium elnöke

Egy orvos, egy kollégium

Évtizedek óta rálátásom van a szakmai döntéshozatalra, ezért úgy vélem: nem új jelenség, hogy a konzultációra alig hagynak időt a döntéshozók. Az elmúlt két évben sokszor megkérdezték a véleményünket, és bár nemegyszer előfordult, hogy észrevételeinket figyelmen kívül hagyták, a döntésekben többé-kevésbé visszaköszöntek azok a javaslataink, amelyeket az országos belgyógyászati szakfelügyelővel (aki ugyancsak tagja a kollégiumnak) összhangban alakítottunk ki.
  A szakmai kollégiumok működési keretei mind technikai, mind tartalmi szempontból módosításra szorulnak. Valamennyi testület régóta küszködik azzal, hogy kapkodva, tarthatatlan határidőkkel, szakmai egyeztetés és egységes álláspont nélkül kell állást foglalnia fontos kérdésekben. Gyakran a közös véleményalkotás helyett egy-egy, az adott témában jártas kollégának kellett kiadni a feladatot, hogy saját meglátása szerint véleményezzen egy-egy tervezetet, majd arról a kollégium tagjai csak a döntést követően kaptak tájékoztatást. Ez a probléma a legutóbbi időben a hirtelen döntésekkel fémjelzett, gyors iramú reform közepette még inkább jelentkezett. Ezen mindenképpen változtatni kell. Technikai javaslatom az, hogy legyenek lecserélhetők a rendszeresen hiányzó kollégiumi tagok. Vannak ugyanis olyan kollégák, akiknek annyi az elfoglaltságuk, hogy szinte egyáltalán nem lehet számítani a részvételükre. Bár most még nem tudni, hogy kijelöléssel vagy választással rekrutálódnak- e a következő ciklusra a tagok, de ha marad a titkos választás, akkor egy tag kiválásakor az léphessen a helyére, aki a megszerzett szavazatai alapján a sorban utána következik.
  A kollégiumok létszáma jelenleg jól tükrözi a szakmák súlyát, így ezen nem változtatnék, miként a jogokon sem. A szaktárcának azonban gyakrabban kellene egyeztetnie a Kollégiumi Elnökök Tanácsával, s a kruciális szakmapolitikai kérdésekben az eddigieknél jobban kellene támaszkodnia a grémiumok vezetőinek testületére.
PROF. DR. ROMICS LÁSZLÓ,
a Belgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke

Szakértelem és lojalitás

Ismerem a szakmai kollégiumok fejlődéstörténetét; a legmagasabb szintű szakmai testületek, ám működésüknek csak akkor van értelme, ha a szaktárca odafigyel a szavukra. A grémiumok – tagjaik politikai meggyőződésétől függetlenül – lojálisak a szakmapolitikai vezetéshez. Kötelességük a konstruktivitás, s ennek a legmesszebbmenőkig eleget is tesznek.
  A Sebészeti Szakmai Kollégium tagjai nagyon sokat dolgoztak az elmúlt időszakban – sokszor feleslegesen. Az egészségügyi reform meghirdetésekor azt gondoltuk, hogy aktív részesei leszünk a rendszerváltáshoz fogható jelentőségű ágazati átalakításnak és struktúraváltásnak. De amint haladtunk előre az időben, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a reform irányítói nem szántak érdemleges szerepet a szakma képviselőinek, nem tekintettek partnernek bennünket. Különféle témakörökben készítettünk országos felméréseket, fogalmaztunk meg szakvéleményeket, terjesztettünk fel a minisztériumba munkaanyagokat: az ágyszámstruktúrában, a súlyponti kórházak kijelölésében, a sebészeti finanszírozásban egyaránt számos javaslatot dolgoztunk ki, ezek java része azonban felhasználatlan maradt. A nagy nyilvánosság előtt nem elegáns és nem intelligens dolog szakmai egyeztetésnek nevezni azt, amikor háromnapos határidővel kap meg a kollégium véleményezésre egy tervezetet. Ráadásul mindehhez rendkívül negatív attitűd érzete társult: ugyan a korábbi ciklusokban is voltak konfliktusok az orvosok és a minisztérium között, de ez volt az első alkalom, amikor az volt a benyomásunk, hogy döntéshozóink kifejezetten ellenségesek az orvosokkal szemben.
  Alapvető változást, a korábbi munkarend visszaállítását várjuk, s nem titkoljuk azt sem: az új miniszter sebészi múltja nyomán arra számítunk, hogy nyitott lesz az általunk felvetett problémák és megoldási javaslatok iránt, legyen szó akár finanszírozási kérdésről, akár a progresszív ellátási szintek rendbetételéről.
PROF. DR. JAKAB FERENC,
a Sebészeti Szakmai Kollégium elnöke

Növelni kell a kollégiumi elnökök szerepét

A szakmai kollégiumok működéséről szóló jogszabály korrekt módon meghatározza a testületek feladatait és mozgásterét, a kötelező feladatok között említve a szakmai irányelvek, minimumfeltételek és minőségügyi paraméterek kidolgozását, azok alkalmazásának szakfelügyeleti ellenőrzését. A kollégiumok célzott felkérésre véleményt alkothatnak a szakmai elképzelésekről, a beruházásokról, a finanszírozásról, a szakképzésekről, az új eljárásokról. Úgy vélem, a jogszabály alapvetően jó. A kollégiumok viszont csak akkor tudnak megfelelni az ott rögzített elvárásoknak, ha érdemi párbeszéd van a partnerek között.
  A szerkezetátalakítás – jelentős mértékben az orvosszakma iránti bizalmatlanság jegyében – a kollégiumok mellőzésével ment végbe, ami szerepet játszott a súlyponti kórházhálózat heterogenitásában és a betegutak kaotikussá válásában. Az irányelvek kidolgozása megkezdődött, de az ad hoc, megfelelő feltételek hiányában kidolgozott protokollok eltérő színvonalúak, a standardizálás és fejlesztés jogszabályban korrekt módon előírt folyamata leállt, a szakmai és minőségi feltételrendszer aktualizálása pedig meg sem kezdődött. A kollégiumok ebben a helyzetben több esetben túlléptek a jogszabályi kereteken és véleményüket akciók (nyílt levelek, teátrális lemondás) vagy spontán javaslattétel útján fejezték ki. A tárca azon reakciója, hogy egyes jogszabálytervezetek – irreálisan rövid, ezért szükségképpen formális – véleményezését a szakfelügyelettől kérte, tovább mélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot. Ezen a helyzeten a hivatalba lépett új miniszter változtatni akar – örömmel vettük, hogy az első gyakorlati lépést a kollégiumok felé már meg is tette. A meghosszabbított mandátum alatt igen fontos lenne összegyűjteni és elemezni a kollégiumok szakterületeit érintő feladatokat és az ezekkel kapcsolatos ajánlásokat (a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium ezt egyébként spontán módon már megkezdte). Célszerű lenne, ha az új kollégiumok már ezek ismeretében állnának fel, hiszen a delegálásoknak ésszerűségi okokból meg kell előzniük a választási procedúrát.
  A szakmák közötti koordinálásban lényegesen aktívabb szerepet kellene vállalnia a Kollégiumi Elnökök Tanácsának (KET), s megfontolandó a KET feladatainak, működésének, az elnök hatáskörének a jelenleginél részletesebb meghatározása is (bár igaz, eddig a jogszabályban leírtak sem valósultak meg). Nagyban segítené az érdemi munkát, ha a KET elnökét erős jogosítványokkal a miniszter delegálná. A KET egészének az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) mintájára kellene dolgoznia, szorosan és aktívan együttműködve az ETT-vel és a MOTESZ-szel.
DR. HODINKA LÁSZLÓ,
a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium elnöke

(A Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnökének véleményét a 3. oldalon olvashatják)

  #49
2008-07-01 00:00:00

Miközben minduntalan azt hallani, hogy számos szakterületen egyre inkább a nyugdíjas orvosokra marad a hazai betegellátás, az érintett nemzedék tagjai gyakran éppen mellőzöttségük miatt panaszkodnak. Körképünkben több korosztály képviselőit faggattuk arról, miként látják az idősebb kollégák helyzetét, s milyennek ítélik a generációk közötti kapcsolatot.

Pontot érhetne az életkor

Az idős kollégák élethelyzetét döntően az befolyásolja, hogy aktív éveik alatt milyen anyagi körülményeket tudtak teremteni maguknak. A döntő többség nemhogy meggazdagodott volna, de kifejezetten tőkeszegény. Mindezt az is jelzi, hogy amikor korábban a kamarában felmerült egy otthon létrehozásának gondolata, sokaknak még az induló tőke előteremtése is gondot okozott volna, ami mellesleg erősen megkérdőjelezi a létjogosultságát a paraszolvencia miatt az orvostársadalom egészét illető kritikáknak.
  A 40 ezer orvosból ma mintegy 7 ezren nyugdíjasok. A lakosság elöregedése miatt tovább növekszik az igény az orvosi munkára. Tapasztalati tény, hogy az idős beteg jobban kötődik egy idősebb orvoshoz. A nyugdíjas korosztályból a jelenleginél többen is hadra foghatók lennének – szívesen is hívnák őket az intézményekbe vagy magánpraxisokba kisegíteni, nyári szabadságolások alatt helyettesíteni, ennek azonban sokszor adminisztratív akadályai vannak: jó néhányan nem tudnak eleget tenni az elvárt továbbképzési követelményeknek, nincsen meg a kellő számú kreditpontjuk. Még az a groteszk szituáció is előadódhat, hogy amikor egy községi háziorvos nyáron kivesz két hét szabadságot, annak ellenére nincs helyettese, hogy a rendelő utcájában lakik a korábbi háziorvos, aki évtizedeken át ellátta a pácienseket.
  A kizárólag a nyugdíjukból élő orvosoktól nem várható el, hogy saját maguk finanszírozzák a továbbképzések gyakran több tízezer forintra tehető összegét – amire a legtöbb esetben szállás- és ellátási költségek is rakódnak –, és sem foglalkoztató, sem háttérintézmény, sem olyan üzleti szponzor nem áll mögöttük, aki hozzájárulna a képzés költségeihez. Ebből adódóan a szellemileg aktív, jogállásában inaktív generáció egy része mindinkább elszigetelődik, kiesik a gyakorlatból. Természetesen nem azt javaslom, hogy mindenféle külső kontroll nélkül kapjanak felmentést az idősek a szakmai követelmények teljesítése alól, hiszen ez felelőtlenség lenne. Mindazonáltal át kellene gondolni a kreditelvárások szabályozását, esetleg bevezetni egy életkor szerinti követelményrendszert. A másik út: anyagi alapot kell teremteni arra, hogy azokat az orvosokat, akik már nincsenek állandó alkalmazásban, ne a pénzügyi tényezők tartsák távol a szakmai rendezvényektől.
DR. DURAY ALADÁR,
a MOK nyugdíjas bizottságának elnöke

Az orvoslás, mint életforma

A fiatal orvos a diploma átvételekor kezdi meg hivatása gyakorlását, ám az idős orvos a nyugdíjazással egy időben automatikusan nem tudja elhagyni pályáját. Aki az orvosi tevékenységet valóban hivatásnak tekinti, nyugdíjba vonulását követően sem gondolataiban, sem magatartásában, sem pedig emberekkel való kapcsolatában soha nem tud megfeledkezni erről.
  A nyugdíjazás és az öregedés mind szakmai, mind magánéleti szférájukra kihat: másféle kapcsolatba kerülnek korábbi munkahelyükkel, kollégáikkal, korábbi betegeikkel, a hozzájuk tanácsért, segítségért fordulókkal, miképp családtagjaikkal is. Amíg az öreg írók, képzőművészek vagy színészek idős korukban is alkothatnak újat és maradandót, az orvosok esetében sajátságosan alakul a helyzet. Életkoruk előrehaladtával tevékenységük értéke és ázsiója egy ideig növekszik, hiszen a korral együtt jár a tapasztalat. Később viszont kezdenek másként tekinteni rájuk: arra gondolnak, hogy az öreg orvos megkopott, biológiailag is hanyatlik, elmarad a kortól, nem ismeri a legújabb felfedezéseket, módszereket, műszereket, kevésbé bírja a műtéttel járó fizikai megterhelést.
  A nyugdíjas orvos megbecsülését nem lehet szembehelyezni a fiatalok érvényesülésével, hiszen éppen a visszavonuló vezető orvosok feladata az arra érdemes munkatársak, utódok bemutatása a szakmának. Aki fiatal orvosként ismeretlenül ácsorog hazai vagy külföldi kongresszusokon, szakmai összejöveteleken vagy fogadásokon, tudja, milyen jelentősége van annak, ha széles körű ismeretséggel, tekintéllyel rendelkező volt főnöke bemutatja a szakma kiválóságainak, bevezeti az orvostársadalomba. Ezzel együtt az idős orvos számára is biztosítani kellene a lehetőséget, hogy képességeinek megfelelően aktív maradhasson, tapasztalatait átadhassa, hogy ne szakadjon el teljesen hivatásától, megszokott körülményeitől. Az orvosi tevékenység ugyanis a lelkiismeretes orvos számára nemcsak megélhetést biztosító foglalkozás, hanem olyan életforma, amely kitölti gondolatait és alapvetően meghatározza társadalmi kapcsolatait.
PROF. EMERITUS RISKÓ TIBOR,
a MOK nyugdíjasbizottságának korábbi elnöke

Kényszerpraxisok

Fél évtized telt el azóta, hogy a Magyar Orvosi Kamara országos kutatásban felmérte a nyugdíjas orvosok helyzetét. Akkor több mint 650 kérdőíves válaszból – körülbelül minden tizedik nyugállományban lévő kolléga vett részt a felmérésben – azt szűrhettük le, hogy az előzetes feltételezésektől eltérően, nagy átlagban semmivel sem volt jobb helyzetben az idős orvosgeneráció, mint a magyar társadalom egésze, miközben több mindenben – például iskolázottság tekintetében – különbözött attól. A legszembetűnőbb differencia az időskori munkavállalásban mutatkozott: amíg össztársadalmi szinten a nyugdíjasoknak csak a töredéke dolgozik, az orvosoknál ez az arány megdöbbentően magas volt; nem egy példát találtunk arra, hogy 80 éves kolléga is rendszeresen rendelt. A munkavállalás természetesen nem tekinthető egyértelműen negatívumnak, hiszen a többség nem kényszerből vállalt állást, hanem hivatásszeretetből, s bár jó néhányuknak szükségük volt a nyugdíj-kiegészítésre, annak is örültek, hogy még igényt tartanak a szaktudásukra.
  Az elmúlt öt évben sok minden megváltozott, számos ponton átalakult az egészségügyi ellátórendszer, ezért érdemes lenne megismételni korábbi kutatásunkat. Úgy vélem, most kedvezőtlenebb képet kapnánk. Meggyőződésem, hogy ma – már csak az átlagéletkor emelkedéséből adódóan is – többen praktizálnak a nyugdíj mellett, s azt sem tartom kizártnak, hogy többen praktizálnak kényszerből: ha nem is egzisztenciális, de lelkiismereti okból, mivel ha ők nem vállalnák a munkát, nem egy térségben összeomlana az alap- vagy a szakellátás.
  Az idős orvosok helyzete nem függetleníthető a fiatal orvosokétól, akik mind nagyobb arányban hagyják itt az országot, hogy többszörös bérért, lényegesen jobb munkafeltételek között dolgozzanak külföldön. Ez egyértelműen pénzkérdés, amit mi magunk nem tudunk megoldani. De lenne olyan intézkedés, amely nem járna költséggel, csupán gesztusértékkel bírna, mégis azt mutatná, a társadalom megbecsüli az idős kollégát. A nyugállományban lévő orvosok egy része méltatlanul kiszolgáltatottnak érzi magát akkor, amikor betegként bekerül egy rendelőintézetbe vagy kórházba. A nagy fluktuáció miatt már egy tíz-tizenöt éve inaktív orvosról is elképzelhető, hogy nem ismeri azokat, akik ellátják. A visszajelzések szerint ez a helyzet szorongással tölti el őket, ezért sokat jelentene, ha kaphatnának például egy „nyugdíjas orvos” kártyát, amely ismeretlen ellátóhelyen is valamifajta előnyt, kollegiális bánásmódot biztosítana számukra. Mindez nem volna különösebben kirívó társadalmi privilégium, hiszen például a nyugdíjas vasutasok és házastársaik is életük végéig első osztályra szóló – megbecsültségüket tükröző – fényképes igazolványt kapnak. Nem tartanám ördögtől való dolognak, hogy az egykori kollégák, ha már anyagi téren nem lehetséges, legalább betegként több figyelmet kapjanak.
DR. GRÜNWALD ANNA,
a MOK nyugdíjasbizottságának alelnöke

Elkótyavetyélt tudás

Betöltöttem a 80. évemet. Lehetőségem van rá, hogy önkéntes segítőként, javadalmazás nélkül bejárjak a János Kórházba operálni. Ennek őszintén örülök, mert nem kell régi betegeimtől végleg elszakadnom. Hetente háromszor egy József körúti hallókészülék-szaküzletben is dolgozom. A nyugdíjak összegét vagy a sok ellenszolgáltatás nélkül vállalt munkát – lektori tevékenység, vizsgáztatás, továbbképző előadás –, amelyet a tapasztalt nyugdíjas orvosok hivatástudatból és segítőkészségből vállalnak, akár magánügynek is tekinthetnénk. Az viszont korántsem magánügy, hogy az idős generáció háttérbe szorulásával fokozatosan csökken a magyar orvosok és kutatók ázsiója.   Külföldi kollégák megnyilatkozásai alapján úgy érzékelem, ők evidenciának tartják, hogy egy neves főorvosként visszavonult, aktív pályafutása alatt több száz publikációt jegyzett, több mint húsz könyvet megírt, számos nemzetközi szakmai szervezet elnöki tisztségét betöltött szakembernek jó néhány asszisztense és titkárnője szervezi az előadásait, segíti lektorálási felkéréseit, és nem okoz neki anyagi gondot egy hazai vagy nemzetközi konferencián való részvétel. Mindezek alapján – a valódi magyar viszonyokat nem ismerve – megütközéssel fogadják, amikor az orvos pénzügyi problémákra hivatkozva nem vállal el egy-egy megtisztelő felkérést. Legutóbb egy római világkongresszus kerekasztal-konferenciájának moderálását kellett visszautasítanom, mivel az utazási és ott-tartózkodási költség közel féléves nyugdíjamat emésztette volna fel. Az Egészségügyi Minisztériumban nem volt keret a támogatásomra, s a szponzorokra sem lehet számítani: egy nyugdíjas orvost a gyógyszercégek képviselői megsüvegelnek, ám a konferenciákon való részvételét nem támogatják, hiszen a nyugdíjasnak már nincs lehetősége osztályán javasolni, hogy a kollégák melyik gyógyszert alkalmazzák. Azt is elszomorítónak tartom, hogy mint szakvizsga-bizottsági elnök, nem tudok a jelölteknek korszerű kiadványt adni az idejétmúlt tankönyv helyett, mert a kiadók tőlem és munkatársaimtól várják a publikálás anyagi költségeinek fedezését. Így a több évtizedes tapasztalat, az oktatás előmozdításának igénye ezen a téren is kárba vész.
  Úgy érzem, elsősorban nem nekünk van szükségünk arra, hogy ott legyünk a kongresszusokon és tankönyveket írjunk: magam harmincöt országban több mint hétszáz előadást tartottam. Nagyon fájlalom, hogy generációm visszaszorulásával a magyar tudományos élet képviselete és a fiatalok oktatása, továbbképzése szenved csorbát. Az idősebb generáció képviselőit megbecsülni nemcsak társadalmi kötelesség, de józan érdek is, hogy ne vesszen el az a tudás, amit a magamfajta kollégák fel tudtak halmozni a világban, s még átadhatnának az utódoknak.
DR. HIRSCHBERG JENŐ címzetes egyetemi tanár,
(gyermek-) fül-orr-gégész, foniáter és audiológus szakorvos,
az MTA doktora

Technika és tapasztalat

Az idős kollégák helyzete kétségtelenül nehezebb, mint néhány évtizede, mivel az elméleti ismeretek amortizációja gyorsabb. Ma már nem lehet egy egyszer megszerzett orvosi diplomával – folyamatos továbbképzés nélkül – az egész életpályát végigdolgozni. Bármilyen gyorsan fejlődjön is azonban a technika, az orvoslás örökké empirikus tudomány marad, az elméleti tudás mellett az évtizedek során felhalmozott tapasztalatnak mindig nagy súlya lesz, ebből fakadóan az orvostársadalomban az idősebbeket övező kiemelt figyelem és megbecsülés sem fog csorbulni. A szakmák közötti kapcsolati háló, amely korábban egy-egy intézményt jellemzett, mára a specializáció miatt fellazult, ám ezzel párhuzamosan a szakmákon belül a generációk között meglévő együttműködés még inkább felértékelődött.
  A kardiológiában különösen fontos a nemzedékek közötti kapcsolat: az elmúlt 10-12 évben sok új eljárás – szívkatéterezés, szív-CT és -MR – vált rutin beavatkozássá. Az idősebb kollégáknak, vezető főorvosoknak nemcsak szakmai és erkölcsi feladatuk megismertetni beosztott orvosaikat az új eljárásokkal. Osztályaik működőképességének fenntartása érdekében rá is vannak szorulva, hogy a fiatalok részt vegyenek továbbképzéseken, hazai és külföldi tanulmányutakon. Bár a statisztikák lehet, hogy ellene szólnak, mivel sokan elhagyják a klasszikus orvosi pályát, az egyetemi oktatóintézményként működő Markusovszky Kórházban korábban szerzett tapasztalataim alapján mégis úgy vélem, a fiatalok többsége ma is élethivatásként tekint az orvoslásra. Más kérdés, hogy a körülmények arra ösztönzik a pályakezdőket, hogy a klinikum helyett inkább az orvoslátogatás vagy a kutatás felé forduljanak. Ez a jelenség is hozzájárul ahhoz, hogy ma Magyarországon nemcsak az utánpótlásnevelésben, de a betegellátásban is nagy szerepük van a nyugdíjasoknak, ami igaz a kardiológiára is. A tudományterületnek tudniillik nemcsak invazív ága van; a konzervatív kardiológiában nélkülözhetetlenek időseink. A krónikus szívbetegek ellátása, az infarktuson átesett páciensek rehabilitációja rendkívül fontos, hiszen ők azok, akik sokszor nem tudnak gondozásba kerülni egy túlterhelt akut centrumban, a kisebb kórházak pedig a nyugdíjasok szerepvállalása nélkül ma nem tudnának eleget tenni ennek a feladatnak. Ez mindaddig így is marad, amíg a kiképzett, majd valóban a szakmájában (és a hazájában) elhelyezkedő fiatal kardiológusok száma érdemben nem növekszik.
DR. FARKAS ATTILA
kardiológus

Vonzások és taszítások

Egyetemi szinten csak azokat a nyugdíjas orvosainkat tudjuk foglalkoztatni, akiknek nélkülözhetetlenségéről meg tudjuk győzni a klinikák gazdálkodását felügyelő kincstári biztosokat. A költségvetés felett őrködő pénzügyi revizorok ugyanis rendszerint elsősorban a nyugdíjkorhatár feletti munkatársak nyugállományba helyezését, illetménymegvonását javasolják. Az alapellátásban ezen a téren jobb a helyzet, hiszen a vállalkozásokra nem vonatkoznak azok az életkori megszorítások, amelyeket a közalkalmazotti törvény tartalmaz – igaz, a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy egyetemi szinten egyelőre nincs olyan mértékű munkaerőhiány, mint amilyennel az alapellátás vagy a kisebb kórházak szakellátása küszködik.
  A nyugdíjhoz közel álló vagy nyugdíjkorhatárt elért orvosok helyzetét generációs kapcsolataikon keresztül is szemlélhetjük: mind az együttműködésre, mind a rivalizálásra akad elég példa. Vannak olyan szakmák – ilyen például a radiológia vagy az aneszteziológia –, amelyekben az idősebbek az átlagosnál jobban támogatják a fiatalok térnyerését, hierarchiában való előrejutásukat. Egyes műtéti szakmákban azonban még megvan az a régen is konfliktust okozó gyakorlat, amely szerint az idősebbek nemigen akarják, hogy utódaik „idő előtt” megtanulják a szakma rejtelmeit, ragaszkodnak az „egyéni sikerekhez”.
  A fiatal orvosok pályaképe nem olyan tiszta, nem olyan szilárd, mint 30 évvel ezelőtt volt. Egyre kevesebben tudják elképzelni élethivatásként az orvoslást: a gimnáziumok legeredményesebb tanulói közül ma jóval kevesebb az orvosi egyetemre jelentkező, s a diplomát szerzők közül sokan a gyógyítást legfeljebb szakmának tartják, nem hivatásnak. E kötődés gyengülésében szerepet játszhat az is, hogy idehaza gyakran nemcsak a pályakezdő orvosok élnek nehéz anyagi körülmények között, hanem ugyanezt látják az idősebb orvosok esetében is. A nyugdíjas kollégáknak a lakosság egészéhez viszonyított anyagi helyzete sokat romlott az elmúlt évtizedekben, amelynek egyik kiváltó oka a társadalombiztosításnak és magának az orvosi szakmának az átalakulása, a nyugdíj melletti munka feltételeinek szigorodása. A helyzet az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyomán ellentmondásossá vált: miközben a hazai orvoslás egyre kevésbé jelent anyagi javakkal kecsegtető és kiszámítható életpályát, a magyar diploma nemzetközi elfogadottsága révén lassanként ismét vonzóvá válnak az orvosi egyetemek, mivel egy angol, dán vagy svéd orvosi állás biztos és kényelmes egzisztenciát kínál. A fiatalok számára az egyéni karrierutak kiszélesednek, a hazai orvostársadalom ellenben öregszik és erodálódik.
PROF. DR. BENEDEK GYÖRGY,
a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja

A kiégés útján

Meggyőződésem, hogy a legtöbben úgy kezdtük egyetemi pályafutásunkat, hogy orvosként akartunk megöregedni. Mindemellett a ránk váró viszonyokat jól jellemzi, hogy rezidens éveikre már sokan elbizonytalanodnak, és egészen más életúton kezdik el törni a fejüket.
  A fiataloknak rendszerint általános tanácsként fogalmazzák meg: nem szakterületet vagy munkahelyet, hanem oktatót és kollégákat kell választani, mivel egy pályafutás alakulását döntően befolyásolják az ötven feletti – jó esetben iskolateremtő – orvosok. Szakterület, de talán még inkább személyiségfüggő az, hogy az egyes intézményekben milyen kapcsolat alakul ki a mostani és a majdani idősek között. Az idős háziorvosokon gyakran érezni, hogy csaknem mindenkit lelkesen fogadnak, aki érdeklődik, szívesen látják a fiatalokat, a rezidensi időszak alatt nem ritka, hogy erős, egész életre szóló személyes kötődés is kialakul. A klinikumban kicsit bonyolultabb a helyzet: vannak nagyon elkötelezett oktató professzorok, akik hetven felett is bejárnak, mert szívügyüknek tekintik az utánpótlás- nevelést. Elsősorban az operatív területeken a rezidensek és a szakorvosjelöltek ugyanakkor gyakran panaszkodnak arra, hogy nehéz hozzáférniük egyes beavatkozásokhoz, műtétekhez. Ebben természetesen szerepet játszhat, hogy a rezidenseket jogállásukból adódóan nem tekintik még fix munkaerőnek, de gyaníthatóan presztízsokok is vannak a háttérben – utóbbit bizonyítja, hogy a mellőzöttséget felhánytorgató panaszt nemcsak pályakezdőktől hallani, egyes intézményekben a negyvenes korosztály is a műtők „körülbástyázásáról” számol be. Ezzel egy időben figyelemre méltó jelenség tapasztalható például az aneszteziológia területén: ott az országos orvoshiányból adódóan a pályakezdők nagyon hamar „bekerülhetnek a mély vízbe”. A tendenciákat tekintve várható, hogy rövidesen hasonló helyzet áll elő más szakterületeken is.
  Bár sokszor napirendre került, máig nincs az orvoslásban kiszámítható életpályamodell. Jó volna, ha egy fiatal már az egyetemi felvételi idején tervezni tudná, hogy mi várhat rá, ha valamely területre szakosodik. Az orvosegyetemekre jelentkező 18-19 évesek ugyanis érzelmi alapon, elhivatottságból vágnak bele tanulmányaikba, s harmad-negyedévben – szembesülve az orvosi pálya árnyoldalaival – kezdenek először komolyan elgondolkodni a pályaelhagyáson vagy a külföldi munkavállaláson. Nem is meglepő: klinikai viszonyok közé csöppenve meglehetősen sokkoló lehet a még csak tíz-húsz éve pályán lévő, de már végzetesen elfásult, több állás között lavírozó, egzisztenciális bizonytalanságban élő orvosok látványa. Hamar beszállnak a mókuskerékbe a pályakezdők is: mivel szakemberhiány van, könnyű elhelyezkedni, így a rezidensképzés mellett sokan vállalnak két-három állást, ügyelnek, mentőznek. Annál is inkább, mivel egyetlen munkahelyen megragadva belátható időn belül nem tudnának anyagilag továbblépni, így a fiatalok gyakran követik idősebb mestereiket a kiégés útján.
PAPP MAGOR,
a Magyar Rezidens Szövetség megbízott elnöke

  #50
2008-06-01 00:00:00

Aki dolgozik, az olykor hibázik. Igaz ez az orvosokra és az egészségügyi szakdolgozókra is, mivel azonban a tét nagy, az ő hibáikkal szemben kevésbé toleráns a társadalom. A Medical Tribune arról érdeklődött, mely ellátási hibákat tartják az intézmények szakmai vezetői és osztályvezető főorvosai praxisukban a legsúlyosabbaknak, melyeket elkerülhetőknek, és miként készülnek fel egy-egy váratlanul bekövetkező eseményre.

A ki helyett a miértre kérdezni

Az intenzív terápiában sajnos nem ritka a gyógyszertévesztés, a gyógyszer- adagolási vagy dózisbeli tévedés, a jellegzetesen túlfokozott munkatempó következményeként pedig az időbeli elcsúszás. Egy korábbi kutatási program keretében – a rendszerbe állított, számítógépvezérelt gyógyszeradagoló pumpák kapcsán – tényekkel támasztottuk alá, sőt, nemzetközi publikációban is megjelentettük, milyen gyakoriak és veszélyesek az efféle hibák. Felmérni és nyomon követni azonban csak azt lehet, amire fény derül, s a mindennapi gyakorlatban még külföldön sincs nagyon lehetőség (még kevesebb helyen szándék) ilyen adatok gyűjtésére. Az egészségügy működését meghatározó társadalmi környezet szintén ellene hat annak, hogy az intézmények és a dolgozók érdekeltek legyenek a valós helyzet felmérésében.
  Rossz beidegződés, hogy hibázás esetén azonnal keresni kell egy felelősségre vonható személyt. A nagy számok törvénye alapján a kórházi ellátásban mindig is voltak és elkerülhetetlenül lesznek tévedések. A tévedés azonban nem bűncselekmény – míg az előbbi elkövetőjét büntetni kell, az utóbbi tévedéséből inkább tanulni.
  A pilóták sok évvel ezelőtt létrehoztak egy „fehér könyvet”, amelyben anonim módon, a felelősségre vonás kockázata nélkül megosztják egymással vészhelyzetekben átélt tapasztalataikat, függetlenül attól, hogy az adott szituációt műszaki zavar vagy saját figyelmetlenségük, esetleg mulasztásuk idézte-e elő. Ennek óriási a jelentősége, hiszen ezáltal lehetővé válik, hogy egymás hibáiból tanuljanak. Ezt a példát kellene nekünk is követni klinikai gyakorlatunkban, hiszen a kockázatok csökkentése mindannyiunk – beteg, orvos, intézmény és finanszírozó – érdeke. A műhibaperekkel való fenyegetettség azonban gátat emel e törekvés elé. Szemléletváltásra van szükség: a szakmai szabályok betartásának megkövetelésén túl nem a konkrét történés személyi felelőseit kellene keresni: annál a kérdésnél, hogy „ki?”, nagyságrendekkel fontosabb a „miért?”- re megtalálni a választ.
  Minden hibát előzetesen több – egyenként esetleg nem is veszélyes – szabálytalanság előz meg, ezek összegződnek, míg a végén egyvalakinél bekövetkezik a baj. Őt kiáltják ki bűnbaknak, miközben többnyire ő is szenvedő alanya a történteknek. A felismert helytelen folyamatokon kellene változtatni úgy, hogy az egészségügyi nagyüzem veszélyes műveletei és feltételei biztonságossá váljanak – ez gyakran még pénzbe sem kerül, mindössze gondos elemző és (át)szervező munkába.
PROF. DR. VIMLÁTI LÁSZLÓ,
a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézetének vezetője

Ösztönös gyanakvás

Óhatatlan, hogy a betegbiztonság kérdéséhez gyanakvással közelítsenek az orvosok és szakdolgozók, az utóbbi időszak – különösen az elmúlt másfél év egészségpolitikája – ugyanis azt a képzetet keltette, mintha a betegeket leginkább gyógyítóiktól kellene megvédeni. Ez az orvos- és dolgozóellenes hangulatkeltés rendkívül demoralizáló hatással bírt, hiszen például az olykor 100-120 kilós, zavart páciensekkel küszködő éjszakai nővéreknek a negatív médiakampányok nyomán alacsony fizetésükön túl társadalmi presztízsük további csökkenésével is szembesülniük kellett. Ebben a légkörben minden újabb adminisztrációs teher és adatszolgáltatás fogadtatása kétséges, mivel emögött újabb és újabb számonkérést feltételezhetnek az érintettek.
  Ahogyan a leggondosabb szülő sem tudja megakadályozni, hogy gyermeke olykor orra bukjon és ebből néha súlyos sérülése származzon, az ilyen esetek a kórházakban sem kerülhetők el. Ezt a tényt elfogadva – s nem időről időre szenzációként tálalva – kell kidolgozni azokat az eljárásokat, amelyek révén az adott körülmények, felszereltség és személyi állomány mellett növelhető a betegbiztonság. Egyetértek azzal, hogy a rendkívüli történéseket ki kell vizsgálni és dokumentálni, ám tapasztalatom szerint a hanyagságból eredő hibák nagyon ritkák, azoknak sokkal inkább a túlterheltség a kiváltója. Van egy határ, amelyen túl nem lehet többet követelni az egészségügyi dolgozótól sem. A sok támadás már ma is defenzióra, túlbiztosításra, túlköltekezésre készteti az osztályokat, mivel az orvos védekezésképpen olyan vizsgálatokat is előír, amelyeket saját meggyőződése szerint egyébként nem tenne.
  Az egészségügyi kapacitások átszervezésétől, a krónikus ágyak számának megemelésétől azt vártuk, hogy nagyobb figyelem jut a hosszú ápolásra szorulókra. A mindennapokban viszont azt tapasztaljuk, hogy miután nincs elég nővér, az osztályok nem tudják fogadni a betegeket, különösen azokat, akiknek az átlagosnál nagyobb az ápolási igényük. Ahol húsz betegre egy-két ápoló jut, ott nem marad idő másra, mint hogy az életfunkciók rendben legyenek és az alapvető ellátást megkapja a beteg, holott például a decubitus elkerülhető szövődmény volna. Mivel sok esetben nem tudjuk elhelyezni a pácienseinket, kénytelenek vagyunk akár hetekig is a nagy forgalmú sebészeti klinikán ellátni őket.
  A tervezhető műtétek elmaradása a leggyakrabban nem szervezési hiányosságokra, hanem a teljesítmény- volumen korlátra vezethető vissza. A nem a finanszírozásból adódó – azaz a klinikán múló – csúszásokat nem tartom számottevőnek: ha elmarad egy műtét, azt rendszerint másnap pótoljuk, ezen a téren nálunk biztosabb ellátásra számíthatnak a betegek, mint több nyugat-európai országban, ahol esetenként akár több hetet is várni kell, amíg egy elhalasztott operációt ismét beterveznek.
PROF. DR. HORVÁTH ÖRS PÉTER,
a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Sebészeti Klinikájának igazgatója

Létszám- és eszközhiány

Január óta minden elesést dokumentálunk, azokat is, amelyeknek semmilyen következményük nincs. Korábban csak az ellátást igénylő baleseteket rögzítettük, s az elmúlt hónapokban magunk is meglepődtünk azon, milyen sok váratlan esemény következik be csaknem minden osztályon. Balesetek leggyakrabban éjszaka fordulnak elő, amikor a betegek anélkül, hogy bárkinek szólnának, elindulnak a mosdóba, majd az ismeretlen környezetben megbotlanak vagy elcsúsznak. Súlyosabb sérüléssel járó eset nem történt, ám az adatgyűjtéstől azt reméljük, hogy egy olyan átfogó képet kapunk, amelynek segítségével hatékonyabban csökkenthetjük az elesések számát.
  A decubitus akár népegészségügyi problémaként is definiálható. A kórházban működő decubitusteam révén néhány éve fokozottan odafigyelünk erre. Egy évet vett igénybe annak a regisztrációs szisztémának a kidolgozása, amelynek alapján rizikócsoportokba soroljuk a betegeket. Az esetek okainak feltárása nyomán a megelőzés érdekében decubitus-protokollt vezettünk be, ezenkívül minden szakdolgozónk részt vett a felfekvés kialakulásának megelőzését és a panaszok kezelését fókuszba helyező oktatáson.
  Ápolóink azonban hiába ismerik és gyakorolják lelkiismeretesen a forgatásos módszert, a kialakult – s a jelek szerint állandósuló – létszámhiány nagyon megnehezíti a prevenciót. A felszereltség sem kielégítő: az intézmény beszerzett ugyan antidecubitus-eszközöket, speciális matracokat, ám a nagy kórházi forgalomban megforduló veszélyeztetett betegek összlétszámához képest ezt keveseknek tudjuk biztosítani. A felszerelés hiányát az élőmunka pótolhatná – s ezen a ponton körbe is értünk. Természetesen a körülményeket adottnak tekintve sem mondhatunk le a betegellátás minőségének javításáról. Erőfeszítéseink nem is hiábavalóak: minden osztályunkon van decubitus-felelős, és az odafigyelés eredményeképpen ma a közepes vagy magas rizikócsoportba tartozó betegek között kisebb arányban alakul ki felfekvés, mint amilyen mértékben az a szakirodalom szerint kialakulhatna.
  A gyógyszerelési kockázatok ugyancsak összefüggenek a létszámmal: a szekszárdi gyakorlat szerint a gyógyszereket a betegeknek az éjszakai nővérek adagolják és a nappaliak osztják szét. Alapigazság, hogy minél több kézen megy keresztül valami, annál nagyobb a tévesztés kockázata: az ideális az lenne, hogy aki kiveszi a gyógyszert a dobozból, az adja oda a betegnek, s győződjön meg arról, hogy lenyelte. Jelenleg ezt nem tudjuk megoldani, így a folyamat átszervezése helyett marad az elvárások hangsúlyozása: éberség és önkontroll. Ez viszont a legnagyobb igyekezet mellett sem iktathatja ki a rendszerben kódolva meglévő hibalehetőséget.
GLIEDNÉ TILLMANN ERZSÉBET,
a Tolna Megyei Önkormányzat Balassa János Kórházának ápolási igazgatója

A betegbiztonság a váróteremben kezdődik

Még csak egy éve indítottuk el a Sürgősségi Betegellátó Osztályt (SBO) az orosházi kórházban, ám ez az időszak is számos tanulsággal szolgált a betegbiztonság területén. Nem csak egy adott intézményen belül értelmezhetjük az ellátási hibákat, azok meglátásom szerint a betegirányításban is fellelhetőek. Ilyennek tartom azt, amikor a háziorvosok indokolatlanul a sürgősségi osztályra küldik pácienseiket, mondván, nálunk gyorsabb a diagnosztika, kevésbé van megkötve a kezünk a képalkotó vizsgálatok indikációja terén. Ez kétségtelenül így van, csakhogy ezzel is több lesz a feladatunk és nő a zsúfoltság, ezzel párhuzamosan pedig a hibázás lehetősége. (A vaktában írt beutalók között extrém példa volt, amikor vakbélgyulladás gyanújával küldte be orvosa az egyik beteget, majd itt kiderült, hogy már két éve kivették a vakbelét.) Fontosnak tartom, hogy a háziorvosokkal partneri viszonyt alakítsunk ki: ezt a célt szolgálja egy június eleji közös tanácskozásunk is, amelyen esetmegbeszélések is lesznek – ugyan közvetve, ám hitem szerint ezek a fórumok is hozzájárulnak a betegbiztonság növeléséhez.
  Intézményünkön belül az egyik legnagyobb kockázati tényező az, hogy az SBO-ra egyetlen bejáratunk van – azt használják a mentők és az ambuláns betegek is. Mivel nincs olyan orvos, aki előzetesen válogatná a betegeket (triage rendszer), s ennek megfelelően irányítaná őket, sok különféle problémával, más-más sérüléssel érkezett, esetenként részeg vagy demenciában szenvedő páciens várakozik az ambulancia előterében. A nem fekvő betegek számára ugyancsak felügyelet nélküli a röntgen, az ultrahang, a CT előtti folyosó területe – ezeket a helyszíneket is potenciális kockázati területnek látom. Balesetek persze akkor is előfordulnak, ha valaki felügyelet alatt van, mivel ez a legnagyobb óvatosság mellett is megtörténik – s ezt a jogászok is tudják.
  Mivel emberekkel dolgozunk, az ilyen esetek mindegyikét nem lehet kivédeni, s mivel emberek dolgoznak, néha hibáznak: 12 órán át egyfolytában még újságot olvasni is fárasztó, nemhogy negyven beteget felelősséggel ellátni. Sok kórházban komoly gondot jelent a létszámhiány, így még inkább felértékelődik a kockázatelemzés jelentősége, hiszen ezáltal elérhetővé válna, hogy a szűkös létszám- vagy pénzkeret felhasználása ott történjék, ahol arra a legnagyobb szükség van.
DR. MAHMOUD AHMED TOUFICK,
mb. osztályvezető főorvos Orosházi Városi Kórház SBO

Fájdalmas kiadások

A betegek állapotán és közérzetén túl egy intézménynek a költségvetése szempontjából sem mindegy, hogy elegendő gondot fordít-e a nem várt események kiküszöbölésére. Az ellátási hibák ugyanis sokba kerülnek. A kórházban a közelmúltban készítettünk egy analízist, amelyből kiderült: a felfekvések és intézményi balesetek ellátása milliós nagyságrendű többletkiadást jelent. Több diagnosztikai vizsgálatra, több gyógyszerre, antibiotikumra és kötszerre, hosszabb ápolási időre van szükség, nem beszélve az esetleges jogi következményekről, amelyek figyelembevétele manapság egyre fontosabb szempont az ellátásszervezésben.
  Az aktív ágyak csökkentésével Makón is 300 százalékkal nőtt a krónikus kapacitás, többszörösére növekedtek az ápolási igények, amit a jelenlegi létszámmal nem lehet optimálisan biztosítani, munkaerő- felvételre pedig nincs lehetőség. Egyszeri beruházással igyekeztünk csökkenteni a felfekvések kialakulásának arányát: ma krónikus és rehabilitációs betegeink közül csaknem mindenkit antidecubitus- matracon tudunk elhelyezni, s kimutathatóan csökkentek a mindennapi ellátás költségei. A befektetés hosszabb távon mindenképp megtérül, s ez a megtérülés nem csak pénzben mérhető.
  Az elektív műtétek elmaradásának több oka is van. A kórházon kívül álló ok, ha azt a beteg állapota vagy élethelyzete indikálja. Ugyancsak nincs ráhatásunk a teljesítménykorlát miatt elnapolt műtétek arányára: a napokban avattuk fel hivatalosan is az új, egynapos sebészeti centrumunkat, ám mivel alacsony a finanszírozott műtétszám, ott is rendszeresek a torlódások. A kórház felelőssége a műszerek meghibásodása miatti késedelem, illetve az ennek nyomán fellépő eszközhiány: egy kis kórházban nincs öt laparoszkóp, mint egy nagy klinikán, így egy műszer meghibásodása miatt késlekedést szenvedhetnek a páciensek, felborulhat a műtéti naptár. De ez is olyan véletlenszerű tényező, amelyen protokollal, szervezéssel, odafigyeléssel nem lehet változtatni.
  Megítélésem szerint a kórházban kicsi a latenciája a nem várt eseményeknek: hacsak nem olyan eset történik, amelyet a beteg eltitkol a dolgozók elől, a belső dokumentációban mindennek nyoma marad, s ezáltal közvetlen a visszacsatolás is. Mivel egy kisebb intézményben kevésbé érvényesülnek az egyetemi klinikák szigorú hierarchiái, közvetlenebbek mind a kollegiális, mind a főnök-beosztott viszonyok, így az ellátás vagy ápolás bármely pontján egyszerűbb változtatni, s a tanulságoknak megfelelően alakítani a rutinon – legalábbis annyiban, amennyiben ezt a korlátaink lehetővé teszik.
DR. DEHELÁN AURÉLIA,
a makói Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház orvosigazgatója

Csapatmunka és kommunikáció

Gasztroenterológiai és hepatológiai profilú belgyógyászati osztályunkon az átlagosnál nagyobb számban kezelünk veszélyeztetett betegeket. Előfordul, hogy pácienseinknél az alkoholmegvonás hatására predelirium tünetei jelentkeznek, zavarttá válnak, ezért fokozott felügyeletet igényelnek.
  Speciális szakterületünktől függetlenül általános tendencia, hogy a belgyógyászati típusú osztályokon egyre több az idős, leromlott állapotú, elhanyagoltan, kiszáradva érkező beteg, ebből következően az ápolási feladatok is jóval nagyobb terhet rónak az osztályokra, az ápolókra. A szociális helyzet és a betegstátusz hanyatlásával fordított arányban nő az ellátási hibaként értékelt történések kockázata, ezért a nem várt eseményeket újabb és újabb óvintézkedésekkel igyekszünk kiküszöbölni.
  A gyógyszertévesztések minimalizálását azzal értük el, hogy a kórházi protokollnak megfelelően az osztályon naponta négyszer van gyógyszerosztás: reggel, délben, délután és este. Négy éve használunk decubitust jelentő lapot, melyet felvételkor és hazabocsátáskor töltenek ki nővéreink; a numerikus Norton-skála alapján sorolják be a betegeket közepes vagy magas rizikójú csoportba. A felfekvéssel érkezők antidecubitus- matracra kerülnek és forgatási lapot kapnak, ezen rögzítjük a helyzetváltoztatások időpontjait. Vannak azonban olyan rossz keringésű, leromlott, magatehetetlen páciensek, akiknél minden igyekezetünk ellenére sikertelenek leszünk. Az adatokat intézményi szinten összesítik, így ki lehet szűrni azokat a „decubitus-termelő” osztályokat, amelyek szakmai segítségre szorulnak vagy ahol az ápolói létszámot és a segédeszközparkot sürgősen bővíteni kell.
  A jobb betegellátás érdekében az osztályra kerülő betegeket az orvos mellett a nővér is kikérdezi, anamnézist vesz fel és dokumentálja az ápolási státuszt a bőr állapotától a kooperációs készségig. Minden egyes történést rögzítenek: van-e segítségre szüksége a fürdésnél, tud-e önállóan étkezni, bekötöttek-e számára katétert. Bár a mi osztályunkon sem ideális a szakápolói létszám, állandó, összeszokott, egymást támogató, a betegeket szerető és az orvosokkal jól kommunikáló ápolói gárdánk van, így a szervezettség egyelőre kompenzálja a létszámhiányt.
  Egy, az ellátási hibákról készülő hiteles országos adatbázis hasznos lenne a kórházak szakmai munkájának objektív megítélését illetően, s a tapasztalatok a finanszírozást is kedvezőbb irányba terelhetnék. Így talán az intelligens kötszerek, az ápolást segítő gyógyászati eszközök biztosítását nemcsak egy újabb, elutasításra ítélt költségelemként kezelné a finanszírozó, hanem olyan szükséges kiadásnak tekintené, amely a gyakorlati munka során megtérül.
DR. GERVAIN JUDIT PHD,
a székesfehérvári Szent György Kórház IV. Belgyógyászatának osztályvezető főorvosa

Összevetni az adatokat

A kórházi ellátás közben fellépő nem várt események negatív hatása többszörös: romlik a beteg állapota és életminősége, nő az ápolási idő és a gyógyítás költsége. Ha gyakran történik ilyesmi, a beteg és hozzátartozói elvesztik bizalmukat az osztály, sőt, az egész kórház iránt. Az ellátási hibák ellen csak akkor tudunk fellépni, ha pontosan ismerjük előfordulási gyakoriságukat, jellemzőiket, megpróbálunk tendenciákat megállapítani, majd a kiváltó tényezőkön változtatni. Ezt felismerve Kaposváron 2002 óta gyűjtjük az adatokat. Hat évvel ezelőtt még a nemzetközi publikációkban is jóval kisebb szakirodalma volt a témának: adatlapjaink évről évre bővülnek újabb történésekkel, újabb aspektusokkal. Tapasztalataink alátámasztják azokat a szakirodalmi megállapításokat, melyek szerint a hibák rendszerint nem személyi felelősségből erednek, hanem az ellátási rendszerben lévő lyukakból, következetlenségekből.
  Abszolút mértékben sem a decubitust, sem a kórházi fertőzéseket vagy az eleséseket, sem pedig a gyógyszeradagolási tévedéseket nem lehet kiküszöbölni, ám kötelességünk erre törekedni, a kockázatokat csökkenteni. A hibák megtorlása valószínűleg látványos eredményeket hozhatna – a statisztikákban. Csökkenne a nyilvántartott negatív események száma, hiszen a dolgozók igyekeznének eltitkolni azokat. Ez nem lehet cél! Az egyedüli járható út – a minőségirányítás filozófiáját követve – a partnerség révén a folyamatszabályozások tökéletesítése. Olyan légkört kell teremteni, amelyben mindenki bátran jelentheti, ha rendkívüli eset történik, hiszen ez bárkivel előfordulhat a műszak alatt. A jelentések révén hitelesen körvonalazódhat, hogy a fejlesztési forrásokat mire kell fordítani. Ennek nyomán a betegek, általuk pedig a dolgozók is védettebbé válnak.
  Az indikátorok kialakítása nehéz feladat: nem elég a számokat egymás mellé helyezni, hiszen az egészen eltérő profilú osztályok miatt számos tényezőt figyelembe kell venni. A nem várt eseményeket feltárni igyekvő NEVES kezdeményezésnek örülök, mivel az intézmények így azonos szempontok szerint kezdhetik el gyűjteni és feldolgozni adataikat, azok tehát objektíven összehasonlíthatók lesznek. Minél több kórház adja össze a tapasztalatait, annál többet profitálhatunk belőle mindannyian. A félinformációk és félrevezető magyarázatok elkerülése érdekében az adatokat kezdetben szakmai berkekben kell feldolgozni, értékelni és értelmezni, s majd ha ebben konszenzus született, más mutatószámokhoz hasonlóan akár a szélesebb nyilvánosság rendelkezésére is lehet azokat bocsátani.
DR. VÁGVÖLGYI ERNA,
a kaposvári Kaposi Mór Kórház orvosigazgatója

  #51
2008-05-01 00:00:00
Szemtanúk szerint társa egyetlen ökölcsapásától szenvedett életveszélyes sérüléseket egy diák Eger egyik szakképző intézetében.
  Tíz hónapos, két évre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a Barcsi Városi Bíróság azt a nőt, aki felpofozott egy tanárnőt Vízváron, mert szerinte túl szigorúan fegyelmezte gyermekét.
  Két egymást követő nap hírei. Jól mutatják: egyre gyakrabban szembesülünk az agresszióval. Összeállításunkban a viselkedés hátterében álló okokra kerestünk választ.
 Cikkünk a 8–9. oldalon
  #52
2008-05-01 00:00:00

Megvert tanár, megfélemlített orvos, halálra rugdosott sofőr, bestiális bűncselekmények, leköpött bíró, egymást kirabló gyerekek, káromkodó tinédzserek, gáncsoskodó felnőttek: mindez az agresszió térnyerése? Mindennapi tapasztalataink a világ eldurvulását támasztják alá, ám a szakértők szerint az erősödő erőszakosság érzete akár erkölcsi fejlődésünk jele is lehet, s nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban több a durvaság, mint korábban.

Tulok, takarodj! – adja mai fordítását az oktatóautók tetején lévő „T” jelzésnek Sipos József, a Magyar Autósiskolák Szövetségének alelnöke. Szakmai körökben egyre többször felvetődik, nem biztos, hogy meg kellene tartani a tanulóvezetők megkülönböztetését, mivel az egyre inkább funkcióját veszti, sőt visszájára fordul: az agresszivitásra hajlamos vezetők kihívásnak tekintik, hogy a „mazsolákkal” szemben minél inkább kifejezésre juttassák vélt felsőbbrendűségüket. – Lehet rosszul vezetve is jól közlekedni, előbbi ugyanis technika, utóbbi viszont intelligencia kérdése – mondja, és hozzáteszi: a férfiak rendszerint agresszívabbak, így arányaiban is többször okoznak balesetet. – Amikor egy napon az apa helyett az anya viszi az iskolába a gyereket, a kisiskolás délután az apjának azt mondja: valószínűleg másik útvonalon mentek az anyjával, mert útközben egyetlen „baromarcúval” és „síkhülyével” sem találkoztak azok közül, akikkel máskülönben az apjával minden reggel sorra összefutnak – idéz egy szakmai körökben klasszikusnak számító poént Sipos József, ezzel érzékeltetve a nők és a férfiak toleranciaszintje közötti különbséget. A zömmel 17–23 éves korosztályt tanító 68 éves oktató úgy látja: a fiatal férfiak egy része a volán mögötti agresszióval próbálja kompenzálni határozatlanságát és a feminizálódást, amelyet a nők egyre öntudatosabbá válása és társadalmi szerepvállalásának növekedése miatt szenved el. „Vigaszt jelent számukra a volán, ha már az irodában ők főzik a kávétimages/”

Vérre menő versengés

Amíg mindenki Trabanttal, Wartburggal és Daciával járt – jegyzi meg Sipos József –, nemcsak a társadalomban, az utakon is nagyobb volt az egyenlőség (és sokkal kevesebb a gépkocsi). Ma sokan úgy gondolják, hogy egyetlen autó van: az övék, s az összes többi közlekedési akadály.
  – A rendszerváltás idején megnyert szabadságot sokan ma is szabadosságként értékelik, s miként az adóelkerülés, úgy a közlekedési szabályok megszegése is sok társaságban elismert teljesítménynek számít. A politikai elit felelőssége is, hogy hazánkat következmények nélküli országnak nevezhetjük, ugyanis vezetőink erőszakossága és erkölcsi normái tükröződnek a mindennapi életben – közelíti meg más oldalról a kérdést Dulin Jenő közlekedéspszichológus. – Még mindig sokan vannak, akikben nem tudatosul: nem a rendőr miatt nem szabad százötvennel száguldozni az országúton, hanem azért, mert azzal magunkon kívül ártatlan emberek életét és épségét veszélyeztetjük – fogalmaz. Dulin Jenő is úgy látja, hogy az agresszív sofőrök gyakran támadó fellépésükkel, a közlekedési társasjáték többi szereplőjének semmibevételével, az esztelen versengéssel az élet más területén elszenvedett kudarcaikat kompenzálják.
  A versengés és az agresszió kapcsolatát hangsúlyozza Fülöp Márta, a Magyar Pszichológiai Társaság szociálpszichológiai szekciójának elnöke is, aki szerint Magyarországon a verseny sokakat elsősorban nem a saját teljesítmény növelésére, sokkal inkább a versenytárs ellenségként való értelmezésére, ebből fakadóan pedig szimbolikus megsemmisítésére sarkall. Amíg Japánban a verseny lényege, hogy a versengő felek – a sportolókhoz hasonlóan – igyekeznek fejleszteni, jobbítani magukat, több energiát fektetni tevékenységükbe, addig nálunk a versenyben a résztvevők gyakran nem önmagukra, sokkal inkább a riválisaikra koncentrálnak. A kutató szerint azonban ez túl mélyen beágyazódott életstratégia ahhoz, mintsem hogy néhány év alatt alakult volna ki: a gyökerek a rendszerváltás előtti évtizedekre nyúlnak vissza.
  – A Kádár-érában explicit módon nem támogatták a versenyt, ezért a rivalizálás a kulisszák mögött zajlott. Attól ugyanis, hogy egy társadalom nem ad teret az egyéni kibontakozásnak, a személyes ambíciót nem tudja elfojtani, az még utat tör magának: ha tehát adott egy plafon, a saját relatív helyzetemet csak azáltal tudom javítani, ha másokét rontom. Nem együttműködésre törekszem, hanem a másik lesöprésére, szociális, anyagi vagy szakmai ellehetetlenítésére – világítja meg a sajátos versenyfelfogás szociálpszichológiáját, az indirekt agresszió sajátosságát Fülöp Márta. Hozzáteszi: ez nemcsak a magyarországi szocializmusban volt így, hanem az értékválságos, átmeneti társadalmakra általában is jellemző stratégia, s a tendenciát a gazdasági gondok még inkább felerősítik azzal, hogy újabb és újabb korlátot szabnak a kibontakozásnak.

Az ölelő kéz odacsap

– Az agresszió társadalmi méretekben akkor erősödik fel, ha elvesznek a régi pozitív értékek, s a helyükbe nem lépnek újabbak – mutat rá Osváth Józsefné ifjúságpszichológus. A bűncselekményekért elítélt fiatalokkal három évtizede foglalkozó szakember az iskolákban a tanárokat ért támadások és a gyerekek egymás ellen elkövetett erőszakos cselekedeteiről azt mondja, az egyre durvább viselkedés hátterében részben az áll, hogy a felnövekvő fiatalok azt látták környezetükben, agresszióval minden elérhető. A bűnelkövetővé vált fiatalok között azt tapasztalta, számukra az élet nem védendő érték, a másik ember is csak egy megszerezhető, felhasználható vagy épp legyőzhető tárgy. Ha a bűnesetek száma nem is, minőségük változott: a tettek erőszakosabbakká, bántóbbakká, megalázóbbakká váltak. –   Senki sem születik destruktív agresszornak, a támadó fellépés nagyrészt tanult folyamat. Ahol a napi megélhetésért küzdeni kell, ott a fizikai szükségletek kielégítése köti le a figyelmet, az erkölcsök és az érzelmek háttérbe szorulnak – magyarázza a pszichológus, megjegyezve, hogy az anyagi nélkülözés természetesen nem ad felmentést a tettekre, hiszen szegénység évtizedekkel ezelőtt is volt. Meglátása szerint az erőszakért a szegénység mellett a társadalom szétszakadása, a közösségek és családok kohéziójának erodálódása is felelős. Az összetartás, a becsület, a tisztelet, a türelem ma nem számítanak olyan értékeknek, amelyekkel rövid távon érvényesülni lehet – a bizonytalanság közepette pedig sokaknak a hosszú táv nem is létező fogalom.
  – Megdöbbentő, hogy a javítónevelő intézetbe kerülő gyerekeknek milyen csekély az örömre való képességük: nem tudnak játszani egymással, nem lehet nekik örömet szerezni, s mintha ezt az űrt pótolnák agresszióval. Minden kisgyerek ölelésre tárt karokkal szalad ahhoz, akit szeret: ha nem kap vissza pozitív érzelmeket, szellemi táplálékot és törődést, a frusztráció a kezeit fokozatosan ökölbe szorítja, onnantól kezdve pedig csak a szituáción múlik, hogy előbb-utóbb ütésre emeli-e azokat. Sajnos a mai valóságban látott és a virtuális térben bemutatott viselkedésminták egyre inkább errefelé mutatnak.

Csak a felháborodás nőne?

Régi vita a társadalomkutatók között, hogy a médiában látható agresszió mennyiben befolyásolja a mindennapokat. Stachó László és Molnár Bálint a Médiakutató című folyóiratban azt írja: „Nem biztos, hogy azért nézünk agressziót, vagy azért figyelünk fel a médiában ábrázolt, közvetített agresszív cselekedetekre, mert mi valóban aggasztóan agresszívak volnánk; inkább aggaszt minket az agresszió, s érzékenyek vagyunk rá.”
  – Az agressziónak az a szintje, amivel egy kevésbé modern társadalom vidáman együtt tud élni, a civilizáció egy fejlettebb fokán már-már elviselhetetlennek tűnik – jelenti ki Balog Iván szociológus, majd példákat kezd sorolni: a 20. század nagy részében az állam és a társadalom teljesen a családfő kompetenciájába utalta a családtagok megfenyítését, a sorkatonaságnál vagy a kollégiumokban hallgatólagos megegyezés volt a megalázó beavatási szertartásokról, ahogyan kevés olyan szülő akadt, aki felháborodott azon, ha az osztályfőnök a gyerekét nevelési célzattal megpofozta az osztály előtt. – Összességében nem volt kevesebb agresszív megnyilvánulás, mint ma, csak ezek a cselekedetek mára elvesztették legitimitásukat. A demokrácia és emberi méltóság igényszintjének növekedésével ezek a magatartásformák elfogadhatatlanná és a jog által is üldözendővé váltak. A normák változásával egy-egy eset, amelyet korábban a mindennapok természetes velejárójaként fogadtak el, most a média nagyításában társadalmi felháborodást vált ki és morális pánikot idéz elő. Ennek a morális pániknak az is része, hogy most mi is az erőszak elhatalmasodásáról beszélgetünk, s az okokat firtatjuk – érvel Balog Iván. Hozzáteszi: a médiakutatók már évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy a média valóságtorzító hatása miatt a sokat televíziózók veszélyesebbnek és agresszívabbnak látják a világot, mint amilyen az valójában.
  A szubjektív torzításra hívja fel a figyelmet Fülöp Márta is, amikor úgy fogalmaz: a mindennapi erőszakosság megítélésében a bűnügyi statisztikákból vagy egy médiaelemzésből ugyan ki lehet indulni, ám az emberi kapcsolatokban megjelenő fizikális, verbális vagy indirekt agresszió mérésére nincs adekvát mérőszám, azaz sokkal inkább érzetekről beszélhetünk, mint tényekről.

Verbálisan, némán

Amint arra Dede Éva tanár-pszichológus szóhasználat-elemzése rámutat, érezhetjük durvábbnak a körülöttünk élőket, ám összehasonlító adatok híján tényszerűen nem lehet megállapítani, hogy ma többet szidjuk-e egymást, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az viszont érzékelhető, hogy egyre több olyan szó van, amely korábban kifejezetten durvának számított, ám mára megváltozott a megítélése s a tévéműsorokban is egyre kevesebbszer sípolnak ki olyan kifejezéseket, amelyek nyilvánosság előtti elhangzása korábban elképzelhetetlen volt.
  – A szidalmazásnak, az átkok szórásának a hétköznapi életben megvan az a jó funkciója, hogy helyettesíti a fizikai erőszakot – mutat példát a pozitív gondolkodásra Dede Éva. A verbális agresszióval behatóan foglalkozó, a témakörben több tanulmányt is jegyző kutató furcsának is találna egy olyan nyelvet, amelyben nincs káromkodás. – A magyarok előszeretettel hangoztatják, hogy a magyar nyelv milyen ízes káromkodásokat ismer, ám ez számos más nyelvben sincs másként: az olaszok, a szerbek vagy az oroszok éppúgy képesek megdöbbentő cifraságokat vágni egymás fejéhez. Sok kultúrában egyenesen nyelvi viadalokban, szópárbajokban mérkőznek meg egymással, ezáltal a társas viszonyok is formálódnak. Dede Éva szerint nyelvi agresszió az is, amikor kinevetjük a másikat vagy rosszindulatú pletykát terjesztünk róla, s indirekt agresszióként értelmezhető a másik szavába vágás, sőt a párkapcsolatokban gyakran bevetett durcás némaság is.

  #53
2008-05-01 00:00:00

A tettlegesség aránylag ugyan ritka, ám egyre több a hangos szóváltás a rendelőkben, kórházakban. A beteg ember természetes türelmetlensége vagy az orvosok kimerültsége nem lehet magyarázat mindenre, a háttérben a páciensek és gyógyítóik közötti viszony átalakulása is meghúzódik.

Bicskát rántott a mentőautóban nemrégiben egy férfi, akit Szarvasról akartak kórházba szállítani. A mentősnek sikerült kitérnie a szúrás elől, a támadó ellen közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt a rendőrség eljárást indított.
  – Évente 10-12 esetben, azaz csaknem havonta megtörténik, hogy a konfliktus tettlegességig fajul, s a következmény sérülés vagy anyagi kár. Nem új jelenség, hogy a mentők munkájának természetes velejárója a veszély, az csak a jéghegy csúcsa, amikor ebből feljelentés lesz – helyezi a történteket kontextusba Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. – Mi is érzékeljük, hogy már nem csak a pszichiátriai ellátásra szoruló betegek, ittas vagy kábítószer hatása alatt álló emberek lépnek fel gyakrabban agresszívan az orvos kollégákkal szemben. Olykor a páciens vagy hozzátartozói szakmailag lehetetlen vagy irreális követelésekkel állnak elő, s ezek megtagadása vezet konfliktushoz. Máskor ok nélkül szidalmazzák vagy rángatják a munkáját végző mentőst – sorolja Győrfi Pál, hangsúlyozva: a mentősöknek minden lehetséges módon meg kell előzniük a konfliktus eldurvulását, ezért – lévén sem eszközük, sem felkészültségük nincs szembeszállni, ha támadás éri őket – menekülési útvonalat kell keresniük, s az agresszor megfékezését a rendőrségre bízni.
  Ritkán hallani olyan válogatott átkozódásokat, amelyek a közelmúltban hangzottak el a kecskeméti megyei kórházban: miután egy beteg hozzátartozói nem értettek egyet a kezelés menetével, hangosan pocskondiázták az orvosokat és az ápolókat. Sokáig még csak rájuk sem mertek szólni. A betegszolgálati irodán is több a veszekedő páciens, mint korábban, tájékoztat Horváth Attiláné, a kórház szóvivője. Igaz, a konfliktusok jelentős része a vizitdíj miatt tört ki, s a díjszedés eltörlésével érzékelhetően csökkent az agresszív megnyilvánulások száma. –   A saját maguk vagy családtagjuk miatt aggódó betegek egy része minden akadályt a személye elleni támadásként él meg és aszerint is reagál rá: a beutalási rend megváltozása, a várólisták megjelenése, a várótermi várakozás, majd az időt rabló adminisztráció mellett sokaknál a vizitdíj volt az utolsó csepp a pohárban – véli Horváth Attiláné.
  – Az agresszív megnyilvánulás olykor a betegút természetes állomása – említ a külső kiváltó okok mellé belső magyarázatot Rohánszky Magda, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság elnöke. A főként daganatos betegekkel foglalkozó pszichológus gyakran tapasztalja, hogy egyes betegek – különösen egy súlyos betegséggel való szembesülést követő időszakban – feszültebbek, ingerültebbek, néha agresszívabbak szeretteikkel, barátaikkal, esetenként még az őket ellátó orvosokkal vagy ápolókkal szemben is. Ennek forrása a frusztráció okozta feszültség, a betegséget végigkísérő bizonytalanság és félelem, hiszen nehéz egyik napról a másikra feldolgozni a családon és munkahelyen belüli szerepek változását, az anyagi kiszolgáltatottságtól való félelmet, a betegség bizonytalan kimenetelével járó stresszt.
  Általános igazság, hogy egy fájdalmakkal és szorongásokkal küzdő beteg emberrel szemben nem feltétlenül jogos elvárás, hogy mindig türelmes és kellemes páciens legyen. Mivel azonban fájdalom és bizonytalanság régen is létezett, egyéb társadalmi folyamatok is meghúzódnak a háttérben. Győrfi Pál rámutat: míg régen az orvos és a mentős az emberek szemében csaknem hatósági személynek számított, akinek „vigyázzban jelentett a házmester”, mára sokan olyan – ingyenes – szolgáltatóként tekintenek rájuk, akinek az elsődleges feladata a megrendelő kívánságának teljesítése volna.
  – Az egészségügyiek és a páciensek is most tanulják az egyenrangú, demokratikus orvos-beteg szerepet. A kollégáknak viszont nehezebb, mivel őket kötik a szakmai előírások és a viselkedési szabályzat – mondja Győrfi Pál.
  Rohánszky Magda szerint van objektív alapja annak, ha az orvosok ma úgy érzik, a betegek türelmetlenebbek, könnyebben adnak hangot elégedetlenségüknek, elvárásaiknak, esetenként utat engednek feszültségeik kitörésének.
  – Ma már az orvos és betege között közel sincs akkora információs szakadék, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor egy-egy kisebb településen olykor az orvos volt az egyetlen, akinek egyetemi diplomája volt. A képzettségi szint általános növekedésével, az információs csatornák megnyílásával és a hozzáférés szélesedésével egyre nagyobb az a réteg, amely az orvosi végzettséget kevésbé fogadja el egy mindenek felett álló tekintély kizárólagos alapjának, s elvárja, hogy utasításokat végrehajtó engedelmes páciens helyett partnerként tekintsenek rá. Még inkább így van ez azokban az országokban, ahol az ellátás piacosodása nyomán az orvoslást már nem szolgálatnak, hanem szolgáltatásnak tekintik – von párhuzamot a társadalmi presztízs változása és az orvosok által agresszióként megélt viselkedésformák között Rohánszky Magda.

  #54
2008-04-01 00:00:00

A hatályban lévő egészségpénztári törvényt immár nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárti képviselők jelentős része is megkérdőjelezi, s pártállástól függően annak visszavonását vagy megváltoztatását sürgetik. A kialakult koalíciós válság miatti kaotikus helyzetben a Medical Tribune egészségpénztárak vezetőit, elemzőket, orvosokat kérdezett arról, ők mit tartanának optimális folytatásnak és realitásnak.

A felemás törekvések kudarca

Egyértelmű, hogy az egészségbiztosítási törvény politikai szempontból megbukott. Egyetlen lehetőséget látok, amit már a szocialista párt részéről is többen felvetettek: a kármentés jegyében vissza kell vonni a jogszabályt, mert így a legnagyobb az esély a bukás elkerülésére. A történtek után legitim szakmai döntést már nem lehet várni: a politikai csatározások folytán, ha végül születne is bármifajta elvi konszenzus, a jogszabályok előkészítése, majd bevezetése a választásokig már kivitelezhetetlen.
  Jelenleg két nagy problémát kell megoldani: az ellátórendszer hatékony működését kell szem előtt tartani, és ezzel párhuzamosan a szabályozatlan, parttalanul növekvő keresletet kell megfékezni. A jogalkotók világos törekvése volt ezen problémák kiküszöbölése, ám eközben számos hibát vétettek. Miközben nyilvánvaló volt, hogy a vizitdíj keresletszabályozóként funkcionált, a kormányzati retorika ellentmondott ennek, hiszen a szaktárca vezetői azt hangoztatták: ez a pluszbevétel elsősorban az orvosok és a kórházak működésének támogatására szolgált. Pedig ez a típusú szabályozási funkció egy körültekintő, jól végiggondolt előkészítés után tartósan betölthette volna eredeti célját. Piacnyitással elméletileg megteremthető az egészségügy hatékonyságának javítása, de hibás az a feltételezés, miszerint a verseny jobb erőforrás-felhasználásra ösztönöz. Egyrészt Magyarország kicsi, így egy nemzetközi egészségbiztosító társaságnak – ha fantáziát lát a térségben – a piac egészének megszerzése a célja. Másrészt a profitigényből következően a szolgáltatás vásárlói nem feltétlenül érzékelnék a hatékonyabb működésből származó hasznot. Ráadásul a kormány piacnyitási törekvése alapjaiban megkérdőjelezhető: ha ugyanis a bejelentés mögött igazi szándék rejlik, nehezen érthető, hogy miért csak a kisebbségi részesedést engednék át a befektetőknek.
  Kétségtelen tény: egy reformfolyamatban újra és újra meg kell küzdeni a visszarendeződési törekvésekkel, ezzel számolni kell. Márpedig a többségi részesedés megtartása, a vezető tisztségviselőkre vonatkozó korlátozások mind-mind újabb teret engednének ennek a szándéknak, ez pedig stratégiai hiba. Ha szigorúan piaci alapon gondolkodunk, elég nehéz megmagyarázni egy befektetőnek, miért érdemes beszállni a magyar ellátórendszer finanszírozásába a kialakított szabályok mellett.
  Ettől függetlenül nem osztom azok állítását, akik szerint nem lehet növelni az állami tulajdonban lévő szolgáltatók hatékonyságát. Az előállított közszolgáltatás árát meg lehet és meg is kell határozni, és ezáltal megteremthető a verseny az állami szférában is. (Jó példa erre a Money Audit, amelynek bevezetésével az Állami Számvevőszék folyamatosan próbálkozik.) Megoldást jelenthet az is, ha a nyugdíjbiztosításhoz hasonlóan kiterjesztjük az egészségügyre is a több pilléren nyugvó rendszert. Nagyobb arányban kellene támogatni az egyéni egészségcélú megtakarításokat, melynek segítségével az öngondoskodást szem előtt tartó polgárok akár magánkórházakban is gyógyulhatnának, a rendszert ez is ösztönözné az egészséges versenyre.

POLYÁK IMRE,
a Tempó Egészségpénztár ügyvezető igazgatója

Lassítani az iramon

Nem kellene félni a tisztán biztosításalapú egészségügyi finanszírozástól, mert az növelné a felelősségérzetet, az öngondoskodás képességét, másrészt takarékosabb, körültekintőbb gazdálkodásra ösztönözné a szolgáltatókat is. A viták során a fő hangsúly sajnos nem a megelőzésen, a felelős egészségmegtartáson és ennek „premizálásán” van, hanem az egyre drágább és komplikáltabb gyógyításon. Ma a fő gond az, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által finanszírozott rendszerben semminek sincs valós ára. Kizárólag „maszatolás” zajlik, hiányról és megtakarításról, elvonásról és többletforrásról beszélünk úgy, hogy a gazdálkodás alapja, a valódi árképzés hiányzik a rendszerből. Az intézmények többsége még állami, önkormányzati, ám a rendelések jelentős hányada vagy privát (háziorvos), vagy „gebinben” működik: az orvosok egy része a közfinanszírozott infrastruktúra kihasználásával termel jogosulatlanul – gyakran adózatlan – hasznot önmagának.
  A biztosítási alapokra helyezés nem jelent automatikusan profitérdekeket. A profitorientált rendszer elutasítása az egészségügyben részben a szocializmus öröksége: mára csak az egészségügy korábbi struktúrája maradt meg utolsó bástyaként az állami gondoskodásból. Még a nyolcvanas években is lázas kórházépítések folytak azzal, hogy az állam mindenkinek biztosítja a gyógyulást – eközben pedig elsikkadt, hogy Magyarországon a morbiditási és mortalitási mutatók messze roszszabbak a hasonló gazdasági fejlettségű államoknál. Ezért kialakult az a képzet, hogy az ambuláns ellátás és megelőzés nem tűnik olyan „komoly” ellátásnak, mint a fekvőbeteg-ellátás, holott mindenkinek ez lenne az érdeke. A döntéshozóknak be kell látniuk: a ma fennálló érzékeny, pattanásig feszült helyzetben a logikusnak tűnő elgondolások mellett is veszélyes a biztosítók versenyét hirdetni, mert a „versenynek” az üzenete az, hogy nyertesek és vesztesek lesznek ahelyett, hogy a szolgáltatók versengenének az ellátottak mind jobb szolgálatáért. Mivel a visszalépéssel csak a jelenlegi helyzetet konzerválnák, és az ágazat ellehetetlenülési folyamatát gyorsítanák fel, olyan kompromisszumra kell jutni, amely egyrészt megőrzi az eddig elért eredményeket, másrészt lassít az iramon, s modellkísérletekkel, jól megtervezett és monitorozott területek bevonásával időt hagy az új struktúrák kiforrására.
  Politikailag és szakmailag is vállalható középút lehetne a nonprofit biztosítók bevonása, nevezetesen az önkéntes egészségpénztárak térnyerése, amelyeknek másfél évtizedes tapasztalatuk van az egészségügyi szolgáltatásvásárlás, minőség-ellenőrzés, ügyfélkapcsolatok és betegútszervezés terén. Több mint 700 ezer – családtagokkal együtt mintegy 2 millió – emberrel állnak kapcsolatban, akik értik és használják a szolgáltatást. Az elgondolás kapcsolódhatna az új tulajdonosi programhoz is, amivel megteremtődne a civil kontroll, s azzal együtt a rendszer legitimitása is.

DR. KRICSFALVI PÉTER,
a Dimenzió Egészségpénztár ügyvezető igazgatója

Csak vissza ne forduljunk!

A társadalom nagyobb része már tudja – mert nap mint nap tapasztalja –, hogy eljárt az idő a közszolgáltatások kizárólagos közfinanszírozása felett, ám mint azt a népszavazás is bizonyítja, nem e meggyőződése szerint cselekszik, ha a politika elég energiát fektet abba, hogy elbizonytalanítsa. A ma hatályos egészségpénztári törvényt persze lehet úgy (félre)magyarázni, hogy általa a „gonosz magántőke” minden családhoz eljutott volna. A törvénynek azonban nem ez a lényege, hanem az, hogy az egészségügyi rendszer szervezésébe invesztáló magántőke révén a legkisebb településeken élők ellátásában is megvalósulhatott volna a racionálisabb ellátásszervezés, elérhetővé váltak volna az egészségügyi magánfinanszírozás intézményei. Számomra ez a reform lényege.
  Az emberek ugyanis ma is beteszik a pénzüket (2007-ben körülbelül 385 milliárd forintot) az egészségügybe, csakhogy ez a hozzájárulás a legprimitívebb módon történik: főként a zsebünkből egészítjük ki a köz által finanszírozott egészségügyi ellátásunkat. Az állampolgárok igen jelentős – főként vidéken élő – része a bajban rokoni kölcsönből, párnacihából előhúzott megtakarításból vagy fogyasztásairól való lemondással állja kezelésének „rárótt” részét. A magyarok az egészségügyi kiadásaikra az arányokat tekintve ugyanis semmivel sem költenek kevesebbet az európai átlagnál: a közfinanszírozásba befizetett járulékokon felül az egészségügy forrásainak 28-30 százalékát fizetik. Ebbe a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök térítési díja és a hálapénz éppúgy beleszámítandó, mint a vitaminokra vagy fogpótlásra költött összegek.
  A politikai erők a társadalombiztosítást a priváttal állították szembe, sikerrel. Ennél viszont fontosabb, hogy a társadalombiztosítás dominanciájának fenntartása nem kérdőjeleződött meg. Európában az egészségügy finanszírozásában az utóbbi 150 évben a privát intézmények sosem a közfinanszírozás helyébe léptek, hanem azokat az űröket töltötték ki, amelyeket az meghagyott. A hazai intézményes magánfinanszírozók ma sem akarják a társadalombiztosítás dominanciáját átvenni, ezért a jelenlegi helyzetben majdhogynem mindegy, hogy végül melyik szóban forgó változat mellett döntenek a politikusok, egyetlen társadalombiztosító marad-e vagy feldarabolják azt. Ennél fontosabb, hogy ne akadjon meg az a folyamat, amely az igazságosabb teherviselést, valamint az öngondoskodás, a civil kurázsi erősödését támogatta. Ez a tendencia az elbizonytalanodás miatt most gellert kaphat, de az öngondoskodás terebélyesedésének nem lehet gátat szabni, bizonyítják ezt az elmúlt években létrejött és prosperáló alapítványok, egyesületek, életmódklubok és egészségpénztárak is. Csak a politikai kurzusokat kell átvészelni valahogy, a többi – ha nem fordulunk vissza – megoldódik: az új struktúrák, mint eddig, ezután is utat fognak törni maguknak.

PÉTERI JÁNOS,
a GKI-EKI biztosítási szakértője

Inkább egy másik forgatókönyv

Az egészségügy finanszírozása elvileg működhetne több-biztosítós alapon – csak nem itt és nem most. Ennek ugyanis számos előfeltétele hiányzik: a széleskörű társadalmi támogatottság, az elfogadott törvénynél sokkal komplexebb és részletesebb, versenyjogi és betegvédelmi elemeket is magában foglaló szabályozás, a lerobbant infrastruktúrájú, jelentős forráshiánnyal küszködő ellátórendszer fejlesztésére vonatkozó elképzelések. A versenyt magam is minden szinten szeret-

Folytatás az 5. oldalon

  #55
2008-04-01 00:00:00

Folytatás a 4. oldalról

ném az egészségügyben, ám a törvényben nem látom annak garanciáját, hogy valóban verseny alakulna ki, s a változás forrásbevonást indukálna. Kétségem van afelől, hogy az üzleti biztosítók feltételezett versengése a betegek oldaláról szemlélve valódi versenyelemekkel bővítené a jelenlegi szolgáltatási palettát, különösen azután, hogy a tavalyi kapacitásszűkítések következtében erősödött a fennmaradó és kiemelt intézmények monopolhelyzete, s a vidéki, főleg a kistelepüléseken élő betegek számára fizikailag is nehezebben elérhetővé tettek számos orvosi ellátást. Ráadásul nem látszik a piaci kényszer sem, ami alapján arra lehetne számítani, hogy a biztosítók számottevő többletforrást hoznának, hiszen a pénztárak az állam által beszedett járulékokból gazdálkodhatnak.
  A bismarcki társadalombiztosítás keretében az elmúlt évszázadban kiépült egy átfogó rendszer, ami minden problémája ellenére egész Európában működik, s amire mára generációk várakozásai épültek rá. Erre a beágyazódott – ráadásul Magyarországon jelentősen alulfinanszírozott, eladósodással küzdő – szisztémára nem lehet egyik napról a másikra rászabadítani az üzleti szemléletű finanszírozást, ha bizonytalanok e lépés következményei, vagy nem próbáljuk kivédeni előre a várható negatív hatásokat. Rövid távon a legegyszerűbb, leggyorsabban véghezvihető, leginkább költséghatékony és akár még társadalmi támogatottságra is esélyes változtatás az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) megtartása, s nemzeti biztosítóvá való átszervezése lenne. Ma az OEP egy minisztériumi főosztályként működik, szinte semmiről sem dönthet saját hatáskörben – bevételeiről egyáltalán nem, kiadásainak arányairól is csak korlátozottan. Az utóbbi időszakban az egészségügy finanszírozhatóságának fenntartása szempontjából fontos lépés volt, hogy rendezték az OEP költségvetését – ennek megítélését azonban árnyalja, hogy mindez a járuléknövelés mellett a gyógyszertámogatások és az orvosi kiadások reálértékének csökkentésével, azaz funkcionálisan forráskivonással történt. Mégis, erre alapozva el lehetne kezdeni felépíteni egy valódi, akár egyetlen nemzeti szintű, akár több regionális pénztárral működő egészségbiztosítási rendszert. Mihamarabb új forgatókönyv kell, mert az idő vészesen telik, s a legrosszabb az, ha nem változik semmi.

GÉM ERZSÉBET,
a Kopint-Tárki vezető kutatója

Álvita a keretekről

A magán kontra állami működtetésről szóló vita számomra értelmezhetetlen, hiszen a logisztikai rendszerek, a fogorvosi és háziorvosi praxisok, a gyógyszerforgalmazók és gyógyszertárak, a diagnosztika, a művesekezelés gyakorlatilag évek óta teljes egészében privát rendszerben működik. A betegek ellátása és az ágazat egésze szempontjából másodlagosnak tartom a tulajdonosi struktúrát, s az is teljesen mindegy, hogy végül egyetlen központi pénztár lesz, hét régiós vagy tucatnyi megyei. A szervezeti forma önmagában érdemben nem változtat az egészségügy működési mechanizmusain, nem szünteti meg a finanszírozási torzulásokat, nem javítja sem a betegek, sem orvosaik és ápolóik helyzetét. A keret mellékes, annál sokkal fontosabb a tartalom: azok a működési és elszámolási szabályok, amelyek mentén finanszírozzák majd az ellátást. A helyzet megoldásának – a szervezeti formától függetlenül – két alapvető kulcsa: a járulékfizetők, költségviselők körének továbbszélesítése, másrészt a finanszírozás közelítése a valós ráfordításokhoz.
  A magyar egészségügy rákfenéje az eszközamortizáció kérdése. Mondják ugyan, hogy az benne van a finanszírozásban, de gyakorlatilag ez nem igaz, vagy elhanyagolható hányadot képvisel. Ez pedig olyan alapvető kérdés, amely rendezése nélkül nem lehet egy tőkeorientált szisztémába integrálni az ellátórendszert. A finanszírozást közelíteni kell a költségekhez, az pedig csak úgy lehetséges, ha a munkaerő és a gyógyszerek mellett a rezsi, az infrastrukturális és informatikai fejlesztések, a karbantartások, az eszközbeszerzések és műszerek pótlásának költsége is beépül az árakba. Szomorúan láttam, hogy a (jelenleg még) hatályos egészségbiztosítási törvény továbbra sem rendezné ezt a kérdést, ha életbe lépne.
  Se ellene, se mellette nem vagyok a magántőke bevonásának, mivel nem ettől lesz a jövőben is működőképes az egészségügyi ellátórendszer. Mindenesetre a nemzeti kockázatközösségről nem lehet lemondani, nem engedhető meg, hogy bárki is kiszoruljon az ellátásból – másrészt viszont a szerződött betegeik ellátását a privát szolgáltatók is éppúgy megoldják, mint az állami kézben lévők. Mivel a politikusok olyan dologról – a privát tőke szerepvállalásáról – vitatkoznak, amely több mint másfél évtizede jelen van az ágazatban, egyre inkább felsejlik: a politikai huzavona álkérdések körül zajlik.

DR. MED. HABIL. GERVAIN MIHÁLY,
az orosházi kórház főigazgatója

Róka fogta csuka

Piacgazdaságban elfogadott, hogy egy óra parkolás ára átlagosan 200-300 forint, a tranzakciókért a bankok díjat számítanak fel, s fizetni kell a szemétszállításért. A parkolóhely, a pénzügyi gördülékenység vagy a tiszta közterületek mindenki számára értéket képviselnek. Egészen más a helyzet az egészséggel, azt ugyanis a társadalom döntő többsége egészen addig nem tekinti értéknek, amíg a birtokában van. Ezen változtatni kell, fogyasztói szemléletet kell kialakítani: erre tett kísérletet a vizit- és napidíjjal a kormányzat, ám az elhibázott stratégia és az előkészítetlenség miatt sem a szakmával, sem a társadalommal nem tudta elfogadtatni a reform lényegi tartalmi elemeit. Már a legelején reális célkitűzésekkel kellett volna nekiindulni, látva azt, hogy nem lehet számos fronton egyidejűleg támadva egy év alatt véghezvinni mindazt, amit a mindenkori kormánypártok az elmúlt 17 évben rendre elmulasztottak.
  Bár a március 9-i népszavazás explicit módon nem szólt az egészségbiztosításról, a fejlemények azt jelzik, hogy alapvetően mégiscsak befolyásolja annak sorsát. Ha mára nem olvadt volna el a kormánypártok korábbi – látszólagos – magabiztossága, a referendumra akkor is igaz lenne: a következtében kialakult helyzet alkalmas arra, hogy az ágazathoz annak átpolitizáltsága és bizonytalansága miatt egyébként is óvatosan és fenntartásokkal közeledő magánbefektetőket még inkább elbizonytalanítsa, a befektetésre esetleg hajlókat is eltántorítsa.
  A tulajdonosi szemléletnek nemcsak az intézmények és a biztosítók, hanem az egyének szintjén is meg kell jelennie, hogy az emberek a saját egészségükhöz úgy viszonyuljanak, mint annak a tulajdonosai. Nem gondolom szentségtörésnek a hasonlatot: ami működik a gépjármű-felelősségbiztosításnál, az miért ne működhetne az egészségügyi biztosítások terén? Amíg ugyanis nincs felelős fogyasztói réteg, addig nem lehet üzleti alapokra helyezni a rendszert. Anélkül teljesen irreleváns az, hogy milyen kereteket állítanak fel az egészségbiztosítás számára: ha nincs minden szinten jelen valamiféle tulajdonosi érdek, ha nincs értéke az orvosi ellátásnak, semmilyen rendszer nem fog működni.
  Hosszú távú építkezésnek kellett volna elkezdődnie, ehelyett egyelőre csak a romokat látjuk, ahonnan nagyon nehéz bármerre is ellépni: róka fogta csuka, a marakodók között pedig ott az őrlődő többség.

DR. SZABÓ ANDRÁS,
a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. cégvezetője

Csak az önérdek számít

A világon egyetlen dolgot kezdenek felülről: a gödörásást. A társadalom alapvető viszonyait átalakító változtatás a siker reményében csak akkor kezdeményezhető, ha azt az érintettek is támogatják, de legalábbis tudomásul veszik és elfogadják. Érintetteken pedig ezúttal nem az orvosokat és az egészségügyi dolgozókat értem, hanem kizárólag a jelenlegi és majdani betegeket: ha ők megértenek, elfogadnak, előnyösnek, előbbre vivőnek éreznek egy kezdeményezést, akkor a rendszer összes többi szereplője sem tehet mást.
  Az USA-ban történetileg kialakult egészségbiztosítási rendszer több évtizeddel a bevezetése után sem működik jól. Egyetlen választási ciklusban ezt kierőszakolni, végigvinni, befejezni és még eredményt is felmutatni illúzió, különösen egy olyan társadalmi közegben, amelynek a hagyományaitól, a beidegződéseitől teljesen idegen az új forma. Titkolódzással, puccsszerűen megalkotott, nem egyeztetett rendeletmódosításokkal nem lehet mélyreható átalakításokat levezényelni. Mindenekelőtt fejéről a talpára kellene állítani a rendszert, hiszen a párhuzamos betegutakat, az irracionális és rendkívül költséges ellátásszervezést, az ésszerűtlen költekezést a háziorvosok kapuőri szerepének megteremtésével lehetne elérni. Ehhez viszont a házi- és gyermekorvosi praxisok megerősítésére van szükség, hogy helyben minél szélesebb körű és befejezett ellátást nyújthassanak, s tisztes megélhetést biztosítsanak a hivatásuk gyakorlói számára. Bármilyen nyilatkozatok és kimutatások is hangozzanak el a háziorvoslás helyzetéről és finanszírozási szintjéről, elég egyetlen adatot megemlíteni: a praktizáló háziorvosok átlagéletkora 57 év. Egyre több az üres praxis, mert a fiatalok nem látnak ebben perspektívát.
  A mai helyzet alapján úgy vélem, hogy egy év múlva ugyanúgy egy állami egészségbiztosítási pénztárral állok majd szerződéses viszonyban, mint ma. Az átpolitizáltság miatt nem látom reális esélyét annak, hogy sikerülhet a magántőkét bevonni a szisztémába. A menedzserek által időnként felemlegetett hasonlat az időről most is érvényes: az idő olyan bankbetét, amelyből mindennap kiveszünk 24 órát, amit sem kamatoztatni, sem visszapótolni nem tudunk, ráadásul az egyenleget sem ismerjük, így az egyetlen lehetőségünk, ha a kivett időt optimálisan hasznosítjuk. Ma nem ez történik: a parlamenti pártok számára nem a képviselt álláspontok társadalmi hasznossága az irányadó, hanem kizárólag az attól várható politikai – és anyagi – hozadék.

DR. MRÁZ JÁNOS,
Fejér megyei házorvos

  #56
2008-03-01 00:00:00

  Miközben Szeged városvezetői példaértékűnek tartják az önkormányzati és az egyetemi egészségügyi intézmények integrációját, az ellenzéki képviselők nem értenek egyet a változtatások módjával. De nemcsak a politikusok, az orvosok is – státuszuktól függően – másként- másként ítélik meg az átalakítást: egyesek átgondolatlannak, kapkodónak, mások túl lassúnak tartják a változásokat. A politikusok és az összevonásra ítélt intézmények dolgozóinak véleménye eltérő, de az tény, hogy az integráció csúszása következtében a „természetes” veszteségeken túl a folyamatos határidő-átlépések miatt tavaly 116 millió forintnyi korábban elnyert minisztériumi támogatástól esett el a Szegedi Tudományegyetem, és 3,2 milliárddal tartozik szállítóinak a klinikai központ.

Folytatás a 4. oldalon

  #57
2008-03-01 00:00:00

Folytatás az 1. oldalról

  Szeged városának vezetői és a Szegedi Tudományegyetem dolgozói körében sem egységes az egészségügyi intézmények integrációjának megítélése. Pál Attila, a Szent- Györgyi Albert Klinikai Központ elnöke a kritikákat hallva nem csodálkozik, tudja, érdeksérelmek nélkül lehetetlen változtatni, és mint mondja, nem szegedi sajátosság, hogy a reformokat mindenki addig támogatja, amíg őt magát nem érinti. A konfliktusokat pedig egy, a korábbinál magasabb színvonalon működő rendszer zálogának tekinti.

Töpörödött óriásklinika

  Tény: a kezdetekkor az integráció várható ütemét az egyetem és a város vezetői is gyorsabbnak gondolták. Másfél évvel ezelőtt, 2006 novemberében, amikor bejelentették a városházán, hogy a gyerekkórház korábbi átadását követően immár az önkormányzat tulajdonában lévő összes egészségügyi intézményt integrálják az egyetembe, nem kalkuláltak több „váratlan” akadállyal. Így például csak a bejelentést követően szembesültek azzal is, hogy az önkormányzat nem feladatátadással, hanem csak pályáztatás útján valósíthatja meg a tervét. Az is késleltette az átmenetet, hogy a Szegedi Tudományegyetem rektorának, Szabó Gábornak nyílt elköteleződése ellenére az egyetem szenátusa nem volt „túl lelkes”. Több kar vezetője aggódott, hogy az egyetem az egyébként is eladósodott klinikái után az eddig az önkormányzat által fenntartott intézményekkel egy újabb koloncot vesz a nyakába. A kiszivárgott hírek szerint a zárt ajtók mögött tartott üléseken parázs vita zajlott. Az egyik szenátusi tag megjegyzése jól példázza a protestálók vélekedését: „a bölcsészeknek nem vonzó alternatíva, hogy ők fizessék az orvosok bérét.”
   Így az első szavazáson a többség nem támogatta a szerződést, másodjára pedig egyszerűen levették azt a napirendről. Csak harmadik alkalommal, 2007 augusztusában, a szeptemberi közgyűlés előtti utolsó pillanatban csúszott át a javaslat, amelyet ezt követően – az ellenzék tiltakozása ellenére – jóváhagyott a város közgyűlése is.
  A folyamatokat éles szemmel figyelő kritikusok szerint az időveszteségnél jóval nagyobb probléma, hogy az integráció várható hozadékaként propagált óriásklinika vizionált képe mára összetöpörödött. A kezdeti tervek még egy kétezer ágyas Tisza-parti klinikai tömbről szóltak, ahol gyakorlatilag a városban szétszórt csaknem valamennyi osztály helyet kapott volna. 2007 januárjában, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a pólusvárosnak kijelölt települések sorában először Szegedre látogatott, Mikó Tivadar akkori centrumelnök a kormányfő jelenlétében tartott prezentációjában már „csak” egy – 68 milliárd forintból megvalósuló – ezerágyas klinikai tömbről beszélt, júniusban pedig „mindössze” 27 milliárd forintnyi beruházásról nyilatkozott. Tavaly nyáron menesztették Mikó professzort, és távozásával párhuzamosan az álmok egy részétől is búcsúznia kellett a városnak – igaz, a nyilvánosság számára erre csak ősszel, az integrációs szerződés életbelépése után derült fény. A város szocialista polgármestere ekkor ismerte el: 12 milliárd forintból épülhet új klinikai tömb. A kampányban elhangzottak számonkérésekor Botka László újságírói kérdésre hibának minősítette az újraválasztásra készülés hevében 2000 ágyas megaklinikáról szóló korábbi ígéretet. A városvezetés azért rendre megjegyzi: még így is az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb egészségügyi beruházása valósulhat meg Szegeden.

Olvadó létszám, gyarapodó adósság

  A szerződés hatálybalépése után a városi intézményekre felkerült az egyetem cégére, s elkezdődött az átszervezés. Amint az önkormányzat egészségügyi bizottsága MDF-es elnökének, Ványai Évának az adataiból kiderül, a klinikai központ a várostól 1041 közalkalmazottat, 906 határozatlan és 123 határozott idejű szerződéses munkatársat vett át. Az integráció első fázisában a gazdasági, adminisztrációs és karbantartói területeken dolgozók körében volt leépítés, valamint a szerződések egy részét sem hosszabbították meg, ami több orvost is érintett. Pál Attila a leépítésekkel kapcsolatban határozottan leszögezi: amíg ő vezeti a klinikai központot, addig egyetlen, a betegellátásban dolgozó közalkalmazottat sem küldenek el, hiszen így is számos szakterületen küszködnek létszámhiánnyal. A szerződéses orvosok esetében azonban más a helyzet: a klinikai tanszékvezetők saját hatáskörükben dönthetnek arról, hogy kivel akarnak együtt dolgozni és kivel nem. Ebből már számos konfliktus adódott: több, a neve elhallgatását kérő orvos szerint a korábbi szerződések felülvizsgálata olykor személyeskedésbe torkolló konfliktusba csapott át. Az egyetemmel kényszerházasságra lépő kórházi és szakrendelői orvosok körében az sem aratott osztatlan sikert, hogy osztályvezetői pozíciójukat adták kénytelen-kelletlen hozományként.
  Nem sok jóval kecsegtet, hogy továbbra sem sikerült úrrá lenni a klinikai központ adósságán, amit Tráser Ferenc gazdasági főigazgató „történelmi mélypontnak” titulál. Amíg 2007 őszén, az egyesülés hatályba lépése napján a klinikáknak 2,6 milliárd forint volt a szállítói tartozása, amelyhez 226 milliós kórházi és 169 milliós szakrendelői adósságállomány társult, ez év februárjának utolsó hetében az integrált klinikai központ szállítói tartozása már 3,2 milliárd forintra rúgott. Tráser Ferenc szerint ez abból is adódik, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól származó bevételek nem fedezik a progresszív betegellátás átlagon felüli kiadásait: tavaly 898 millió forint hiány keletkezett, amelyet az egyetemnek oktatási tevékenységéből kellett finanszíroznia.

Költözködés akadályokkal

  Pál Attila példát statuálva saját szakmájában kezdte el a változtatást: először a II-es kórházból a szülészeti és nőgyógyászati osztályt költöztette be az általa vezetett női klinikára, ezzel párhuzamosan részben a traumatológiát is átszervezték. A következő nagy lépés az lesz, ha a krónikus belgyógyászatnak, geriátriának, reumatológiának és a pszichiátriai gondozónak is helyet adó I-es kórház épületét sikerül kiüríteni, annak értékesítéséből ugyanis a város 200 millió forintot juttat majd az egyetemnek.
  Az általunk megkérdezett – az esetleges retorzióktól tartva névtelenségüket őrző – orvosok egymástól függetlenül arról panaszkodnak: bizonytalanságban telnek a napok, hétről hétre újabb és újabb pletyka üti fel a fejét az osztályokon arról, ki, mikor és hová költözik majd, ki marad, és kinek kell mennie.
  – Nem szeretem a hirtelen ötleteket, és nem beszélek a levegőbe – tesz le az asztalra egy tervrajzokkal zsúfolt, vaskos kötetet Pál Attila. A 2008. januári keltezésű dokumentumot mutatva a klinikai központ elnöke azt mondja: folyamatosan egyeztettek a tanszékvezetőkkel, az új struktúrával minden egyes intézetvezető tisztában van. A közel negyvenből mindössze tizenkét telephely marad meg.

„Ráérünk arra még”

  Miközben többen aggályosnak, a közvagyon elherdálásának tartják a városi ingatlanok értékesítését, egy dolog a klinikai integráció szemszögéből is hibádzik: a jövőbeli osztálystruktúrát vázoló részletes tervrajzok mellett nem szerepelnek határidők. Ványai Éva erről azt mondja: semmit sem kell elkapkodni, nincsenek céldátumok, az átszervezés olyan ütemben halad, ahogyan azt az anyagi lehetőségek megengedik. A pénzkerettel összefüggésben Szabó Gábor rektor például számos alkalommal nyilatkozott arról, hogy a szaktárcától 300 millió forint egyszeri támogatást reméltek a költözködések előkészítésére, ám végül nem kaptak többletforrást.
  Egyébként nemcsak a város vezetői, az egyetem rektora sem lát okot az erőltetett menetre. 2007 októberében a kórházi dolgozók „egyetemi polgárrá” fogadása apropóján szervezett tájékoztatón úgy fogalmazott: „Nincs hova sietni. Ha ötven évig elvoltunk a párhuzamosságainkkal, pár hónapon már nem fog múlni."

  #58
2008-02-01 00:00:00

   Miközben a legtöbbek szerint borítékolható a vizitdíjról, a napidíjról és a tandíjról szóló népszavazás kimenetele, a részvételi arányok, a szavazatok megoszlása vélhetően sok tanulságot hordoz majd. Körképünkben politikai elemzőket, intézményvezetőket, háziorvosokat kérdeztünk meg arról, milyen eredményre s annak nyomán milyen következményekre számítanak.

   Más tábor, azonos szavazat
   Ha az embereket megkérdezzük arról, akarnak-e fizetni valamiért, amiért eddig nem kellett, a válasz borítékolható, hiszen nagyon nehéz meggyőzni valakit arról, hogy a személyes érdekeivel ellentétes döntést hozzon. „Belátom, indokolatlanul járok orvoshoz, ezért egyetértek azzal, hogy fizetnem kell, akkor majd nem megyek annyiszor.” Ez olyan mondat, amilyen valószínűleg sosem fog elhangozni. Ez persze csak a vizitdíjra vonatkozik, a kórházi napidíjra nem, hiszen fekvőbeteg-osztályra beutalóval mennek a betegek.
  Sok múlik a mozgósítási képességen. Az utóbbi napokig nem volt kétségem az eredményesség felől, ám az újbudai időközi országgyűlésiképviselő- választás alacsony részvételi aránya felveti a kérdést: vajon a népszavazás mennyire mozgatja meg az embereket. A referendum esetében persze a leadott voksok nem tükröznek közvetlenül pártelkötelezettséget, így másmás politikai táborhoz tartozók is voksolhatnak azonosan.
   Tavaly nagyjából 20-22 milliárd forint folyt be vizitdíjként a háziorvosokhoz. A díjtétel megszüntetésével ez a pénz hiányzik majd a praxisokból, különösen, mert az elmúlt években a kártyapénz nem tartott lépést az áremelkedésekkel, és a vizitdíj bevezetésekor az orvosok központi bevétele is csökkent. Az intézményeknél ugyan számottevően kisebb az aránya a betegtől beszedett összegeknek, ennek ellenére a bevétel 1-2 százalékát kitevő forrás kiesése okozhat nehézségeket, mivel a kórházak jelentős része eladósodott, s a tavalyi struktúraátalakítás is gazdaságtalanabbá tette a működést. Mivel javarészt nem intézményeket zártak be, hanem osztályokat szüntettek meg vagy csonkoltak, romlott az üzemgazdaságosság, és a kórházak helyzetét tovább súlyosbította a folyamatos volumenkorlátozás.
   Ugyan az orvos-beteg találkozások csökkenésének egyik oka az volt, hogy az orvosok egy hónap helyett negyedévre előre is kiírhattak gyógyszereket, a vizitdíj miatt elmaradt találkozások nyomán mégiscsak csökkent a támogatott gyógyszerek forgalma is, ami a páciensektől származó bevételek mellett megtakarítást is eredményezett az ágazatban. A vizitdíj és a napidíj tehát emiatt is hiányozni fog a rendszerből. A kormányzat azt kommunikálja, hogy nem pótolja majd a kiesést, mert nincs rá fedezete, a konvergenciaprogram miatt pedig nem lehet szó enyhítésről. A járulékemelést nem tartom kivitelezhetőnek, nincs erre politikai szándék, s a szociális partnerekkel sem lehetne elfogadtatni. Legesélyesebb forgatókönyvnek jelenleg az látszik, hogy az ágazaton belüli átcsoportosítással kompenzálják a háziorvosok jövedelemcsökkenését. Az ugyanis nem valószínű, hogy a nagy lobbierővel bíró, a választópolgárok jelentős részével folyamatos kapcsolatot tartó háziorvosok lenyelnék – vagy le tudnák nyelni – bevételük ötödének elvesztését.
     SKULTÉTY LÁSZLÓ,
    a GKI-EKI Egészségügy-kutató Intézet ügyvezető igazgatója

    A spórolás ára
   Ha meg lehetne szavazni azt, hogy a benzinkutaknál adják ingyen a benzint, talán a környezetvédőket leszámítva a legtöbben igennel szavaznának – függetlenül a döntés hosszabb távú hatásaitól. Nem kétséges, hogy így lesz ez a napidíjjal és a vizitdíjjal is. De ennek nem csupán a puszta racionalizmus és a szegénység az oka, sokkal inkább az az idehaza erősen élő attitűd, hogy akkor is takarítsunk meg egy forintot, ha a spórolás összességében három forintba kerül. Mások abban bíznak, hogy a szakpolitikai kérdéseken keresztül befolyásolhatják a hatalmi viszonyokat is. Biztos vagyok abban, hogy a nemmel szavazók lesznek kevesebben.
    A népszavazás a népképviseleti demokrácia legfőbb megnyilvánulása, de nem tudom megítélni, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben hányan tekintik joguknak – esetleg kötelességüknek – a részvételt, s mekkora lesz azoknak az aránya, akik érdektelenségből vagy a közügyektől való elfordulás miatt távol maradnak az urnáktól. Az biztos, hogy minél többször bocsátanak kérdéseket népszavazásra, annál inkább devalválódik annak értéke és jelentősége. A résztvevők számát emelheti viszont, hogy ez alkalommal – a kettős állampolgárságról szóló referendummal ellentétben – a mindennapokhoz közelebb álló kérdésről kérdezik az embereket.
    Sok államban döntöttek a vizitdíj bevezetéséről, olyanokban is, ahol mind abszolút értékben, mind a GDP-hez viszonyítva a magyarnál jelentősen nagyobb összeget fordítanak az ágazat működtetésére. A tételes hozzájárulás technikai lebonyolításán ugyan indokolt volna módosítani (például a huszadik fizetés után a visszaigénylés adminisztratív procedúrája helyett egyszerűen el kellene tekinteni a további befizetésektől), ám a rendszer hibái még nem szolgáltatnak elegendő indokot arra, hogy eltöröljék. A vizitdíj megszüntetésével nemcsak az lesz a baj, ha – kompenzáció híján – jelentős bevétel esik ki a háziorvosok és az intézmények költségvetéséből; a döntés a betegeknek az utóbbi időszakban racionálisabbá váló magatartását is visszavetheti. Ha elfogadjuk, hogy a hozzájárulás nyomán a páciensek ésszerűsítették szokásaikat, a díj eltörlésével negatív visszarendeződés következhet be, így az elmaradó befizetések összegénél több pénz hiányzik majd az ágazatból.
     DR. ARI LAJOS,
     az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnöke

  Könnyű helyzetben vannak a kérdezők
  Nagyon könnyű helyzetben van, aki ennyire populista kérdéseket tesz fel. Természetes, hogy az emberek egy zsebükre menő kérdésre azt válaszolják, ami olcsóbb lehet, az legyen olcsóbb. Ez a válasz független attól, hogy mi a valós következménye és költsége, amelyet így vagy úgy, de mindenképp a lakosság fizet meg. Emiatt valószínűnek látom, hogy eredményes lesz a referendum – legalábbis jogi értelemben.
   Egy doboz olcsóbb cigaretta árát igazán nem lehet sokallni az egészségért. Viszont sokszor nem ekkora összegről van szó, mert a háziorvosi vizsgálatot követheti egy vagy több szakorvosi találkozás, majd kontroll, s ez esetben már négy számjegyű a fizetendő összeg, amiben még nincs benne egyetlen tabletta sem. Miközben az indokolatlan orvoshoz fordulás visszaszorítását vállalható célnak, gazdálkodásért is felelős vezetőként a vizitdíjat „szükséges rossznak” tartom, addig orvosként a jelenlegi rendszernek számos anomáliáját látom: nem lehet tudni, hogy a távolmaradók közül ki az, akinek nem szabadna elmaradnia a vizsgálatról, mert az számára egészségkárosodással – közgazdaságilag: több költség generálásával – jár. Nekem is volt olyan betegem, aki súlyos hasnyálmirigygyulladásával csak azután fordult orvoshoz, miután megérkezett a havi járandósága, máskülönben nem tudta volna a díjat kifizetni. A visszafizetési szisztéma bonyolult, s vannak olyanok, akik hetekre sem tudják nélkülözni azt az összeget, ami visszajár. A napidíjjal egyébként voltak, akik jól jártak: az ápolási osztályok kiürültek, mivel ott a betegtől lehetett többlet hozzájárulást is kérni – ezek a páciensek jórészt átkerültek a krónikus ágyakra.
   Ha a népszavazás következtében 2009-től eltörlik a páciensek által fizetendő díjtételeket, a kórházak – kompenzáció nélkül – még nehezebb helyzetbe kerülnek. A 332 ágyas kazincbarcikai kórházban néhány tízmillió forint is súlyos költségvetési tétel. Összességében azonban úgy látom, hogy az egészségügy és az abban dolgozók megítélésében, megbecsülésében nem hoz semmiféle változást egy eredményes népszavazás, hiszen a vizitdíjat nem az orvosok és nem a kórházak kezdeményezték. Az adminisztráció egy része alól mentesülünk, azt ugyanakkor még nem tudjuk, mindezért milyen árat kell majd fizetnünk.
   DR. TRENCSÉNYI ERZSÉBET,
   a kazincbarcikai Városi Kórház főigazgató-főorvosa

  Nem tudjuk, mit veszítünk
  Nagy valószínűséggel sikeres lesz a népszavazás, amelynek következtében vélelmezhetően el fogják törölni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. A pénzszedéssel összefüggésben pró és kontra is számos érv elhangzik az egészségügyiek köréből, szerintem azonban az orvosok és intézményvezetők nem állhatnak sem a kampány, sem az ellenkampány élére. Nem egészségügyi s nem is szakpolitikai kérdésekről van szó: a vizitdíj és a tandíj nem elsősorban az egészségügyről és az oktatásról szól, hanem a társadalmi közteherviselés szélesebb összefüggéseiről.
    Az érvek leegyszerűsített formában mindig torzak. Arról például sok szó esik, hogy a vizitdíjból és a napidíjból mekkora bevétele származik az intézményeknek, ám arról kevesebb, hogy mekkora összegtől esnek el emiatt. Az alapellátásban egyértelmű a helyzet: ott kompenzáció nélkül hiányzik majd a páciensektől származó bevétel. Bonyolultabb megítélni azt, hogy a nagy intézmények számára mivel jár a bevételkiesés.
   A gyulai megyei kórházban egy év alatt mintegy 80 millió forint bevétel származott e díjakból. A járóbeteg-szakellátásban 10 beteg 3 ezer forintot fizet vizitdíjként a vizsgálatokért – ha ez a 10 páciens úgy dönt, hogy nem jön el a szakrendelőbe, az intézmény nemcsak 3 ezer forinttól esik el, hanem attól az összegtől is, amit az OEP a vizsgálatokért fizetne. Vizitdíj nélkül tehát 80 millió forinttal kevesebb közvetlen bevétele lenne a kórháznak, ám a beszedési és adminisztrációs költségek figyelembevételével, valamint a volumenkorláttal nem sújtott területek forgalomnövekedésével korrigálva már közel sem beszélhetünk arról, hogy az intézménynek vizitdíj nélkül 80 millió forint esik ki a költségvetéséből.
   A vizitdíj mellett érvelők azt mondják: csökkent az indokolatlan betegforgalom. De honnan tudják, hogy valóban ez történt-e? Azt ma senki sem tudja megmondani, hány olyan ember van, akinek orvoshoz kellett volna mennie, de a költségek miatt nem tette, s később esetleg súlyosabb állapotban, szövődményekkel kellett ellátni. Azaz mind a páciens, mind az egészségkassza ráfizetett a spórolásra. A kórházaknak szükségük volna többletbevételre, de emiatt csúsztatás azt állítani, hogy a vizitdíj és a napidíj nettó többletként marad az intézményeknél. Nem tudjuk, mit veszítettünk a vizitdíj miatt, ahogyan azt is csak találgathatjuk, hogy egy eredményes népszavazás révén mit nyerünk vagy veszítünk annak eltörlésével.
   DR. KOVÁCS JÓZSEF,
   a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház főigazgató-főorvosa

  Következmények nélküli ország
 Nagyon fontos lenne, hogy az emberek éljenek alkotmányos jogukkal, és közvetlen módon kifejezzék nemtetszésüket választott képviselőik döntéseivel szemben – lehet, hogy óriásit tévedek, de úgy látom: eredménytelen lesz a népszavazás. A környezetemben azt tapasztalom, hogy az embereknek nagyon elegük van már a politikából és a politikusokból, és sokan kritizálják, hogy az ellenlábasok konszenzus- és kompromisszumképtelensége miatt a választókra hárítják szakpolitikai döntések ódiumát.
   Az utóbbi időszakban csaknem minden területen rendre azt tapasztaltuk, hogy az országban semminek nincs következménye: az Alkotmánybíróság számos esetben megállapította már – hiába – a törvényhozás mulasztással elkövetett alkotmánysértéseit, a döntéshozók rendre figyelmen kívül hagyják az állampolgári jogok biztosának vagy az adatvédelmi ombudsmannak a megnyilatkozásait. Miért éppen a népszavazás hozna érdemi változást? Pártpreferenciától függetlenül sokan úgy vélekednek, hogy ha eltörlik is a vizitdíjat, úgyis lesz más sarc vagy elvonás, amit bevezetnek helyette, teljesen értelmetlen pénzkidobás a referendum. A részvételi hajlandóság mértéke azon múlik, hányan gondolják még úgy, hogy érdemben változtathatnak a dolgok alakulásán.
   A háziorvosokat a jelenlegi szituáció sarokba szorítja. Érvelhetünk ugyan a bevételeink 20-25 százalékát kitevő vizitdíj létjogosultsága mellett, ám ezzel ellenszenvet váltunk ki az emberekben. A kormányzat pedig cinikusan azt mondja: ő jót akart, a betegellátás fejlődését szolgálta, az ellenzéket okolhatjuk azért, ha működésképtelenné válnak a praxisok. Ezzel úgy állítják be a lakosság előtt a problémát, mintha a háziorvosoknak lenne szükségük a vizitdíjra. Az a jelenlegi helyzetben valóban igaz, hogy vizitdíj nélkül a körzetek egy jelentős részében nem tudjuk majd kifizetni a működési költségeket, képtelenek leszünk finanszírozni az asszisztencia járandóságát, az adó- és járulékterheket. Ezzel együtt, ahányszor csak tudjuk, el kell mondanunk: a háziorvosoknak a vizitdíj bevezetése miatt több az adminisztrációjuk és többet konfrontálódnak pácienseikkel, miközben az intézkedés nemcsak azokat sújtja, akik indokolatlanul fordulnak orvoshoz. Nem a vizitdíjra van tehát szükségünk, hanem arra, hogy az egészségbiztosítási pénztár tisztességes áron finanszírozza munkánkat, rendelőink fenntartását, azt a közszolgálatot, amelyet a társadalom számára nyújtunk.
    DR. SZILÁRD ANDRÁS
    szegedi háziorvos

   Ki mondhat újat?
  Túlzónak tartom a közvéleménykutatások eddig megjelent, a részvételt akár 50-60 százalékos szintre prognosztizáló adatait: az általános tapasztalatok szerint kevesebben mennek el szavazni, mint ahányan igennel válaszolnak a kérdezőbiztosok előzetes kérdéseire. Ettől függetlenül úgy vélem, a Fidesz akár csak saját szavazói mozgósításával is elérheti a jogi eredményességhez szükséges részvételi arányt.
   A Fidesz táborában annál nagyobb támogatottság és mozgósító erő indukálható, minél nagyobb politikai jelentőséget tulajdonítanak a választók a referendumnak. A kormánypártokhoz kötődő vagy a Fidesszel nem szimpatizáló szavazókat azzal lehet megnyerni, ha meggyőzik őket: a népszavazás eredménye nem a hatalomváltásról szól, nem rendíti meg a jelenlegi kormánykoalíciót, azaz a kormánypártok szimpatizánsai is akkor cselekszenek helyesen, ha kritikát gyakorolnak saját választottjaik felett. A munkamegosztás egyértelmű: a saját szavazók mozgósítása Orbán Viktor, a többiek megnyerése Tarlós István feladata.
    Elemzői szemmel az „igenek”- nél érdekesebb kérdés, hogy a kormánypártoknak mennyi „nem” szavazatot sikerül összegyűjteniük. A legnagyobb ellenzéki pártban Orbán Viktor 2006 őszi bejelentése óta ugyanis komoly története van a népszavazásnak, ez idő alatt a Fidesz minden érvét számtalanszor elmondta már. A kampányban új elem inkább a kormánypártok kommunikációja lehet, hiszen a kormányzatnak mindeddig nem sikerült intézkedései létjogosultságát és mikéntjét úgy közvetítenie választói felé, hogy ahhoz legalább hallgatólagos támogatást sikerüljön szereznie. Kérdés persze, hogy ami nem sikerült az elmúlt évben, az miért sikerülne a következő néhány hétben. Miközben az MSZP továbbra is belső konfliktusaival, a kormányzati személycserékkel van elfoglalva, az SZDSZ identitáskampányba fogott: gyakorlatilag ez az egyetlen párt, amely nyíltan küzd a nem szavazatok arányának növeléséért. Ez azért fontos számára, mert utólag egy jelenlegi pártpreferenciájánál nagyobb arányú „nem” szavazatarányt magyarázhat úgy, mint saját politikájának elfogadottságát.
   A referendum után – a kettős állampolgárságról szóló népszavazáshoz hasonlóan – értelmezési harc bontakozhat ki az eredményekről. Az ugyanakkor biztos, hogy az elhúzódó vita nem könnyíti majd meg a kormányzást, az eredményektől függően a kormányfő pozíciója meginoghat. A miniszterelnök nem függetlenítheti magát a történésektől: bár törekedhet arra, hogy a kisebbik koalíciós pártra hárítsa a felelősséget, mégsem mentesítheti magát az alól, hogy a voksok jelentős része személye ellen irányul. De nemcsak Gyurcsány Ferenc belső pozícióját határozhatja meg a referendum, a Fidesz vezetőjének további politikai pályafutását is befolyásolja az, mennyire sikerül mozgósítani a társadalmat.
   JUHÁSZ ATTILA,
  a Political Capital kutatási igazgatója

  Nem sikerülhet elbagatellizálni
  Minden betegemet arra biztatom, menjen el szavazni, és voksoljon a vizitdíj ellen. Hiszem, hogy eredményes lesz a népszavazás. A tandíj megszüntetésében nem vagyok egészen biztos, abban viszont igen, hogy a referendum következtében a vizitdíjat és a napidíjat a parlament kénytelen lesz eltörölni.
   A háziorvosi praxisok számára legutóbb a Medgyessy-kormány béremelési intézkedése hozott finanszírozásbővülést, azóta elmaradt a kártyapénzek rendezése, azaz évek óta az első jelentősebb többletforrást a vizitdíjak hozták. Ennek ellenére úgy vélem, nem lett volna szabad ebben a formában bevezetni, kezdetektől fogva erkölcsi fenntartásaim vannak a díjjal szemben. A hetvenes években az orvosegyetemen nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy a közellátásban majdan kocsmárosokhoz hasonlóan fogom a nyugtákat töltögetni, majd este a bevételt számolgatni. Annak idején az orvoslás a gyógyításról szólt, s a receptírás a pácienssel töltött idő tizedét emésztette fel – ma a rendelési időm döntő részében nem a beteggel foglalkozom. Természetesen minden pénz jól jön, ám ezt nem a betegeknek kellene fizetniük, mert ez csak annyit jelent, hogy az állam fokozatosan kivonul azokról a területekről, ahol kötelessége lenne helytállni. Azt is negatív tendenciának látom, hogy a betegek egy része úgy gondolja: a munkámat értékén fizeti ki 300 forinttal, amiből jó esetben 100- 120 forint marad nálam. Mindennek az orvosi hivatás egyébként is megtépázott presztízsének további sorvadása a következménye.
   A népszavazáson néhány tízezren bizonyára nemmel fognak szavazni, ám a kimenetelét nem tudják megfordítani. Ezzel a szocialista párt is tisztában van, véleményem szerint ezért nem kampányol intenzíven: a látszat kedvéért persze kiáll a liberális tárca által végrehajtott változtatás mellett, ám mint eddig, most sem látszik a végrehajtott egészségügyi változtatások melletti egyértelmű elköteleződése. Inkább arra törekszik, hogy elbagatellizálja a népszavazás tétjét, s ezzel igyekezzen minél többeket távol tartani az urnáktól. Reményeim szerint ez a taktika nem lesz sikeres: a jelenlegi közállapotok közepette nem látom esélyét annak, hogy a kormánypártok képesek lennének érdemben befolyásolni a voksolás kimenetelét.
  DR. NAGY ISTVÁN
  orosházi háziorvos
 

  Tartalmi kérdésekre zsigeri válaszok
  Bár az arányok kérdésesek, egyelőre valószínűbbnek látszik az igen szavazatok többsége. A döntő ugyanakkor minden bizonnyal a részvétel, vagyis a szavazás érvényessége lesz, és ez ügyben nagyon nehéz jóslatokba bocsátkozni. Sok múlhat a politikai felek kommunikációján és kampányán, a kormánypártok stratégiáján. Kérdés, hogy az SZDSZ és az MSZP vajon a „nem” szavazatok minél nagyobb arányát igyekszik-e elérni, vagy esetleg explicit vagy implicit módon inkább az otthon maradásra biztatja-e a választópolgárokat.
   Az „igen” és „nem” választási lehetőségre leegyszerűsített, fekete- fehér típusú kérdések és válaszok eddig sem tettek jót az egészségügynek, és a következő hetekben sem látok esélyt arra, hogy érdemi kérdésekről essen szó. Nem szakmai, hanem politikai kampány folyik, amelyben az észérvek helyett az érzelmek játszanak főszerepet. Ez nem új jelenség az egészségügyben. Az elmúlt időszakban a „gyors felemelkedés” és a „minden elsorvad” ellentétpár állt szemben egymással, a minisztérium sikerpropagandáját az ellenzék a nemzethalál víziójával igyekszik ellensúlyozni. Mindkét érvelés hamis és őszintétlen, mert mindkét oldal nagyon keveset mond el ahhoz képest, amit el kellene mondania.
    Sokan eldöntötték már, miként foglalnak állást a vizitdíjról és a kórházi napidíjról, ám arra nincs egyértelmű válasz, mi volna a helyes. Összetett kérdésről van szó, amire senki sem tud egyértelmű választ adni sem Magyarországon, sem a fejlett világon másutt. A költségeket és az igénybevételt kordában kell tartani, nem létezik olyan gazdag ország, amely e nélkül hosszabb távon finanszírozni tudná az egészségügyi rendszerét. A közvetlen költségmegosztás egyik legfontosabb üzenete: az egyén felelőssége nem ér véget azzal, hogy befizeti (ha befizeti) járulékait; saját egészségére vigyázni, az egészségügy szolgáltatásait felelősen használni alapvető kötelessége a társadalommal szemben. Ezt azoknak is el kell ismerniük, akik szerint nem szabad a beteggel tételes hozzájárulást fizettetni. A másik oldalnak azt kellene beismernie, hogy a pénzszedés önmagában tökéletlen megoldás, mert nem differenciál – azaz nemcsak a szükségtelen igénybevételt fogja vissza, hanem az indokoltat is. Az általános egészségszint javításához, a felesleges kiadások csökkentéséhez az egészségés betegségkultúra szintjének emelésére volna szükség, ám mivel ezt nem lehet rövid távú politikai futamokkal elérni, kevés hajlandóság látszik ennek vállalására.
    A ma ismert egészségügy fenntarthatóságának sok egyéb mellett az is feltétele, hogy a tőle oly sokat elváró állampolgárok hajlandók- e saját felelősséget vállalni vele szemben mind anyagi, mind bármely más értelemben. Ez az alapkérdés azonban rendre elsikkad, és a fontos szakmai és társadalmi gondokra zsigeri válaszok születnek. A vita most sem csak arról szól, ami a szavazólapokon leírva szerepel, így a válaszok is nagyrészt azon múlnak, ki milyen jelentést tulajdonít a kérdéseknek.
   KOLLÁNYI ZSÓFIA,
  a DEMOS Magyarország Alapítvány szociálpolitikus-közgazdásza

  #59
2008-01-01 00:00:00

  Könnyebb és felszabadultabb időszak következik, vagy most jön a neheze? A Medical Tribune-nek nyilatkozó orvosok nem csak terveikről, reményeikről és félelmeikről számolnak be. Azt is vállalták, hogy egy év elteltével visszatekintenek majd, s értékelik, mennyire látták jól előre a jövőt.

  Radikális profilbővülés
  Tavaly a nulláról kellett felépíteni egy teljesen új szervezetet, s a 2008-ban várható átalakulások sem lesznek kisebb léptékűek. A rendszer kereteiről szóló vitákon túl vagyunk: akik támogatták a változtatásokat, be kell bizonyítaniuk igazukat, azoknak pedig, akik ellenezték, konstruktív kritikával kellene viszonyulniuk a változtatásokhoz, hogy közös erővel annak minél több negatívumát ki lehessen küszöbölni. A hazai orvostársadalom megosztottságát és a politikai közgondolkodást ismerve sok konfliktusra számítok.
    Átmeneti év következik egy formálódó rendszerben. 2008-ban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár helyébe lépő egészségbiztosítók is a felügyelet ellenőrzése alá kerülnek: a pénztáralapítástól a tagtoborzáson keresztül a működés előkészítéséig, a tőkeelvárások teljesítésétől az összeférhetetlenségi szabályok betartatásáig minden lépést kritikusan kell szemlélnünk, ugyanis a végrehajtási utasítások nyomán a problémafelvetések, az operatív döntések következményei elsődlegesen nálunk csapódnak majd le. A törvénybe foglalt engedélyezési, hozzájárulási és ellenőrzési feladataink kemény fellépést feltételeznek, hiszen legfőbb célunk, hogy az egészségbiztosítás átalakítása a betegek számára fejlődést, és ne visszafejlődést eredményezzen.
  Az ügyfélforgalom megsokszorozódására számítok, emiatt a felügyelet kapacitását is növelnünk kell. Az év végére a létszám megduplázására készülünk, mintegy ötven új munkatárs felvételével elsősorban a piaci elemzési és közgazdasági-pénzügyi ellenőrzési kapacitásunkat kell erősíteni. Tovább kell bővítenünk a mindenki számára elérhető, nyilvános adatok – elsősorban a minőségi mutatók – körét; ez egyaránt érdeke a szolgáltatásokat igénybevevő betegeknek, a finanszírozó egészségpénztáraknak és a döntéseket hozó egészségpolitikusoknak. Nem célunk, hogy a felügyelet döntéseivel mindenki elégedett legyen. A pozitív visszajelzések túlsúlya mellett számos kritikát kaptunk eddig is: ezek egyik része azt kifogásolta, hogy „mindig az orvosoknak adunk igazat”, a másik része pedig, hogy „mindig a betegeknek adunk igazat”. Ez jó visszajelzése kiegyensúlyozottságunknak. Az újévben is alapvető törekvésünk, hogy döntéseinkkel, eljárásainkkal kikövezzük a változások útját, amelyen egyértelmű, világos és korrekt játékszabályok alakulhatnak ki. Ha az említett célok elérése mellett minden szereplőt jogszerű magatartásra késztetünk, egy év múlva azt fogom mondani, hogy eredményes volt a 2008-as év.
    DR. KOVÁCSY ZSOMBOR,
    az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke

   Vérellátás új alapokon
  Az Országos Vérellátó Szolgálat (OVSZ) működése reményeim szerint egy év múlva döntően más alapokon nyugszik majd, mint ma. A biztosítókkal való tárgyalások kezdetére pontosan tudnunk kell, mi mennyibe kerül, s ezt az önköltségi árat érvényesítenünk kell a piacon. Az egészségbiztosítás átalakítása közben el kell érnünk, hogy valódi piaci alapokon működjön a vérellátás is, azaz a kórházak a 13-14 ezer forintból előállított vérkészítményért ne fele összegű térítési díjat fizessenek. A mai helyzet álságossága abban rejlik, hogy az OVSZ közvetlenül is kap állami támogatást. Ezen változtatni kell: nem tartok igényt dotációra a központi költségvetésből. Azt a pénzt inkább a kórházaknak kell odaadni, amelyek abból piaci alapokon vásárolhatnák meg a betegeik ellátásához szükséges vért és készítményeket, illetve fedeznék a laboratóriumi vizsgálatokat.
   A vérellátásban monopolhelyzetben vagyunk, ám a labordiagnosztikában nem, emiatt fontos, hogy egyértelmű, valamennyi vizsgálóhelytől megkövetelt minőségi kritériumok legyenek a laborvizsgálatokban. Félő, hogy a vegyszerek és reagensek drágulása miatt a magánlaboratóriumok csak a legszükségesebb antitesteket vizsgálják meg a vérben, azaz az árversenynek minőségi romlás lesz a következménye, amely hosszabb távon nem kívánt mellékhatásokat és egészségkárosodást is okozhat. Ezt mindenképp meg kell akadályozni, s egyértelművé tenni, hogy a diagnosztikai verseny részeseinek mely értékeket kell minden körülmények között meghatározniuk.
    Nem látom a 2008-as béremelés forrását, s nincs tartalék az OVSZben az asszisztencia alacsony fizetésének emelésére. A jövőben differenciált béremelést tartok szükségesnek, azaz a kis véradó állomások kisebb és a központi – elsősorban az egyetemi városokban lévő – laboratóriumok nagyobb munkaterhét, illetve minőségi elvárásait tükröző fizetési rendszert szeretnék bevezetni. 2008 őszétől Magyarországon Európa legkorszerűbb országos vérellátási szisztémája működik majd, akkorra ugyanis befejezzük annak az informatikai rendszernek a kiépítését és hálózatba kapcsolását, amely révén például úgy tudjuk számon tartani a véradók adatait, hogy az egyes helyszíneken történt véradások információi bárhonnan hozzáférhetőek legyenek. Ezzel a készítménygyártás, a beszerzés és a készletgazdálkodás is gördülékenyebbé válik.
    A terveim számon kérhetősége mindenekelőtt azon múlik, milyen eredménnyel végződik az OVSZ januárban kiírandó főigazgatói pályázata. Öt évre szóló, határozott idejű kinevezésem februárban lejár, így hamarosan újra kell pályáznom az állásomra.
 DR. MISKOVITS ESZTER,
 az Országos Vérellátó Szolgálat főigazgatója

 Kikényszerített munkamegosztás
 Nagyon bízom abban, hogy a 2007-es évnél nem lesz már nehezebb, hiszen olyan kemény időszakon vagyunk túl, amelyben kórházunk úgy vesztett kétszáz aktív ágyat, hogy a honvédségi Repülőkórház bezárása nyomán 80 ezerrel nőtt a potenciálisan ellátandó páciensek száma. Ezzel függ össze a 2008-ra tervezett legjelentősebb változás is; miután a Repülőkórház ingatlanjai a megyei önkormányzat tulajdonába, azaz kórházunk felügyelete alá kerülnek, a mi feladatunk lesz az épületek hasznosítása, működtetése.
  Sok múlik azon, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében mennyi pénzt sikerül elnyernünk, hiszen a legnagyobb tervünk, hogy Izsáki úti telephelyünket megszüntessük, a Nyíri úti épülettömbbe integráljuk, megszüntetve ezzel a két kórház közötti másfél kilométeres távolságból adódó hátrányokat és anyagi veszteséget. Amennyiben az általunk optimálisnak tartott 12 milliárd forintnál kevesebbet nyerünk, prioritásokat kell meghatároznunk. Legfontosabbnak a fülorr- gégészetnek, a szülészetnek és a koraszülött-ellátásnak a beköltöztetését, továbbá a haemodinamikai laboratóriumnak és a citológiának a patológia mellé telepítését tartom. Miután minden mindennel összefügg, a Repülőkórház ingatlanjának további hasznosítása is a nyáron kihirdetendő pályázati eredmény függvénye. Ha valamennyi általunk szükségesnek tartott bővítést megvalósíthatjuk, akkor a megöröklött honvédségi ingatlanban helyet kaphatna a véradó állomás vagy akár az egynapos sebészet is. Ha nem lesz elegendő forrásunk, akkor a Repülőkórházba is kerülhetnek fekvőbeteg-osztályok, amelyek így ezerötszáz helyett ötszáz méterre lesznek a központi tömbtől. 2008 nyarán már sokkal többet tudunk majd arról, mi vár az intézményre.
  Az egynapos sebészet fejlesztése a legfontosabb szakmai prioritások közé tartozik, hiszen annak a jövőben egyre nagyobb részesedése lesz a betegellátásban. Kollégáink felkészültek a feladatra, egyik munkatársunk egy évet töltött tapasztalatszerzéssel egy manchesteri intézményben. Januártól a kórházi osztályon már mi is elindítjuk ezt az ellátási formát, hogy minél hamarabb kiküszöböljük a gyermekbetegségeket, s ütőképes, összeszokott csapat álljon a kecskeméti és az ide irányított betegek rendelkezésére. Akár 4-5 ezer operációt is elvégezhetnénk egynapos sebészetben – arra törekszünk, hogy ennek minél nagyobb hányadát meg tudjuk valósítani. Függetlenül attól, hogy Bács- Kiskun megyét melyik biztosító nyeri el, a térség kórházai együttműködésre kényszerülnek. Mi már korábban is kezdeményeztük, hogy időben alakuljon ki a munkamegosztás, mert egymástól néhány tíz kilométerre fekvő intézmények között nincs létjogosultsága a párhuzamos fejlesztéseknek; a jövő útja csak a specializáció lehet. Erre eddig – részben a helyi politikai viszonyok miatt – nem volt együttműködési készség, ám biztos vagyok abban, hogy az új biztosítási rendszer ezt ki fogja kényszeríteni.
  DR. SVÉBIS MIHÁLY,
  a Bács-Kiskun Megyei Kórház főigazgató-főorvosa

   Fenntartani a betegforgalmat
   Az egyik leghálátlanabb időszakon vagyunk túl, amikor a legkevésbé irigyelt foglalkozások közé tartozott egy kórházigazgatói poszt. A tavalyi évet lejárt szállítói tartozások árnyékában éltük végig, csak a halaszthatatlan eszközjavításokat végezhettük el, a pénzelvonások miatt két év alatt száz dolgozót kellett elbocsátani a kórházból, ahol jelenleg 550 ember dolgozik. A változások egyedül a szakember- ellátottságban hoztak előrelépést; az ágyszámleépítések miatt olyan szakterületekre is jelentkeztek orvosok, amelyekben évek óta létszámhiánnyal küszködtünk.
  Az „ennél rosszabb nem jöhet” mondatra az élet az elmúlt években mindig rácáfolt, ezért nem merem ezt a kijelentést megkockáztatni. 2008 ugyanúgy a bizonytalanság éve lesz, mint az utóbbi két év volt. Nem tudhatjuk, hogy az új egészségbiztosítási rendszer mit hoz majd a kórház és az ellátási körzetben élők számára. Annyiban biztosnak vélem az intézmény helyzetét, súlyponti kórházként nemigen tudom elképzelni, hogy valamely biztosítónak ne lenne alapvető érdeke szerződést kötni velünk.
  A betegforgalom esetleges csökkenése mindenesetre olyan csapdahelyzetet okozna, amelyet tartalékok híján nem tudnánk átvészelni. Megítélésem szerint a schengeni csatlakozásnak nem lesz érezhető hatása a betegforgalomra, ám azt sem tartom reálisnak, hogy a mi pácienseink mennének jelentős számban a határon túlra orvosért. Kórházunk jövője tehát azon múlik, milyen együttműködést sikerül kialakítanunk a háziorvosokkal és a biztosítókkal. 2008 feladatai közé tartozik sürgősségi osztályunk fejlesztése, egy helikopter- leszállópálya létesítése, egy új CT-készülék beszerzése, s jelenleg már zajlik egy energetikai korszerűsítést célzó projekt. A korábbi időszakban mátrixrendszert alakítottunk ki, ám ennek még nem minden előnyét használhatjuk ki, mert az intézmény kubatúrája széttagolt. A kórház jövőjét emiatt az is meghatározza, hogy év közben sikerül-e eredményesen szerepelnünk épületkorszerűsítési és tömbösítési pályázaton.
  DR. ANTAL GABRIELLA,
  a sátoraljaújhelyi városi kórház főigazgató-főorvosa

   Kevesebb lesz a műhibaper?
   Semmi jót nem ígér 2008-ra a Magyar Orvosi Kamara elnökének nyilatkozata, amely szerint minden eszközzel akadályozni fogják az egészségügyi reform megvalósítását. Egy ilyen kijelentést követően milyen reményekkel fordulhat orvoshoz az egészségügyi ellátásra szoruló ember? Vajon nem kell tartania attól, hogy ez az opponálás rajta fog csattanni? Az orvosok egy csoportját jellemző heves ellenállás gyökerét én abban látom, hogy egy részük az állami infrastruktúrával látja el magánbetegeit, s az üzleti biztosítók belépésével ez a számukra kedvező, a köz számára káros helyzet alapvetően megváltozik, mert a magánbefektetők nem fognak efelett szemet hunyni. Ezt pozitívnak tartom: ha ennek eredményeként a közkórházakban megszűnik a magánbetegek prioritása, már előrébb jutottunk. Aggályaim természetesen nekem is vannak, például nem látom, hogy sérül-e majd az adatvédelem, az OEP milyen személyes adatokat bocsát a magáncégek rendelkezésére. Összességében ugyanakkor azt gondolom, hogy az új biztosítási szisztéma már tényleges, 2009-es elindulása előtt is jelentősen, pozitív irányban változtat az ellátáson.
    A biztosítási szemlélet erősödésével az eddiginél súlyosabb következménye lesz annak, ha egy kórházban rendszeresen követnek el hibákat. Biztos vagyok abban, hogy az egészségbiztosítókkal folytatott tárgyalások során hátrányban lesznek azok az intézmények, amelyek ellen műhibaperek, esetleg büntetőperek vannak folyamatban. Nem osztom azokat az aggodalmakat, amelyek szerint a biztosítók inkább a kezdő, ezáltal kevesebb pénzből megfizethető orvosgárdákat preferálnák. A betegeket a legkiválóbbakhoz irányítják majd, hiszen felismerik, hogy a tapasztalat és odafigyelés hiánya csak rövid távon hozhat spórolást, már középtávon is inkább ráfizetést eredményezhet. Mindez egyrészt a minőség javítására késztetheti az intézményvezetőket, másrészt arra számítok, hogy csökken a műhibaperek száma, mert a kórházaknak érdekük lesz elismerni a hibákat, s a károsultak további vegzálása nélkül, peren kívül megegyezni. Ehhez persze nem elég az intézményvezetők belátása, a károkért helytálló felelősségbiztosítók partnerségére is szükség van. Abban bízom, hogy nemcsak az egészségbiztosítási piacon indulhat verseny, hanem a felelősségbiztosítók piacán is erősödhet a konkurenciaharc az intézményekért. A kórházaknak egyre fontosabbá válik jó hírnevük megőrzése, emiatt azokat a felelősségbiztosítókat fogják preferálni, amelyek támogatják a peren kívüli egyezséget – s ezzel nem tartják napirenden az intézményben elkövetett hibát, abban az esetben, amikor az eljáró orvos, illetve maga a kórház is elismeri a felelősséget.
  DR. ÁBRAHÁM LÁSZLÓ
  ügyvéd

  Forintosított egészség
  Érhet bennünket számos meglepetés 2008-ban, amely felülírhat minden mai várakozást vagy elképzelt forgatókönyvet, hiszen nemcsak az egészségügyben fordult már elő, hogy az előremutató törekvéseket az átpolitizáltság nem engedte megvalósulni. Alapvetően meghatározza például a folyamatokat az egészségbiztosítás ezután kidolgozandó végrehajtási utasításainak rendszere, s nem tudni azt sem, hogy lesz-e elegendő licitáló az egyes térségekre vagy egy többségében állami tulajdonú, decentralizált rendszer áll majd fel.
  Abban biztos vagyok, hogy az egészségügyi ellátás valódi piaci biztosítási alapokra helyezésével 2008-ban nő az önkéntes egészségpénztárak szerepe. Egyrészt arra számítok, hogy az egyes megyék ellátására pályázó befektetői csoportok bevonják a betegellátásban, egészségügyi szolgáltatásvásárlásban, minőség-ellenőrzésben évtizedes tapasztalatot szerzett önkéntes pénztárakat saját szolgáltatásaik kialakításába, másrészt a biztosítási szemlélet erősödésével és a biztosítási csomagok nyilvánosságra kerülésével nagyobb teret nyerhet az öngondoskodás. Mivel a hazai önkéntes tagsággal rendelkező lakosságszám még csak 500 ezerre tehető, nagy a tere a lakossági piacon való terjeszkedésnek – ebben azok a bankok és biztosítók vannak előnyben, amelyek kiterjedt fiók- vagy ügynökhálózatuk révén közvetlen kapcsolatban vannak a lakossági ügyfelekkel. A nagy foglalkoztatók „lehalászásának” korszaka lezárult, immár nem az a lényeg, hogy egy nagy céghez ki ér oda hamarabb, s kínálja az államilag egyébként is mindenkinek járó adómegtakarítást, hanem a minőségi verseny kerül előtérbe.
  Az egészség a legfőbb érték, ám mint ilyen, nem forintosítható. Úgy vélem, hogy néhány éven belül nem lesz rendszeridegen dolog, ha ez a szemlélet megváltozik, s nemcsak a gyógyítás költsége, hanem az egészség értéke is kifejeződik majd pénzben. A kötelező gépjármű- felelősségbiztosítás mintájára olyan bonus-malus rendszert is el tudok képzelni, ahol az életmód és a prevenciós programokban való rendszeres részvétel a járulékfizető számára közvetlen anyagi megtakarítást hoz.
    Saját cégemtől kiemelkedő évet várok 2008-ban, ezt megalapozza, hogy december 31-én a Dimenzió Egészségpénztár összeolvadt az Erste Harmóniával, amelynek következtében 40 ezres taglétszámmal vagyunk jelen a piacon. Ebben az évben 5 és 10 ezer közötti taglétszám-növekedést tűztünk célul, emellett elsősorban a szolgáltatásaink szélesítésére törekszünk; új szűrőprogramokat indítunk, s újabb kórházakkal kötünk szerződést. Bízom abban, hogy a kötelező egészségbiztosításban valamely tőkeerős befektető szakmai partnereként fejezzük be ezt az évet.
   DR. KRICSFALVI PÉTER,
  a Dimenzió Egészségpénztár ügyvezető igazgatója

  Többen osztozunk kevesebb liszten
  Miközben láncba állva adogatjuk a lisztet egymás kezébe, 2008-ban a magánbiztosítók képében várhatóan még egy szereplő belép a sorba, ezáltal az eddiginél is kevesebb marad a lánc végén állóknak. Arra számítok, hogy a rossz gazdasági helyzetből adódóan is rosszabbul fogunk élni, az infláció és az energiaárak növekedése miatt az embereknek még kevesebb pénzük lesz, tovább nő az eladósodottság, s ez a háziorvosi rendelőkben is érződni fog. A páciensek türelmetlenebbek, a részemről is elfogadhatatlannak tartott vizitdíj miatt elégedetlenebbek lesznek. Nem nyugodt a lelkiismeretem amiatt, hogy az évtizedeken át járulékot fizető betegeimtől pénzt kell szednem, ha el akarom kerülni a szankciókat, és fenn akarom tartani a rendelőmet. Az eddiginél is többen akadnak majd olyanok, akik a pénzhiány miatt beutalóval sem mennek tovább szakorvosi kivizsgálásra, vagy nem váltják ki egyik vagy másik gyógyszerüket, így nőhet a szövődményes megbetegedések száma.
   A fentivel ellentétes tendencia, hogy az ingyenes rendezvények révén az emberek egy része a korábbinál fogékonyabb a szűrőprogramok iránt. A helyben szervezett egészségnapokon nagyon sokan részt vettek 2007-ben. Az érdeklődés növekedésére számítok 2008- ban, s várakozásaim szerint ezt a biztosítók is preferálni fogják.
   A férjemmel közösen használt rendelőt az elmúlt időszakban rendbetettük, kifestettük, álmennyezetet szereltettünk fel, hogy ezzel is csökkentsük a rezsiköltséget. 2008- ban műszerre kell pénzt fordítanunk, például az évek alatt elnyűtt EKG-berendezés helyett kell újat vásárolnunk. Bízom abban, hogy a fél műszakban foglalkoztatott ápolónőm és orvosírnokom kitart mellettem, a saját körzetem ezerötven lakost magában foglaló és férjem kétezer pácienst számláló praxisának nagyságában sem várok változást. Üzemorvosként az üzemegészségügyben viszont leépülést látok, az ágazat helyzete úgy romlik, ahogyan az embereket foglalkoztató vállalkozások elsorvadnak: Nagykőrösön (is) számos munkahely megszűnt, a munka nélkül maradt dolgozók többszörös egészségügyi kockázatoknak vannak kitéve. Pesszimistán látom az évet, nem számítok arra, hogy a térségbe olyan befektető érkezne, amely munkát – ezzel pedig közvetetten testi és lelki egészséget – adna az embereknek.
  DR. STARKNÉ DR. HATVANI EDIT
   nagykőrösi házi- és üzemorvos

   A „nem szeretett” betegek kiszolgáltatottsága
   Minden korábbinál rosszabb helyzetbe kerülhetnek 2008-ban az orvosi kezelésre szoruló szenvedélybetegek. Az alkohol- és drogfüggők többségének ellátása ma megoldatlan; az ágyszámcsökkenések után mindössze annyi aktív pszichiátriai kapacitás maradt az országban, amennyi éppen elég lenne az alkoholbetegek és kábítószerfüggők ellátására – a pszichiátriai betegek nélkül.
   Ugyanezt saját osztályomon is tapasztalom: az eredetileg 105 ágy először 71 ágyra csökkent, majd a szegedi egyetemi intézmények és az önkormányzati kórház összeolvadásával 2008. januártól 21 aktív és 15 rehabilitációs ágy marad addiktológiai ellátásra. A helyzetet tovább súlyosbítja az országos szakemberhiány: egy évvel ezelőtt csak a saját osztályomról az orvosok fele önként távozott, ötből hárman mentek el Svédországba dolgozni. Összességében jelenleg 600-700 pszichiáternek kell(ene) ellátnia az országot, holott a becslések szerint egymilliónál is többre tehető azoknak a száma, akik alkoholgondok vagy más pszichiátriai betegség miatt ellátásra szorulnának. Miközben a pszichiátria az a tudományág, amely akár 70-80 éves korban is eredményesen művelhető, a szakmából való menekülést jelzi, hogy a nyugdíjkorhatárt elérő kollégák közül sokan végleg felhagynak hivatásuk gyakorlásával.
   Az egészségbiztosítás pénzügyi alapjainak átépítése közepette elsikkad, hogy a gyógyászat olyan speciális folyamat, amit nem lehet egyszerű gyártási folyamatra vagy eladó-vásárló kapcsolatra redukálni. Ebből mind országos, mind helyi szinten számos konfliktusra számítok 2008-ban. Az addiktológián belül nemcsak biztosítás nélküli hajléktalanokat és munkanélkülieket látunk el, hiszen az alkoholbetegség nem válogat társadalmi rétegek között, vezető értelmiségieket, országosan ismert művészeket vagy politikusokat egyaránt érint – ám amíg az utóbbiak meg tudják fizetni az esetleges „plusz” ellátást is, a döntő többség erre nem képes. Egy olyan, ellenérzést kiváltó betegpopulációról van szó, amelynek tagjai általában „nem kívánatos személyek” az egészségügyben, ebből következően senki sem képviseli az érdekeiket. A legnagyobb paradoxon, hogy az addiktológiai eseteket nem tekintik tényleges betegnek, csak azután, ha súlyos testi szövődményeik alakulnak ki. A társadalom is álságos: az életvitelszerű italozást sokáig tolerálja, az elvonókúrán való részvétel viszont stigmaként ragad az emberre.
    2007-ben a homoszexualitással már megtörtént a „coming out”, a másság nyílt felvállalása. Azt várom, hogy 2008-ban végre akadjon olyan prominens személy idehaza is, aki a nagy nyilvánosság előtt vállalja alkoholizmusát. Ezt az USA-ban decemberben Bush elnök megtette, példát mutatva ezzel, hogy fel lehet épülni, s egy alkoholbetegből válhat akár az Egyesült Államok elnöke is.
  DR. TEMESVÁRY BEÁTA
  dél-alföldi regionális addiktológus szakfőorvos

  #60
2007-12-01 00:00:00

   A mindennapok nehézségei mellett számos kisebb-nagyobb, személyes vagy nagyobb közösséget is érintő siker születik a kórházak, klinikák, kutatóhelyek falai között. A Medical Tribune ezúttal azt kérdezte különféle szakterületek elismert művelőitől, mit tartanak az év legnagyobb sikerének, mit vártak az évtől, s mennyire teljesültek várakozásaik?

   Két szív egy kézben
   Kézenfekvő a válaszom arra, mit tartok az év sikerének: természetesen azt, hogy Magyarországon első alkalommal sikerült új szívet adnunk egy gyermeknek. Az októberi műtét az érintett fiú, a családja, a transzplantációban részt vevő orvosi team és segítőink mellett a hazai gyermek szívsebészet, s az egész magyar orvostudomány számára átütő siker. Ám amíg eddig eljuthattunk, számtalan engedélyt és hozzájárulást be kellett szereznünk, másrészt szükség volt arra, hogy szakmailag is készen álljunk: gyermekkardiológiai tapasztalatunk megvolt ugyan, ám készségeket kellett szereznünk a szívtranszplantációban. Az átültetés előkészítésének és a beteg műtét utáni gyógykezelésének tanulmányozására egyik kollégánk, Ablonczy László egy teljes évet töltött egy berlini centrumban, mire kijelenthettük: mindent megtettünk azért, hogy alkalomadtán éljünk a sors kínálta lehetőséggel. Évek óta tartó előkészítő és tudatos felkészülő munka előzte meg tehát azt a katartikus pillanatot, amikor egyszerre tarthattam kézben a gyermekből eltávolított beteg és a beültetésre váró egészséges új szívet, illetve amikor az új szerv dobogni kezdett.
    Egy családot ugyan visszavonhatatlanul tragédia ért, ám ez megmásíthatatlan, ezért annak kell örülnünk, hogy egy gyermeket megmenthettünk. Miután a technika és a gyakorlat immár adott, a következő nem kevésbé nagy feladatot az adja, hogy a társadalomban megerősítsük a donorszemléletet. Az intézmények egy részében a felnőtteknél már odafigyelnek arra, hogy egészséges szervek lehetőség szerint ne vesszenek el, ám a gyermekek esetében ez még újdonság.
    A szívtranszplantáció egyelőre kivételes operáció, ezért a sikerek között fontos megemlíteni azt, hogy a gazdasági nehézségek ellenére is meg tudtuk műteni azokat a csecsemőket és gyermekeket, akiknek erre szükségük volt. A tervezhető műtétek eredményessége mellett egy szakmai team felkészültségét és eredményességét felfogásom szerint azon lehet igazán lemérni, hogy a kis súllyal, rendellenességgel született, sürgőséggel operációra szoruló újszülötteknél miként sikerül helytállni. Egy 1400-1600 grammos csecsemő operációja ugyanis technikailag sokkal bonyolultabb és nehezebb műtét, mint a szívátültetés. Ezen a területen is sikeres volt az év. Ma már elmondhatjuk: minimális azon rendellenességgel születő újszülöttek száma, akiken nem tudunk segíteni. A magyar gyermekkardiológia mérföldköveinek nemzetközi elismerése mellett igazi sikernek azt tartom, amikor olyan anyuka hozza gyermekét szívkontrollra, akit gyermekkorában mi operáltunk. Szerencsére egyre többen vannak.
    Még egy gyermekszív beindulásáról kell számot adnom: szívsebész fiamnak megszületett negyedik gyermeke, így gyermekkardiológus feleségemmel ettől az évtől immáron négyszeres nagyszülőknek mondhatjuk magunkat.
  PROF. DR. HARTYÁNSZKY ISTVÁN,
  a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központjának osztályvezető főorvosa

  Egerek és emberek meg nyulak
  Három évvel Magyarországra való hazaköltözésem után 2007 nagyon gyorsan elrohanó, s rendkívül izgalmas év volt számomra. Már a kezdetekhez lendületet adott, hogy a 2006-os év azzal az országos visszhangot kiváltott hírrel zárult, hogy bejelenthettük: novemberben a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban megszületett a Klonilla névre keresztelt egér, az első magyar klónállat. Arra már kevesebben figyeltek, hogy az első klónegeret további hét követte, amelyeknek összességében százharminc utódjuk született.
  Az orvosi genomikai kutatások továbbfejlődéséhez komplex modellrendszerek szükségesek, azonban az előállított egér állatmodellek anatómiai és fiziológiai adottságaik miatt számos humán betegség vizsgálatára alkalmatlanok, ezért igyekeztünk mi is továbblépni. Törekvésünk eredményeként tizenhárom klónozott nyulunk is született, amelyből négy élt meg hosszabb időt – ez az eredmény világviszonylatban is az elsők közé emelte a csoportot. Jelentős eredményként értékelem, hogy külföldi együttműködések nyomán, a Wellcome Trust és az Európai Unió 6., sőt már 7. keretprogramos projektjei révén a következő fél évtizedben 24 tagú kutatócsoportomban tovább folyhat a munka. Úgy vélem, Magyarországon nagy szó, ha egy kutatóteam évekre előre tervezhet.
   YNemcsak szakmai, de üzleti sikert is hozott az, hogy a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont mellett az általam alapított BioTalentum Kft. szintén részt vesz több nemzetközi projektben. Többek között génkiütött egereket hozunk létre orvosi célokra, valamint egér és patkány állatmodellekből származó ivarsejtek és embriók mélyhűtéses konzerválásának továbbfejlesztését végezzük. Részt vállalunk továbbá az embrionális őssejtkutatásokban, amelyek révén célunk, hogy – egyelőre kutatási célokra – fejlesszünk ki például szívizomszövetet egerekben. Hazai gyógyszeripari cégekkel is együttműködünk. Az embrionális őssejtekre alapozott sejtregenerációs terápia dinamikusan halad előre, a jövőben egyre több kezdeményezés érhet el a gyógyszeripari tesztek vagy klinikai kipróbálás stádiumába.
   A kutatások sikerei mellett nagyon fontos elismerésnek tartom, hogy 2007 szeptemberétől a Szent István Egyetem egyetemi tanára lettem. Reményeink szerint az egyetemen a közeljövőben ugyancsak megkezdheti működését egy molekuláris állat-biotechnológiai laboratórium.
   PROF. DR. DINNYÉS ANDRÁS
  biotechnológus, BioTalentum Tudásfejlesztő Kft.

  Nemzetközi visszaigazolás az onkológiában
  Az Országos Onkológiai Intézet sikeresen átvészelte a 2007-es egészségügyi átalakítást, ma is ugyanannyi ággyal és nagyjából a tavalyival megegyező számú szakemberrel zárjuk az évet. Kétségtelen, hogy a betegek számának folyamatos emelkedése a kollégáktól nagyobb teherbírást, a páciensektől pedig több türelmet kíván. Jelentősebb léptékű beruházások ugyan ebben az évben nem voltak, de fontosnak tartom, hogy több részleget meg tudtunk erősíteni, így megkezdhette működését az onkológiában alkalmazott kardiotoxikus gyógyszerek miatt régóta várt kardiológiai ambulancia, fejleszteni tudtuk az endoszkópiát és az invazív angiográfiát.
   Az onkológiában ritka az ugrásszerű, konkrét dátumhoz köthető fejlődés, ezért a hangsúlyt én nem egy-egy eseményre, hanem a tendenciákra helyezem. Egyre számottevőbb az intézet nemzetközi elismertsége, erről 2007-ben számos visszaigazolást kaptunk. Jelenleg 115 nemzetközi kooperációnak vagyunk részesei, Budapesten novemberben mi szervezhettük meg az Európai Rákintézetek Szervezetének munkaértekezletét, s elindult az intézet európai akkreditációja is. Utóbbi fejleményt rendkívül jelentősnek tartom, hiszen a folyamat 2008 áprilisára várt kedvező befejezése annak nemzetközi szintű elismerése, hogy az intézet a lehető legmagasabb színvonalon látja el a betegeket, ebből következően az ellátási tevékenysége kiterjedhet egész Európára, sőt a kontinensen túlra is. Az intézet egyébként már ma is jelentős tényező: egy uniós projekt keretében több európai munkabizottságban benne vagyunk, így aktív szerepet vállalunk az európai betegellátás egységes struktúrájának kialakításában, az intézetek közötti együttműködés jövőbeli formáinak kialakításában. A gyógyítás és a kutatás mellett az oktatás és a posztgraduális képzés középeurópai egységesítésében is részt veszünk; jelenleg 15 fiatal kolléga PhD-képzése folyik.
   Személyes pályafutásomban egy év leforgása alatt mind idehaza, mind a határon túl jelentős elismeréssel tiszteltek meg. Az intézettel évek óta gyümölcsöző kapcsolatokat ápoló marosvásárhelyi egyetem díszdoktori címet adományozott számomra, augusztus 20-án pedig átvehettem a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az elismerések jóleső visszaigazolások, de az igazi öröm az, hogy látom az intézet fejlődését.
  PROF. DR. KÁSLER MIKLÓS,
  az Országos Onkológiai Intézet főigazgató-főorvosa

  Számos nemzetközi szabadalom
  A klinika évének értékelésében külön kell választanom három fő szakterületünket: a betegellátást, az oktatást és a kutatást. A legnehezebb feladat a betegellátásban hárult ránk: az év elbocsátásokkal kezdődött, kevesebb munkatársnak kellett a korábbinál számottevően több beteget gyógyítania. Ezen a területen azt kell sikernek neveznem, hogy túléltük az évet, s – mint a közelmúltbeli bombázások idején déli szomszédaink – lassanként mi is hozzászoktunk a kiszámíthatatlansághoz.
   Az oktatásban sokkal pozitívabb eredményekről számolhatok be, hiszen klinikánk oktatói – a korábbi évek hagyományait követve – mind a hazai, mind a külföldről hozzánk érkező orvostanhallgatók körében elismerést vívtak ki. Az angol nyelvű képzésben részt vevő diákok a legjobb intézetnek a bőrklinikát választották, magam pedig elnyertem a legjobb előadói címet. A kutatóképzés terén is elégedett lehetek, hiszen PhD hallgatóink lendületesen fejlődnek, idén is eredményesen szerepeltek a diákköri konferenciákon.
  A klinika kutatóinak munkája nyomán egyetemi, sőt a hazai egészségipari kutatások szintjén is fontos sikereket hozott a 2007-es év azzal, hogy számos nemzetközi szabadalmat megszereztünk. A fény – bőrgyógyászatban már régóta ismert – kedvező élettani hatásainak az orrnyálkahártya gyulladásos allergiás folyamatainak kezelésében való alkalmazására kidolgozott szabadalmunk ebben az évben Oroszországban, Japánban, Ausztráliában is védelmet kapott, egy amerikai cég pedig megvásárolta a licencet, amely nyomán tovább finanszírozza a klinikai kutatásokat az USA-ban, Mexikóban, Kanadában és Szegeden is. Az amerikaiaknak az allergiás betegségek fényterápiájában és az orrpolipózis kezelésében ezen felül alapkutatásokat is végzünk. Két másik szabadalmat is bejelentettünk: a fül-orr-gégészekkel együttműködésben a molekuláris biológiai kutatások során sikerült azonosítanunk egy a posztinkubációs stenosis kialakulására hajlamosító gént, valamint a kolloidkémiai intézet munkatársaival egy bőrnyújtásra szolgáló szöveti expandert. Ezek az egyetem szabályzatának megfelelően szolgálati szabadalmaknak minősülnek, azaz, ha valaha anyagi haszon származik belőlük, abból az egyetem is profitálhat.
  A klinika sikerei minden esetben csapatmunka eredményei. A vezetőn az múlik, hogy megtalálja azokat a kutatási területeket, amelyekbe érdemes energiát fektetni, amelyek révén menedzselhetővé válnak a kevésbé profitábilis tevékenységek is, valamint felkutassa, megnyerje, s megtartsa azokat a fiatal és idősebb szakembereket, akiknek kvalitásai és elhivatottsága révén ezek a sikerek létrejöhetnek. Úgy érzem, e területen egyértelmű a siker.
   PROF. DR. KEMÉNY LAJOS,
  a Szegedi Tudományegyetem Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinikájának intézetvezető egyetemi tanára

  Auguszta és autofágia
 Az év összegzésekor nemcsak szakterületemről, a sejtbiokémia és genomikai kutatások terén elért eredményekről számolhatok be, hiszen saját intézetemen, illetve az orvoscentrumon túl immáron a Debreceni Egyetem egészéért tartozom felelősséggel; 2007. július 1-jétől az egyetemi szenátus rektorrá választott. Ebben az évben az egyetemen befejeződött az ország rendszerváltás utáni eddigi legnagyobb egészségügyi beruházása, a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében az Európai Unió által támogatott 13 milliárd forintos Auguszta intézményfejlesztés. Az egyetemen belül az elmúlt évek legnagyobb feladata az volt, hogy a kardiovaszkuláris és daganatos betegek kezelése terén egyaránt áttörést hozó beruházást rendben, határidőre és a források túllépése nélkül valósítsuk meg, ezért a projekt december 7-i hivatalos lezárása egyszerre hozott ünnepet és megkönnyebbülést.
   Ugyan hatéves orvoscentrumi elnökségem előtt másfél évig már lehettem a Debreceni Egyetem rektora, a mostani 3 éves megbízatás alapvetően más helyzetben történik. Ma mind az egyetemnek, mind az orvoscentrumnak a működése integrált, jól szervezett keretek között zajlik, stabil és kiegyensúlyozott, s bízom abban, hogy a közeljövőben a megkezdett irányt tartva az ország egyik legdinamikusabban fejlődő intézményeként sikerül oktatóinkkal, kutatóinkkal és hallgatóinkkal közösen újabb korszakalkotó éveket megélnünk.
   Saját házam táján, a Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetben, 12 fős munkacsoportomban a sejthalál különböző formáit, legújabban az autofágia általi – azaz a sejt saját anyagainak lebontásával történő – sejtelhalást tanulmányozzuk, a jelenség gyulladásos és tumoros folyamatokban játszott szerepének vizsgálata új és izgalmas kutatási terület. Idén is több hazai és nemzetközi publikációnk jelent meg, amelyek nyomán több külföldi kongresszusi meghívást, előadói felkérést is kaptam: az Egyesült Államokban a szakterület egyik legnevesebb tudományos seregszemléjén, a Gordon-konferencián plenáris előadást tarthattam, s jelentős európai kongresszuson is hasonló szerepvállalásra kértek fel. Amellett, hogy a nemzetközi konferenciákon képet kaphattam az erős versenyben folyó kutatási terület jelenlegi helyzetéről, a felkérések visszaigazolást jelentettek számomra arról, hogy más kötelezettségeim ellenére sem szakadtam el saját tudományterületemtől, s lépést tudok tartani az új szakmai kihívásokkal.
  A számadásnál még egy nagyon fontos történést kell megemlítenem – noha azt nem mondhatom saját eredményemnek: a családomban az év legfontosabb eseménye volt, hogy három gyermekem közül a legnagyobb fiam megnősült.
  PROF. DR. FÉSÜS LÁSZLÓ
  kutatóorvos, sejtbiokémikus, a Debreceni Egyetem rektora

  Őssejtklinika létesült
  Szakmai téren kettős év volt számomra az idei: miközben ugyanis klinikánk számos rangos külföldi partnerre tett szert, a külföldi betegek számának visszaesését kellett megtapasztalnunk, amiben az ország határokon túli kedvezőtlen megítélése éppúgy szerepet játszott, mint a környező államokbeli konkurencia fejlődése. Az áremelkedések és a forint erős árfolyama is hozzájárult ahhoz, hogy egészségügyi magánvállalkozóként azt kell mondanom: a most elmúlónál sokkal sikeresebb éveket éltünk már meg. Ugyanez a megállapítás szerencsére nem áll a szakmai sikerek tekintetében. Szeptemberben, fennállásunk 15 éves jubileumán Siófokon megrendezett nemzetközi kongresszuson a hazai plasztikai sebészek mellett a környező országokból éppúgy fogadhattunk résztvevőket, mint a tengerentúlról. Ugyancsak nemzetközi kapcsolatainkat erősítette az a tudományos fórum, amelyet svéd magánorvosok részvételével szakmai szervezetünk magánorvosi szekciója szervezett Budapesten. Szintén tanulságos volt, hogy munkatársammal részt vehettem a Monacóban rendezett Anti Aging Világkongresszuson, ahol az öregedés késleltetésében tapasztalható új trendről kaphattunk átfogó képet.
    Meglátásom szerint 2007-ben az ország egyik legjelentősebb és leginnovatívabb egészségügyi fejlesztéseként értékelhető az a félmilliárdos beruházás, amely révén világszínvonalú őssejtklinika létesült Kaposváron. A laboratórium híre nemcsak a külföldi, hanem a magyar kutatóhelyek és intézmények fantáziáját is megmozgatta, amit jelez, hogy már több hazai együttműködés látszik kirajzolódni. Ezt azért tartom különösen pozitív fejleménynek, mert idehaza sajnos sokszor nem jellemző, hogy a kutatóhelyek egy irányba húzva próbálnak előmozdítani a tudományban, a gazdaságban vagy a társadalomban fontos ügyeket. Ez a laboratórium mindhárom megnevezett szegmens tekintetében rendkívüli jelentőséggel bírhat akkor, ha megkapjuk azokat az engedélyeket, amelyek szükségesek a gyógyító munka megkezdéséhez. Az embrionális őssejtekkel való gyógyítás olyan betegcsoportoknál adhat esélyt a hatékony kezelésre és gyógyulásra, ahol a hagyományos medicina csődöt mond. A tudományos felügyelőbizottságban neves amerikai tudósok vállaltak szerepet és egy Nobel- díjas kutatóval is folynak megbeszélések. A laboratórium egyelőre kutatóhelyként és sejtbankként funkcionál, ám bízunk benne, hogy a helyzet hamar változhat, s a magyar őssejtkutatás olyan új lendületet vehet, amely a hazai tudományos élet és egészségipar számára is nemzetközi hírnevet, azon keresztül pedig prosperitást hozhat.
  DR. SEFFER ISTVÁN
  plasztikai sebész, a kaposvári Seffer & Renner Magánklinika ügyvezető igazgatója
 
  Vissza a laboratóriumba
  Az elmúlt néhány évhez viszonyítva 2007 régi-új távlatokat nyitott számomra. 2006-ban ugyanis egyrészt lejárt a hat éven át tartó dékáni megbízatásom, másrészt a Nemzetközi Kórélettani Társaság főtitkáraként második négyéves mandátumomat is kitöltöttem, ezért a korábbinál jóval kevesebb adminisztratív teendő hárult rám, s ez lehetővé tette, hogy több időt tölthessek a laboratóriumban.
   A Kórélettani Intézet kis kutatóhely, ám nagyon széles skálájú: a nefrológiai, a mikrocirkulációs, a reprodukciós, valamint a saját, lipidológiai munkacsoportom is önállóan vesz részt kutatási programokban. Szakterületemen belül az egyik legígéretesebb kezdeményezésnek azt a kutatási programot tartom, amelynek keretében nyolc hazai kutatóhellyel működünk együtt egy vakcinaterápiás klaszterben (VTC). Azt kutatjuk, hogy az érelmeszesedéshez társuló gyulladás és annak szövődményei ellen van-e esély gyógyító vakcinát kifejleszteni. A hároméves projektben egykori tanítványom, Lisziewicz Júlia professzor asszony a HIVvírusokat kordában tartani képes, jelenleg klinikai fázisban lévő vakcinációs technikájának indikációbővítését célozzuk meg.
  Több meghatározó és mértékadó konferenciát is hozott számomra a 2007-es év. A Magyar Atherosclerosis Társaság elnökeként sikerként értékelem, hogy novemberben harmadik alkalommal tudtuk tető alá hozni a Kardiovaszkuláris Konszenzus Konferenciát, amelyen közmegegyezéssel elfogadtuk a legújabb hazai ajánlásokat. Fontos elismerést jelentett számomra, hogy a Pécsi Tudományegyetem Orvos- és Egészségtudományi Szakosztálya felkért egy életmű-előadás megtartására, amely során négy évtizedes kutatói munkámról adhattam összegzést. Az egyetemeknek az értelmiségiek képzésében és nevelésében játszott szerepéről a Civil Akadémia előadás-sorozata keretében kérték ki a véleményem, s ugyancsak üdítő színfoltot jelentett számomra, hogy a nyáron a fővárosban a 30. Szőlő és Bor Világkongresszuson a Bor és Egészség szekció társelnökeként igazi szakértő társaságban cserélhettem eszmét a bor egészségre gyakorolt jótékony és kevésbé jótékony hatásairól. Az év utolsó hónapja sem telt eseménytelenül: a napokban átvehettem a MOTESZ-díjat, a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetségének elismerését.
   Mozgalmas év volt 2007, s ezt odahaza is átélhettem azokon a hétvégéken, amikor három gyerekemmel s családjaikkal, összesen hét unokánkkal zsúfolódtunk össze családi körben, az élet legfontosabb társaságában.
  PROF. DR. SZOLLÁR LAJOS,
  a Semmelweis Egyetem ÁOK Kórélettani Intézetének igazgatója

  #61
2007-11-01 00:00:00

  Előző számunkban a szakmai kollégiumok vezetőit kérdeztük, hogy mekkora a feszültség az orvostudomány által nyújtható és az egészségügyi rendszer által finanszírozható ellátások között. Most a tapasztalatokat igyekeztünk összegyűjteni arról, hogy a gyakorló orvosok megmondják-e betegeiknek, ha nem tudják garantálni számukra a szakmailag nyújtható legjobb ellátást?

  Betegszelekció egyértelmű szabályokkal
  Az innovatív gyógyszergyártásban az onkológia a legérintettebb szakterület, az utóbbi években a fejlődéssel párhuzamosan korábban soha nem tapasztalt árrobbanás következett be. Mivel sehol a világon nem tudják minden betegnek biztosítani az aktuálisan létező összes onkológiai készítményt, mindenhol az állam gazdasági ereje és a rendelkezésre álló források elosztásának ésszerűsége jelöli ki az orvoslás anyagi korlátait.
   Nem mondhatom azt egyik páciensemnek sem, hogy az anyagi korlátok miatt őt áldozatnak tekintem, s a szomszéd ágyon fekvő betegre teszem a voksom. Magam ugyanakkor kiváltságos helyzetben vagyok, mert a kórházi menedzsment nem jutott el addig, hogy szigorú tiltásokat hozzon; eddig sosem szorultam olyan mértékben a sarokba, hogy egy általam feltétlen fontosnak tartott kezelést ne adhattam volna meg a betegemnek. Ez ugyanakkor nem ment fel a mérlegelés állandó kényszere alól. Tapasztalatom szerint a nyílt problémafeltárást, majd az optimálisan elérhető, szakmailag helyesnek tartott terápiák felkínálását, az őszinte javaslattételt el szokták fogadni a betegek és a hozzátartozók.
   A betegszelekcióban egyértelmű, társadalmi konszenzus nyomán kialakított szakmai szabályok kellenek, csak ez lehet az útja annak, hogy közelebb lépjünk egy felnőttebb társadalomhoz, amelyben mindenki tisztában lehet azzal, hogy a kockázatközösség mit képes biztosítani számára és mit nem. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a kezelőorvos vélekedését ki lehetne, ki szabadna iktatni például az onkológiában azzal, hogy a terápiás indikációkban életkorral összefüggő szabályokat vezetnek be. Ezt elfogadhatatlannak tartom, hiszen az életkor sokszor nem azonos a biológiai korral. Ha már szelektálni kell, támogathatóbb az általános állapot, az életkilátások figyelembevétele, ami ugyan nem objektív faktor, ám különféle mutatókkal objektivizálható. Az onkológiában a tárgyilagos betegszelekció irányába hat az új molekuláris biológiai készítmények terjedése, az egyénre szabott terápiákban ugyanis a korábbinál sokkal pontosabban előre jelezhetők azok az eredmények, amelyek egy-egy gyógyszertől várhatók. Prioritást kell tehát kapniuk az objektív betegszelekciót szolgáló molekulárpatológiai módszerek meghonosításának, ez a gyógyulni akaró betegeknek és a hatékonyságra törekvő egészségbiztosítónak egyaránt érdeke.
  PROF. DR. BODOKY GYÖRGY,
  a fővárosi Szent László Kórház Onkológiai Osztályának osztályvezető főorvosa

  Ne feltételezzenek felelőtlenséget!
 Magyarországon a világszínvonalú árakhoz balkáni szintű források társulnak. Amíg ez egészen a legutóbbi időkig „csak” az orvosok és szakdolgozók bérére volt jellemző, immár egyre inkább tetten érjük a gyógyszerek, a vegyszerek, a kötszerek, sőt a diagnosztikus eszközök terén is. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy daganat gyanúja esetén valakinek hónapokat kelljen várnia azokra a vizsgálatokra, amelyek az életmentő terápiát meghatározzák. Ez ma már a napi rutin része. Csaknem ennyire abszurd, hogy a gyermekgyógyászatban is megjelennek a várólisták. Elfogadhatatlannak tartom, hogy egy gyereket azért küldjünk haza, mert túl későn betegedett meg, így létszám felettivé vált. Még egyszer sem fordult elő, hogy az intézmény gazdasági érdekeire tekintettel elküldtem volna olyan gyereket, akinek a felvételét indokoltnak láttam. Indokolatlanul beteg gyerek ugyanis nincs! Több évtizedes praxisom alatt egyetlen olyan gyerekkel sem találkoztam, aki azért szimulált volna, hogy kórházba kerülhessen.
   A klinikán rendszeresen ellátunk ritka betegséggel küzdő gyerekeket, akiknél sok esetben harcolni kell azért, hogy megfelelő gyógyszert kaphassanak. Egyes szakterületeken újraéljük a hatvanas éveket: tudom, hogy egy speciális autoimmun betegségben szenvedő osztrák gyerek odahaza rutinszerűen megkaphat egy adott off-label, azaz a konkrét indikációra nem regisztrált, de a szakirodalomban hatásosként értékelt gyógyszert, ám azt idehaza nem alkalmazhatom, mert hiányzik az Országos Gyógyszerészeti Intézet engedélye. Ez igazságtalanság, hiszen arról sem az orvos, sem a beteg nem tehet, hogy a gyógyulás reményét adó készítményt Magyarországon nem regisztrálták. Tapasztalatom szerint a tehetős kisebbség vállalja a kockázatot, hogy akár hivatalos magyar orvosi ajánlás nélkül is megszerzi a gyógyszert, a többség viszont kénytelen belenyugodni a helyzetbe. Mindezen az változtatna, ha a döntéshozók szabadabb gyógyszerfelhasználást tennének lehetővé, nem kérdőjeleznék meg az intézetvezető professzorok szakmai tudását és felelősségtudatát. Jó lenne, ha feltételeznék rólunk, hogy felesleges kockázatba nem sodorjuk, hiábavaló kiadásra nem biztatjuk a betegeinket.
  PROF. DR. TÚRI SÁNDOR,
  A Szegedi Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának intézetvezető egyetemi tanára

  Fájdalmas dilemmák
  A mindennapi orvosi gyakorlatban a számok sajnos nagyobb szerepet játszanak a kívánatosnál. Ahelyett, hogy a szakmai irányelvek és legjobb tudásom szerint a beteg javát szolgálnám, számolok: osztok, szorzok, s a végén megállapítom, hogy a rendelkezésére álló keretből nem lehet kijönni.
   Védhetetlen gyakorlatnak tartom, hogy ugyanazon fájdalomtípus esetén az OEP a fájdalom eredete alapján differenciál: például, ha cukorbeteg valaki, akkor 90 százalékos támogatással kaphat egy adott gyógyszert, de ha más eredetű neuropathiája van, teljes árat kell fizetnie. A rákos betegek áttöréses fájdalmára alkalmazható rövid hatású kábító fájdalomcsillapító is csak teljes áron írható fel. Bizonyos esetekben idegblokáddal tartós fájdalommentességet érhetnénk el, ezek a beavatkozások azonban olyan kevés finanszírozást kapnak, hogy ráfizetést jelentenek, pedig alkalmazásuk betegbarát és költséghatékony lenne. Miért nem lehet valamit a ráfordítás alapján finanszírozni? Érthetetlennek tartom azt is, hogy a szakambulanciák fájdalomkezelésre specializálódott aneszteziológusai a szakrendeléseken nem írhatnak fel kiemelt támogatással fájdalomcsillapítót, kizárólag javasolhatják ezt a beteg kezelőorvosa számára. Mivel a szűkös erőforrások az életmentést nem akadályozhatják, az életet közvetlenül nem veszélyeztető betegségek gyógyításakor spórolunk. Alacsonyabb árfekvésű vagy ajándékként kapott gyógyszereket használunk, illetve nem adunk olyan szereket, amelyek nem létfontosságúak.
   A beteget objektíven kell informálni. Ha nem mondanám el az összes alternatívát, akkor nem volna teljes körű a tájékoztatás. Bár igaz az is: ha vázolom a nem hozzáférhető lehetőségeket is, esetleg hiú reményekkel kecsegtetem. Ezért a hazánkban nem elérhető terápiákra csak akkor szoktam kitérni, ha a hozzáférhető kezelések kudarcot vallottak, vagy a betegnek ilyen kérése van. Fájdalomcsillapítási gyakorlatomban a páciensnek mindig elmondom az összes hozzáférhető lehetőséget, ezek várható hatását, mellékhatásait és anyagi vonzatát, majd a beteggel és családjával közösen választjuk ki a terápiát. Fontos, hogy a beteg megértse fájdalma okát, a terápiás alternatívákat, s tisztában legyen azzal, hogy mi és miért történik.
  DR. BUDAI ERIKA,
  a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház Fájdalomambulanciájának vezető főorvosa

   Egy oldalon állunk
   A tüdőgyógyászati prevencióban nagyon nagy a lemaradásunk, ezért a betegeket sokszor túl kései stádiumban vesszük fel, ami életkilátásaikat drámaian rontja. Eközben pedig léteznek olyan módszerek – digitális röntgenberendezések, spirál CT, PET CT –, amelyekkel sokkal nagyobb arányban lennénk képesek még műthető állapotban felfedezni a tüdődaganatokat. Persze a gazdag országok sem függetlenek a költségektől, ám a prioritások kijelölése csapdahelyzet: adott keretből spirál CT-re jusson pénz az időbeli diagnózis érdekében, vagy a végstádiumú betegek életét meghosszabbító terápiákra? Bármennyire is szakmai legyen a sorrend meghatározása, igazságos, mindenki által elfogadhatónak tartott döntést nem lehet hozni.
  Saját tapasztalatom szerint a daganatos betegek döntő többsége rendben hozzájut a protokollban rendelt megfelelő terápiákhoz, a gyógyítás szabadsága és az orvosi lelkiismeret azonban olykor szembekerül a pénzügyi megszorításokkal. Napi tapasztalatom, hogy a gyógyszerrendelés korlátjai – s az azokkal összefüggésben kilátásba helyezett szankciók – arra kényszerítenek, hogy a beteg állapota és elvárásai mellett legalább akkora súllyal értékeljük az osztály és az intézmény anyagi kondícióit is. A kórházi betegek időbeli diagnózisát olykor nem is a forráshiány, hanem a visszás elszámolási rendszer késlelteti. Ha az osztályról elbocsátunk egy beteget, hiába lenne hamar szüksége CT- vagy csontizotóp-vizsgálatra, többhetes várakozásra kárhoztatjuk, máskülönben a diagnosztika költségét az ellátó osztályra terhelik. A késleltetésnek tehát nem szakmai, hanem financiális okai vannak, amit a rákbetegek esetében elfogadhatatlannak tartok. Mivel a betegeim tudják, hogy akár a pénzügyi elvárásokkal szemben is kiállok érdekeikért, rendszerint elfogadják tőlem, ha valamire várniuk kell, s megértőbbek, ha valamit nem tudok biztosítani. Őszintén igyekszem feltárni az okokat, így a betegek érzik: ugyanazon az oldalon állunk.
  DR. VINCZE ÁRPÁD,
  a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház Aktív Tüdőgyógyászati Osztályának főorvosa

  Megalkuvásra kényszerítve
  A genetikára alapozott gyógyszeripari innovációk, az őssejtkutatás fellendülése és a komputeres háttéren alapuló műszertökéletesítések összeadódó hatásaként az utóbbi évtizedben exponenciális fejlődésnek lehetünk tanúi. Kétségtelen, hogy például a kismedencei műtéteknél én is el tudnám képzelni a robottechnika alkalmazását, összességében mégis úgy látom: az urológiai kórképek többségét tekintve ma nincs áthidalhatatlan különbség a technikai és gyógyszeres lehetőségek, valamint a hétköznapi „osztályos gyakorlat” között. E megállapítás ugyanakkor nem mond ellent annak, hogy a napi rutin – a sürgősségi és életmentő eseteket leszámítva – kompromisszumok végeláthatatlan sorozata. A módszertani levelek, a szakmai társaságok ajánlásai, az evidenciák támpontot adnak, ám a hétköznapi betegellátásban az orvosnak kell felmérnie azt, hogy az alternatívák közül mire képes önmaga, mire van lehetősége az osztályának, az intézetének, majd a beteggel közösen dönteni a terápiáról. A mindennapi kompromisszumok jelentős része független a kor aktuális technikai színvonalától, sőt még talán a finanszírozástól is. Az urológia határterületét jelentő nephrológiában az egyik legnagyobb gondot például az okozza, hogy nincs elegendő donor a vesetranszplantációhoz. Amíg ebben nem tudunk változást elérni, addig hiába vannak meg a legbonyolultabb műszereink az átültetéshez.
   Praxisomban a megalkuvásoknak ennél is sokkalta nagyobb csoportját adják azok az esetek, amikor a beteg döntése vagy körülményei miatt nem végezhetjük el azt a beavatkozást vagy indíthatjuk el azt a terápiát, amelyet szakmai meggyőződésünk diktálna. A páciensnek ugyanis nemcsak kórelőzménye és különféle indikációkat megalapozó szervi tünetei vannak, hanem véleménye, érzései, félelmei, továbbá – jó esetben – családja és munkahelye is. Korjelenség: a beteg azért nem vállal egy teljes gyógyulását elősegítő operációt, mert félti az állását. Az anyagi korlátok tehát nemcsak az intézmény, hanem a betegek részéről is akadályozzák a gyógyítást. Nemcsak az én szaktudásom, gyakorlatom, kórházam felszereltsége és anyagi háttere dönti tehát el, hogy mekkora esélye van egy adott betegség meggyógyításának, ugyanannyira módosító tényező a beteg életkörülménye, amelyre nincs befolyásom. Ma úgy látom: össztársadalmi szinten a robottechnika meghonosításánál fontosabb és kifizetődőbb (!) volna azt elérni, hogy az emberek ne féljenek táppénzre menni, ha állapotuk azt kívánja.
   DR. MED. HABIL. GERVAIN MIHÁLY,
  urológus osztályvezető főorvos, az Orosházi Városi Kórház főigazgatója

   Többet tudunk, mint amit tehetünk
   Sokkal többet tudunk, mint amit tehetünk, s ennek elsősorban nem a tudományos fejlődéstől való leszakadásunk az oka, inkább az egészségügyre erőltetett korlátok. Ugyan a szakmailag lehetséges és gazdaságilag elérhető közötti különbség a kardiológiának az invazív ágában szembeötlőbb, mint a belgyógyászati kardiológiában, a problémával mindennap szembesülök. A szekunder prevencióban lényegesen többet tudnék tenni a betegeimért, mint amit jelenleg az anyagi keretek megengednek. A rászoruló páciensek nem kis hányada ugyanis képtelen önerőből folyamatosan finanszírozni önmaga terápiáját, a támogatási rendszer pedig nehézkes.
   A gyakorlatban is naponta szembesülök a lavírozás kényszerével. Ha valakiről egyértelmű, hogy nem tudja megfizetni a drágább gyógyszert, miért keserítsem vele a szívét? Másrészt viszont, ha szakmailag úgy látom, hogy csak a drágább készítmény lehet hatásos, más területen kell kompromisszumot kötnöm, hogy a beteg pénztárcájának megfelelő megoldást találjunk. Ekkor következik például, hogy egy nehezen beállítható magas vérnyomás kezelésére kiírom ugyan a többe kerülő gyógyszert, s ahhoz egy kevésbé hatékony, de olcsóbb árfekvésű koszorúér-tágítót vagy koleszterincsökkentőt társítok. Ez a gyakorlat adott szituációban megoldás lehet, azonban a végletekig nem folytatható.
   Ugyancsak a lehetőségeket gátolja, hogy a kardiológiai központok olyannyira túlterheltek, hogy egy-egy új betegünknek akár hónapokat is kell várnia egy katéterezésre, s alapesetben csak akkor juthat feljebb a várólistán, ha rosszabbodik az állapota. Szerencsére az eredendően sürgős esetek ellátása még nem szenved csorbát, de ez csak az ott dolgozóknak köszönhető, nem a rendszernek. Nem támogatható az a szisztéma, amikor az orvosok személyes kapcsolataikat felhasználva kényszerülnek menedzselni a betegeiket, hiszen minden egyes „sikerrel” máshol egy ugyanolyan státuszú másik beteg kerül hátrányba. A kapacitásokat úgy kellene megszabni, hogy valaki ne csak egy másik páciens rovására kerülhessen elfogadható időn belül műtőasztalra. Ma ez kimondva-kimondatlanul így működik.
  Összességében nem értek egyet azzal, hogy a beteget mindig minden diagnosztikus és terápiás alternatíváról tájékoztatni kell. A tájékoztatásnak mindig a beteghez kell igazodnia: egy jó orvos-beteg kapcsolatban lehet tudni azt, hogy milyen mélységű tájékoztatásra van igénye a páciensnek. Sokszor maguk a betegek fogalmazzák meg laikus mivoltukat, s visszadobják a labdát: „Ha a doktornő húszéves tapasztalattal nem dönt, hogyan dönthetnék én?” Amikor egy betegnek vázolom a lehetőségeit, először mindig önmagamnak kell feltenni a kérdést: mi az, amit meg tudok a számára szerezni, szervezni? Hiszen mit ér azzal a tájékoztatással, ami olyan ideálokról szól, amelyeket úgysem kaphat meg!?
  DR. SZIEGL ZSUZSANNA,
 a Bajai Városi Kórház belgyógyász-kardiológus főorvosa

  Őszinteség és ügyes betegvezetés
  A praxisomban alapelvnek tartom: minden betegnek vagy hozzátartozónak joga van tisztában lenni azzal, hogy ma hol áll a tudomány, s abból mit tudunk a mindennapokban biztosítani. Az őszinteség bizalmat szül: csak elvétve találkozom azzal, hogy a betegeim elérhetetlen dolgokat követelnének. Az ideális és az elérhető ellátások közötti feszültség kezelésében sok múlik az ügyes betegvezetésen; saját gyakorlatomban arra helyezem a hangsúlyt, ami biztonsággal elérhető, s igyekszem az extremitások helyett az ideáktól a realitások felé terelni a betegeket. Ezt döntő többségük elfogadja. A gyengébben felszerelt kórházakban persze nehezebb a helyzet. A fővárosi Uzsoki Utcai Kórház likviditását tekintve mindig stabil intézménynek számított, más kórházakkal összevetve nyugodt körülmények között tudtunk dolgozni és fejlődni. Ugyanakkor még ezzel a szakmai és műszerezettségi háttérrel sem mondhatjuk azt, hogy ideális sebészetünk felszereltsége: a laparoszkópos ultrahangtól a minimálisan invazív sebészethez szükséges eszközökig minden sebész hosszú kívánságlistát tudna írni, mert tudja, melyek azok a világon elérhető módszerek és műszerek, amelyek révén még jobb hatásfokkal, még gördülékenyebben tudna egy-egy problémát orvosolni.
   Egy egészségügyi rendszerben sohasem lesz minden megadható a betegeknek, amit a tudomány aktuálisan kínálni képes. Ez a sebészet területén jól érzékelhető, hiszen ez a szakterület mára igazi high-tech ágazattá vált: a magas technikai igényű beavatkozások precizitásának határt a csillagos ég szabhat – no és az anyagiak. Amikor viszont egy súlypontinak kijelölt vidéki kórház sebészete a legalapvetőbb eszközöket tekintve napi gondokkal küzd, van-e egyáltalán értelme akár csak megemlíteni a robotsebészet újabb és újabb vívmányait? Ennek a szakmai kongresszusokon van jelentősége. Ezért vallom: a kórteremben fekvő betegnek azokkal az alternatívákkal kell tisztában lennie, amit nyújtani tudok neki, nem azokkal a szakmai vágyakkal, amelyeket nem.
   PROF. DR. JAKAB FERENC,
   a Sebészeti Szakmai Kollégium elnöke

  #62
2007-09-01 00:00:00

A négy hazai orvosegyetemet fenntartó Oktatási és Kulturális Minisztérium folyamatosan tárgyal az egészségügyi tárcával a klinikai ellátás finanszírozásának átalakításáról azért, hogy az intézményeknek ne az oktatásra fordítandó pénzből kelljen fedezniük a gyógyítás veszteségeit.

  Szegeden gyakorlatilag a bölcsészek fizetik az orvosok bérét. Ezt a Szegedi Tudományegyetem szenátusának egyik professzora még hónapokkal ezelőtt mondta egy négyszemközti beszélgetésben, utalva arra, hogy az egyetem legfőbb döntéshozó szervében helyet foglaló kari képviselők némelyike miért nem lelkesedett azért, hogy a milliárdos finanszírozási gonddal küszködő klinikák mellett a városi önkormányzat kórháza, rendelőintézete és a háziorvosi szolgálat is az egyetem működtetésébe kerüljön. A szenátusban a nyár elején patthelyzet alakult ki a döntésről, majd augusztus végére halasztották a szavazást: a szenátorok harmadik nekifutásra – 33 igen szavazattal 12 ellenében – rábólintottak az integrációra.
  – Szegeden a gondolkodás egészen tavaly őszig konszolidált volt, egy évvel ezelőtt jelentkeztek a teljesítmény- volumen korlátból adódó bevételkiesés negatív hatásai, amelyeknek következtében drámai növekedésnek indult, s jelenleg 2,7 milliárd forint az adósságállomány
 – emlékeztet Tráser Ferenc, az egyetem gazdasági főigazgatója. A főigazgató megjegyzi: az elmúlt hónapokban a kincstári biztosokkal együttműködésben sikerült megállítani a szállítói tartozás további növekedését. Tráser Ferenc ugyanakkor hangsúlyozza: az egyetemi karok számára egyedül az nyújthat anyagi biztonságot, ha a kormányzat tudomásul veszi, hogy a progresszív finanszírozást valódi értéken kell helyreállítani.

  Ki mit fizet?
  Országosan milliárdos nagyságrendben finanszíroznak az egyetemek oktatási büdzséjükből egészségügyi ellátást, az oktatási tárcának viszont ügyelnie kell arra, hogy forrásaiból azokat a feladatokat elláthassa, amelyek valóban hozzá tartoznak. Ezt a szegedi helyzet nyomán a napokban Závecz Ferenc, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára nyilatkozta. A Medical Tribune megkeresésére a szakállamtitkár hozzátette: folyamatosan tárgyalnak az egészségügyi tárcával arról, miként tudnák átalakítani a klinikai betegellátás finanszírozását az oktatás veszélyeztetése nélkül. Závecz Ferenc ugyanakkor nyomatékosan kijelenti: csalódnak majd azok, akik bármiféle tárcaháborúra számítanak.
  – Nem fordulhat elő, hogy az egyik minisztérium nekirohan egy másiknak, hiszen az orvosképzéssel, kutatással, fejlesztéssel és betegellátással is foglalkozó egyetemi intézmények működésének biztosítása mindkét tárca felelőssége. A gyógyítás és az oktatás nem szétválasztható tevékenységek, nem is akarjuk ezt elérni – fogalmaz Závecz Ferenc, hozzátéve: olyan elszámolási szisztémát tartanak szükségesnek, amelyben nyilvánvalóvá válik az egyetemen belüli feladatok elkülönülése.
  Amint a szakállamtitkár elmondta, az intézetek átalakítása nyomán csak azt tartják támogathatónak, ha nem elvonják, hanem jobb minőségű ellátásra konvertálják a kapacitásokat. Závecz Ferenc a pécsi helyzetről – az egyetem mintegy 4 milliárdos tartozásának lefaragása miatt megszorításokat kénytelen bevezetni, sok munkavállalót, köztük neves professzorokat is állományon kívülre helyez
– azt mondja: a hiánycsökkentést célzó lépések nem szemlélhetők pusztán az elbocsátások tükrében. A szakállamtitkár emberileg megérti ugyan azokat, akik tiltakoznak, rezignáltan vagy destruktívan állnak hozzá a számukra kedvezőtlen változásokhoz, ám álláspontja szerint a „rendszert fel kell rázni, hogy abban végre megváltozzon valami”.
   – Akit lehet, meg kell győzni a változások szükségességéről, az átalakítással járó konfliktusokat igyekezni kell tompítani, ám azokat elkerülni nem lehet – vallja Závecz Ferenc.

  Hárommilliárd deficit
  A fővárosi Semmelweis Egyetemen erre az évre mintegy 3 milliárd forint finanszírozási deficittel számolnak. Az összeg felét az év elején és a nyár folyamán meghozott megszorító intézkedésekkel megtakarítják, ám ezzel együtt is marad 1,2 milliárd forint, amelyet nem tudnak kigazdálkodni. Ivády Vilmos gazdasági főigazgató állítja: a forráselvonás olyan mértékű, hogy azt már az egyetemen évekkel ezelőtt rendszeresített szolidaritási alap tartalékai sem fedezik.
  A Semmelweis Egyetemen az OEP-finanszírozás, valamint az – idegennyelvű képzésekből vagy gyógyszervizsgálatokból adódó – egyéb bevételek 10 százaléka, az oktatási tárcától folyósított finanszírozásnak pedig 3 százaléka kerül közös kalapba, az elkülönített pénz a csak veszteségesen működtethető intézetek és részlegek költségvetésének kiegyenlítését szolgálja. Az intézményesített keresztfinanszírozásban jelenleg nemcsak a megnövekedett kiadások okoznak problémákat, hanem az is, hogy az OEPbevételek csökkenése apasztotta magát a közösségi alapot is. A főigazgató leszögezi: a szolidaritási alap lehetőségein túl nem finanszírozzák egyetlen intézetnek sem a hiányát, mivel azzal a többi részleg gazdálkodását sodornák veszélybe. Mivel az egyetemen az oktatási bevételek gyakorlatilag változatlanok, azokat a karokat, amelyek döntően erre alapoznak, kisebb mértékben érintik a megszorítások. A Fogorvosi és a Testneveléstudományi Kar már az év elején kis keretet kapott, ezért pénzük év közben nem változott; az Egészségtudományi Karnak és a gyógyszerészeknek 50-50 millió forinttal csökkentették a büdzséjét, az orvoskar nem klinikai része és az elméleti intézetek 95 milliót kénytelenek nélkülözni. A klinikumban az elvonások nagyságrendekkel nagyobbak, év elején 500 milliót, a nyáron további 800 milliót vontak el a klinikáktól: megkurtították a dologi és a gyógyszerkiadásokat, s mintegy 470 ember – köztük a nyugdíjkorhatárt elért orvosok – elbocsátásáról döntöttek.
   Visszafogták a saját beruházásokat is. Ivády Vilmos úgy fogalmaz: a tulajdonos helyett évente az egyetemnek kell 3-3,5 milliárd forint tőkepótlást kigazdálkodnia, ha nem akarja, hogy összedőljenek az épületei. Idén a központi épület 500 milliósra tervezett rekonstrukcióját és átalakítását halasztották el, hogy a klinikák működésképesek maradjanak. A főigazgató úgy véli: miközben sok intézetben, illetve a műtők egy részében sem működnek a légkondicionálók, s új műszerekre is szükség volna, indokolt lehet ugyan a hallgatók komfortérzetét szolgáló beruházásokat hátrébb sorolni, ám az eltolódó rekonstrukciós feladatok egy idő után kezelhetetlenné válnak. Ráadásul a külföldi diákok az egyetem számára nélkülözhetetlen bevételt jelentenek; így egyre nagyobb a verseny: az erős csehországi egyetemek mellett az áraikkal immáron a romániai intézmények is harcba szállnak a hallgatókért.
   – Az egyetemek teljesítményvolumenének csökkentése arányaiban átlagosan két és félszerese a városi és megyei kórházakat ért elvonásoknak. Egyetértünk azzal, hogy fel kell tárni a belső tartalékokat, ám a finanszírozás diszkriminációját elfogadhatatlannak tartjuk – jelenti ki Ivády Vilmos. – Ha megnyitják a piacot, a magánkórházaknak egyedül a komoly egyetemi klinikák lehetnek a versenytársai. A kérdés az, hogy a döntéshozók szándékoznak-e versenytársakat hagyni a magánintézményeknek – fogalmaz a gazdasági főigazgató.

  Még talpon
  Debrecenben nincs keresztfinanszírozás, az egészségügyi ellátás gondjainak orvoslásába nem vontak be más karokat, s ezt a jövőben sem teszik.
  Kecskés Gábor, a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrumának gazdasági igazgatója leszögezi: a három fő pillérnek, a betegellátásnak, az oktatásnak és a kutatásfejlesztési ágazatnak is önállóan kell megállnia a lábán – így volt ez az egyetemi integráció előtt is, és ma sincs másként. Kecskés Gábor hangsúlyozza: a debreceni orvoscentrum azon intézmények közé tartozik, amelyeket – a progresszivitási szorzó megszüntetése következtében – a legnagyobb anyagi hátrány érte az egészségügyi ellátás átalakítása során. A teljesítmény-volumen korlát túllépése miatt jelenleg a betegek közel tizedét látják el finanszírozás nélkül; a finanszírozási szabályok 2006-os és 2007-es változása nagyságrendileg ötmilliárdos bevételkiesést okozott. Ennek ellenére az orvoscentrumnak nincs adóssága. A költségvetési egyensúly fenntartása ugyanakkor nem kevés „véráldozattal” járt: két ütemben eddig a dolgozók tizedét, mintegy négyszáz embert bocsátottak el, s a gazdasági igazgató nem tartja kizártnak, hogy egy harmadik leépítési hullámra is kényszerülnek. Az elbocsátások mellett a saját forrásból megvalósuló beruházásokat is visszafogták: amíg korábban a betegellátás bevételeinek átlagosan 10-12 százalékát költötték fejlesztésre, idén ez az arány legjobb esetben is 8-10 százalékra csökken.
   Amíg a betegellátásban dolgozó orvosok közül országszerte sokan a bizonytalan légkör demoralizáló hatását hangsúlyozzák, akad olyan pénzügyi vezető, aki – pragmatikusan közelítve a kérdéshez – azt mondja: nem csak az elküldöttek munkabérét spórolhatja meg az egyetem, az egzisztenciális fenyegetettség nyomán az állományban maradók is jobban dolgoznak, mert jobban odafigyelnek a pénzügyi hatékonyságra. Amíg tehát az elbocsátások pénzügyi hatása csak több hónap elteltével jelentkezik az egyetemi költségvetésekben, a lélektani hatás azonnal érezhető. Más kérdés, hogy ami a pénzügyekért felelős egyes irányítókat elégedettséggel töltheti el, azt az intézményekben dolgozók állandósult szorongásként élik át. Ők is egyetértenek azzal, hogy minőségi változás történik, ennek mikéntjét azonban másként látják.

  #63
2007-07-01 00:00:00

Orvosokat, egészségügyi döntéshozókat, betegszervezetek képviselőit kértük arra, mondják el, számukra mi a fontos akkor, amikor tajkártyájukat regisztrálják.

 Fogyasztói szemlélet

 Az aktuális betegség jellege dönti el, hogy intézményt vagy orvost választok. A mérlegelésnél mindig szempont, hogy az adott kór indokolja- e az utazással járó többletköltségeket. Amennyiben súlyosabb bajról volna szó, s a kezelés vagy műtét jelentősebb kockázatot is hordoz, mindenképp az orvos személye, szakértelme és hírneve a döntő – függetlenül attól, hogy éppen melyik intézményben dolgozik. Ezt vettem figyelembe akkor is, amikor három évvel ezelőtt meg kellett operáltatnom a térdem.
  Bár betegjogi képviselőként az egyszeri betegnél több információval, illetve informálódási lehetőséggel bírok, de mivel nem vagyok orvos, ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint bárki más. A kulcsszó éppen ezért a bizalom: mindig olyan ismerős orvostól kérek tanácsot, akinek megbízom a szavában, az értékítéletében. Amennyiben az adott ellátáshoz szükség van beutalóra, elsősorban a háziorvosomhoz fordulok. Egy egészségügyben járatlan állampolgár számára is a legtöbb, amit tehet, hogy jól tájékozott, felkészült és lelkiismeretes háziorvost választ. Más a helyzet akkor, ha csak rutinvizsgálatról vagy beavatkozásról van szó: ebben az esetben nem orvost, hanem kórházat választanék, s az elsődleges szempont az lenne, hogy az intézmény könynyen elérhető legyen. Ha hoszszabb gyógykezelés miatt kellene intézményt választanom, arra figyelnék elsősorban, hogy ott gyökeret vert-e már a fogyasztói szemlélet, magam milyen tapasztalatokat szereztem korábban, valamint, hogy az orvosok és laikusok körében milyen híre van a kórháznak vagy klinikának. Számomra fontos a hotelszolgáltatás minősége is; a kórteremben mennyire őrizhetem meg az intim szférámat, milyen többletszolgáltatásokat vehetek igénybe, s azoknak mennyi a költségük. Fontos, hogy mindig megkapjam a megfelelő tájékoztatást, hogy szánjanak rám elegendő időt, magyarázzák meg, s meg is értsem a betegségemmel összefüggő információkat és a kezelések lényegét.
 DR. BÁNKI ENDRE
 jogász, betegjogi képviselő

 Akár a világ végére isimages/
 Ha kezelésre szorulok, számomra elsősorban nem az intézmény számít, hanem az, hogy szakmailag tökéletesen megfelelő kezelőorvosom legyen. Úgy vélem, így gondolkodik az emberek többsége is. A betegek elsősorban orvosukhoz ragaszkodnak; bármennyire roszszak is a körülmények, ha ott egy jó specialista dolgozik, a betegek biztos, hogy figyelmen kívül hagyják az intézmény rossz adottságát, hisz tudják: a komfortszempontoknál előrébb való a szakmai felkészültség. Ezért sok esetben akár a világ végére is, akár több száz kilométert is hajlandók utazni. A választás szempontjainak rangsorolásakor második helyre még mindig nem a kényelmi szolgáltatásokat sorolom, hanem a légkört, a hangulatot, az egészségügyi dolgozók betegekhez való viszonyát. Az intézményvezetők tudják, hogy ma még mindig a szomszédasszony a legfontosabb minőségi indikátor, hisz akinek egy adott betegség kezelésével összefüggésben nincs tapasztalata, leginkább a szóbeszédre alapozza választását.
 DR. KOVÁCS ATTILA,
az Egészségügyi Minisztérium államtitkára

 Meglepetések helyett

 Betegként a legfontosabb, hogy lehetőleg előre tudjam, hová megyek, s ne csak az ágyon fekve szembesüljek nem várt problémákkal. Háziorvosként előnyös helyzetben vagyok, hiszen a szakmai konferenciák, valamint a kollégákkal és a szakorvosokkal való mindennapos kapcsolattartás révén tisztában vagyok azzal, hogy a környékünkön melyik osztálytól mi várható. Árnyalja az egy-egy kórházról vagy klinikáról kialakított képemet az is, hogy betegeim állapotát nyomon követem, látom zárójelentéseiket, elmesélik, mit tapasztaltak, milyen ellátást kaptak – ezen információk birtokában tudok következtetni az osztályon folyó szakmai munkára. Így könnyű helyzetben lennék, ha betegségem folytán a régiónkban intézményt, illetve orvost kellene választanom.
 DR. VÁGHY RICHÁRD
 háziorvos, Mórahalom

 A kiváltságoknál fontosabb a gyógyulás

 Gyerekkoromban a falumban a ház végében volt a vécé, a vizet az artézi kútról hordtuk. Mégis felnőttünk, s nem a földi hívságok határozták meg azt, hogy kiből milyen felnőtt vált. Ugyanezt gondolom a kórházi ellátásról: a szükséges feltételek megteremtésére, jó műszerekre és gyógyszerekre van szükség, ám a csillogó környezetnél és a komfortnál fontosabb, hogy az ott dolgozó emberek értsenek a szakmájukhoz, s törődjenek a betegeikkel.
   Az orvosválasztásnál apaként és nagyszülőként legfontosabb személynek a gyermekorvost tartom: sokkal több múlik rajta, mint sokan gondolnák. Nem csak az éppen fellépő betegség gyógyítása miatt van kiemelt szerepe, hosszú távon az ő személye határozza meg, hogy miként viszonyul majd a gyermek felnőtt korában az egészségmegőrzéshez.
   Apámhoz hasonlóan én is azt vallom: aki meg tud akadályozni egy betegséget, az többet segít, mint az, aki három beteget meggyógyít – ez a meggyőződés vezetett akkor is, amikor a megelőző orvoslást választottam hivatásul. Hiszek abban, hogy hosszú távon e szakterület fejlődése hozhat megoldást a csökkenő kapacitású egészségügyi intézmények és a finanszírozás problémáira is.
   Alapszabály – bár a gyakorlatban sokan időről időre megszegjük –, hogy nem szabad családtagot kezelni, mivel elfogultak vagyunk vele szemben. Egy-egy súlyosabb probléma megjelenése esetén ugyanezen megfontolásból vélem úgy, hogy az a jó orvos, aki kikéri egy független szakember véleményét is. Érdemes a jól bevált, a beteget jól ismerő orvosnak a problémát megbeszélni egy idősebb vagy más szakterületen dolgozó kollégájával is.
   Sokan azt gondolják, az orvos betegként mindig kiváltságos helyzetben van. Tudom, hogy ez nem igaz, hiszen amikor érfestésre volt szükségem, a vizsgálat után egy egész napon át nem nyitotta rám senki az ajtót. Úgy gondolták: úgyis szólok, ha valami bajom van. Gyakran eszembe jut apám intelme: ha kórházba kerül egy orvos, nem feltétlenül hasznos felfednie kilétét, mert akkor a betegségéről a személyére terelődik a figyelem, holott az esetleges kiváltságoknál sokkal fontosabb az, hogy a betegségével foglalkozzanak. Sajnos azonban az orvos sem jobb a Deákné vásznánálimages/
DR. BERENCSI GYÖRGY,
 virológus, Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ

 Betegbarát adatok kellenek

 A betegség gyógyításával összefüggő szakmai és műszerezettségi háttér mellett számomra a legfontosabb, hogy fekvőbetegként minél kevésbé érezzem azt, hogy kórházban vagyok. Éppen elég a megváltozott élethelyzethez alkalmazkodni, ezt ne tetézzék számomra még felesleges előírásokkal és olyan környezettel, amely még inkább hangsúlyozza alárendeltségemet. Mindezt nemcsak milliárdos beruházásokkal lehet elérni, sokszor csak apróságokon múlik. Taszító az osztályon kötelezően előírt viselet vagy a nagy bélyegzővel, látványosan lepecsételt párnahuzat. A kopár falak vagy a jellegzetes kórházszag is olyan tényezők, amelyek miatt még az egészséges ember is betegnek érezheti magát.
   Ugyancsak nagyon fontos a korrekt tájékoztatás: a beteg mindig kiszolgáltatott, nem jó, ha ezt még azzal is fokozzák, hogy nem tudja pontosan, milyen vizsgálatok várnak rá, s azokra miként készülhet fel, milyenek a gyógyulási kilátásai. Ha kórházba kerülök, elvárom, hogy partnerként kezeljenek.
 DR. KOVÁCSY ZSOMBOR,
 az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke

 Alaphelyzet az információhiány

 A személyes kapcsolatok, a saját és a közvetlen ismeretségben lévő emberek tapasztalata sokkal erősebb hatást gyakorol a választásra a működési mutatóknál vagy a statisztikai adatoknál. Betegeim gyakran kérnek tőlem is tanácsot arra, hol kezeltessék magukat. Az ajánlás felelősség: pácienseim túlnyomó többsége krónikus pszichiátriai beteg, akik időnként osztályos kezelésre szorulnak, így tudom, miként vélekednek a számukra ajánlott intézményről.
   Az elmúlt években általában magamat és családtagjaimat is abban a kórházban kezeltettem, amelyikben dolgozom. A hangsúly nem az intézményen van, hanem a kollégákon, akikben megbízik az ember. Persze előfordulhat, hogy az orvos betegként egy kényes urológiai vagy nőgyógyászati beavatkozáshoz éppen olyan kórházakat keres, ahol nem ismerik.
   Pszichoterapeutaként tudom, hogy az emberek választásait milyen bonyolult pszichológiai mechanizmusok határozzák meg. Ugyanakkor közgazdasági tanulmányaim során az is világossá vált, hogy bonyolult feladat az összetett rendszerek – ilyenek a kórházak is – működésének hatékonyságát és eredményességét mérni, és ehhez objektív minőségi indikátorokat találni.
   A beteg – bárkiről is legyen szó – mindig információhiányos helyzetben hoz döntést arról, hogy hol kezelteti magát. Ha nem a saját szakterületünket érinti a betegség, akkor még orvosként is csaknem lehetetlen annyi információt összeszedni, ami alapján biztosan megalapozott és korrekt döntést hozhatunk. Korunk pénzcentrikus világában az emberek hajlamosak a szolgáltatások értékét az áruk alapján megítélni, miközben az egészségügy területén ez a logika sokszor félrevezető.
DR. GAZDAG GÁBOR,
 pszichiáter, fővárosi Szent László Kórház

 Alkalmatlan adatok

 Betegként számomra a legfontosabb az, hogy egy intézményben szakmailag adekvátan lássanak el, s emberségesen bánjanak velem. A sorrendben harmadik tényező, hogy minden pillanatban tisztában legyek az aktuális állapotommal, helyzetemmel, kilátásaimmal: az ember sok mindent el tud viselni és fel tud dolgozni betegként is, számomra ezért alapkövetelmény az őszinteség.
   Betegként ma lehetetlen reális információkhoz jutni! Ha valaki nem a területileg számára kijelölt intézménybe megy, családorvosa véleményén túl leginkább a családban vagy a baráti körben kapott információkra alapozhat. A kórházak megítélésének szándékával a közelmúltban előrángatott adatok teljesen alkalmatlanok arra, hogy azokból – akár még orvosként is – bármilyen valós következtetést le lehessen vonni. Jó példa erre az az eset, amikor egy infarktussal kórházba kerülő betegnek sorozatos inadekvát döntések vagy mulasztások következtében tovább romlik az állapota, ezért átadják egy másik intézménynek, ahol viszont már nem tudják korrigálni a történteket, s a páciens meghal. Melyik kórháznak a mortalitási mutatója romlik ezzel? A rosszul dolgozó intézmény helyzete javul, a beteget immár esélytelen állapotban felvevő konkurens kórházé romlik. Nincs értelme minőségi indikátorokról beszélni, ha – és ezt orvos kollégáktól hallottam – egy kórház vezetője kijelentheti: az ő kórházában nem halhat meg senki. Valóban ebbe az intézménybe kell, hogy kerüljön a beteg?
  A statisztikai mutatóknak természetesen van értelmük és létjogosultságuk – amennyiben azokat az adott szakmák útmutatása alapján, a nemzetközi gyakorlat figyelembevételével dolgozták ki. Mindemellett azt sem szabad kihagyni a számításból, hogy egy kórház tevékenysége nem feltétlenül korrelál egy ott dolgozó orvos vagy konkrét orvosi team tevékenységével. Egy sebészeti műtétnél nem a kórház hírneve számít, hanem egyedül az, hogy ki lesz a sebész, s ki az altató. Orvosként sem könnyű választani, hiszen mindannyian csak egy szegmensét látjuk és ismerjük a szakmánknak. A döntés függ attól is, milyen betegségről van szó. Nem biztos, hogy ugyanott műttetném meg a kezemet, ahol a vesémet.
 DR. TOMCSÁNYI JÁNOS,
 főorvos, Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológiai osztály

 Szájhagyomány helyett objektivitás

  Ha betegként kell kórházban feküdnöm, az intézmény méretével és betegforgalmával párhuzamosan nő az adott ellátóhely iránti bizalmam is. Ugyanis egy nagyobb kórházban, ahol több beteg fordul meg, s ebből következően rutinosabbak az orvosok és az ápolók, nagyobb eséllyel tudnak eredménnyel kezelni olyan komplikációkat, amelyeket nem lehet előre jelezni.
   Az eddig nyilvánosságra hozott statisztikai mutatók közül az egyik legfontosabbnak a betegforgalmi adatokat tartom, amelyekből valós következtetést lehet levonni az adott osztály rutinjáról. Emellett érdemes megnézni az átlagos ápolási napok számát, hiszen ezt szemlélve – igaz, csak közvetetten – képet lehet kapni arról, hogy hol gyógyulnak a betegek gyorsabban, azaz kevesebb szövődménnyel. Ezeket az adatokat természetesen kritikával kell kezelni, mert téves eredményre is lehet jutni általuk. Az eddig közzétett tényezők ugyanis még nem azok az érzékeny mutatók, amelyekből messzemenő következtetéseket lehetne levonni, vagy egyegy szubspecialitással összefüggésben reális képet kapni. Ahogyan azonban egyre többféle és részletesebb információk válnak elérhetővé, úgy növekszik a lehetősége az adatok összefüggésekben való értelmezésének. Árnyalja majd a képet a halálozási arányszámok ismerete vagy a kórházi fertőzések gyakoriságának közzététele. Irreális persze azt gondolni, hogy minden beteg, aki műtétre készül, leül statisztikai adatokat böngészni. De biztos vagyok abban, hogy az elemzéseknek felértékelődik a jelentőségük, s egyre inkább nő azok száma, akik először informálódnak, azután döntenek.
 DR. MUCSI GYULA
 dél-alföldi regionális tiszti főorvos

 Ne a beteg, a háziorvos válasszon!

  Legszívesebben otthon, a saját ágyamban, tablettáktól gyógyulnék – ennél ideálisabb megoldást nemigen tudok elképzelni. Ha ez nem lehetséges, akkor a kórházválasztásnál azt tartom a legfontosabbnak, hogy az intézménynek mind a „hardver”, mind a „szoftver” része a betegségnek megfelelő legyen.
   Régebben azzal dicsekedtünk, hogy 100 ezer lakosra milyen sok orvos jut, ám arról már nem esett annyi szó, hogy az orvosok munkáját korszerűen felszerelt laboratóriumok és modern műszerek segítik- e. A felszereltség terén javult a helyzet, ám ez nem csökkentett semmit a szofverek, vagyis az orvosi szakértelem jelentőségén. Páciensként számomra az a legfontosabb, hogy a kórházban jól felkészült, az adott szakterületen nagy gyakorlattal rendelkező orvosok gyógyítsanak. Olyan szakemberek, akik nemcsak „ráhúznak egy protokollt” a betegre, hanem értelmezni és kezelni tudják a kór lefolyásának váratlan eseményeit, s olyan esetben is adekvátan járnak el, amikor a fejlemények nem szokványosak. Az optimális kórházban humánus a légkör, az orvosok és a nővérek empatikusak a betegekkel és egymással is. Tartok attól, hogy a dolgozók felesleges adminisztrációs terheinek növekedésével a betegellátás az eddig tapasztaltnál is több csorbát fog szenvedni, a teammunkát feltételező gyógyítás egyszerű műszakká degradálódik, a vizitből orvos-beteg találkozás lesz. Ma még a humán erőnek köszönhetően – mindenféle negatív hírverés ellenére – a magyar egészségügy jól teljesíti feladatát. De mi lesz holnap?
   Nagy kérdés, hogy egy beteg honnan, kitől tájékozódjék az intézményekről és az ott dolgozók szakértelméről? Úgy gondolom, ez nem a beteg feladata. Elsősorban a háziorvosnak kell választania; tudnia kell, hogy szakrendelői vagy kórházi kivizsgálás és kezelés esetén a konkrét vagy feltételezett diagnózissal hová érdemes küldenie páciensét. Működhetnek ebben személyes (nem üzleti!) kapcsolatok, de alapvetően a szakmaiság a döntő. Az orvostudomány specializálódása tovább folytatódik, és nem várható el a betegtől, hogy ő böngésszen szakmai statisztikai mutatókat vagy eredményességi elemzéseket. Ennek felelőssége nem a szomszédé, a reklámé vagy egy laikus ügyintézőé, hanem az orvosé.
 DR. FEKETE SÁNDOR,
 főorvos, Szent László Kórház hematológiai osztály

 Emberbarátság

 Fontos, hogy betegként is emberszámba vegyenek, ezért a számomra ideális kórház nem lehet túl nagy: ne legyen egészséggyár, ahol csak egy személytelen munkadarab vagyok. Az áttekinthető középintézményeket tartom a legmegfelelőbbnek, ahol a főnök ismeri a beosztottjait, s az osztályon dolgozók tudják betegeik nevét.
   A számomra ideális kórháznak három alapvető feltételt kell teljesítenie: szakmailag legyen jó színvonalú, teremtsen olyan környezetet, amely a lehetőségekhez képest elfeledteti velem, hogy kórházban vagyok, a személyzet pedig kezeljen minden beteget úgy, mintha a saját hozzátartozóját – édesanyját, gyermekét, barátját – gondozná. Az „emberbarátság” attól a dolgozótól várható el, aki önmaga is jól érzi magát a munkahelyén. Ehhez sok feltételnek kell teljesülnie. Nagyon fontos az orvosok és szakdolgozók motivációja – ez természetesen elsősorban anyagi elismerést jelent, ám nem kizárólag a pénzről és a munkarendről szól, hanem például jövőképről, karriertervezésről, az önmegvalósítás lehetőségéről, inspiráló környezetről. A munka tárgyi feltételeinek – műszerek, ápolási segédeszközök – éppúgy meg kell lenniük, mint az intimszférának, a kulturált pihenőhelynek. Csak kipihent, jó humorú, jó kedélyű emberektől lehet elvárni, hogy a gyógyító és a gyógyítandó közötti együttműködést saját maguk igényeként is megfogalmazzák, s napról napra eszerint cselekedjenek. A barátságos személyzet kompenzálni tudja a rosszabb infrastrukturális tényezőket, ám a jó körülmények lényegesen kevésbé ellensúlyozhatják azt, ha durvák, fásultak, kiégettek a dolgozók.
 DR. ARI LAJOS,
 az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főigazgatója

 Igények és realitás

 Nehéz a majdani kezelőorvosommal szemben elvárásokat megfogalmazni úgy, hogy eközben a mindennapi gyakorlatból pontosan tudom, mi az oka igényeim teljesíthetetlenségének. Orvosomtól ugyanis azt kérném, hogy – nem orvosi végzettségem, hanem egyszerű betegstátusom okán is – kezeljen partnerként azoknak a döntéseknek a meghozatalában, amelyek befolyásolhatják a gyógyulásom, a lábadozásom. Személyes szakmai figyelmet várnék el: természetesen nem azt kérném, hogy barátkozzunk, s érdeklődjön a gyerekeim iskolai bizonyítványa iránt, viszont az állapotommal kapcsolatos felvilágosításra, a várható kimenetelek számbavételére és megbeszélésére szánjon időt. Visszás tehát a helyzet, hiszen mindeközben tisztában vagyok azzal, hogy az orvosok javarészben nem önmaguk gazdálkodnak az idejükkel: egyikőnk sem mondhatja, hogy ma félreteszem az iratokat, s a beteg útiköltségpapírjának kitöltése helyett inkább tovább maradok az ágyánál. Az optimális egészségügyi ellátási rendszer az volna, ha az orvosnak nem kellene a gyógyító munka rovására energiát pazarolnia a túlburjánzott adminisztrációra.
  Betegként természetesen alapvető követelmény az orvos szakmai kompetenciája, viszont ma már nem elegendő, ha jól felkészült az orvosunk, hiszen az adott osztály felszereltsége és a kórház diagnosztikus és terápiás lehetőségei is megszabják gyógyulási esélyünket. Éppen ezért magam mindenképp az adott betegségcsoport kiemelt centrumaiban bízom leginkább, ahol a rendkívüli esetek is mindennaposak. Tapasztalatom szerint ez a tendencia – tehát a kompetencia kényelem elé sorolása – érvényesül a laikus betegek körében is, ezt jelzi a viszonylag távoli városokból érkező betegek aránya. A betegek kórházválasztása ma ezzel együtt is esetleges, hiszen egységesen hozzáférhető és összehasonlítható információk nélkül nincs tárgyilagos útmutatás.
 DR. VÉGH ÉVA,
 a fővárosi Szent László Kórház onkológusa

 Abszurd tettek, abszurd kérdések

 A jelenlegi szituációban már a kérdés felvetése is méltatlan és erkölcstelen. Hogy egy orvos hol gyógyulna szívesen? Természetesen ott, ahol meggyógyítják, ahol megvan a kellő szaktudás és tapasztalat ahhoz, hogy az adott betegséget kezelni tudják. A kormány által levezényelt szőnyegbombázás után viszont számos indokolatlanul megcsonkított intézetben ott maradtak a kitűnő kollégák, ám „kihúzták alóluk” a tárgyi feltételeket és a finanszírozást. Hogy mondhatnám ezek után azt, hogy már nem gyógyulnék szívesen az osztályukon!? Olyan érzés ez, mint amikor valakivel megásatják a sírját, belefektetik, majd udvariasan megkérdik tőle, kényelmesen érzi-e magát?
  Korábban jó színvonalú, pezsgő városi kórházakban mára a kiürített gettó érzetét keltik a felülről oktrojált intézkedések nyomán kialakult viszonyok. Zűrzavarossá tették az ellátási rendszert, a fejetlenséget pedig tovább fokozza, hogy érvénytelen, valódi tájékoztatásra alkalmatlan számadatokkal kísérelnek meg igazolni minden egyes lépést. Mintha egy aprófalvas vidéken a fogak alacsony számával indokolnák azt, hogy miért nincs szükség annyi fogorvosra! Az érveknél csak a nyomukban végrehajtott cselekvések abszurdabbak.
   Sokat hallani arról, hogy az „átmeneti állapotromlás után” megkezdődik az intézmények minőségi versenye; szinte öröm lesz betegnek lenni, s bevonulni valamelyik csodás kórházba. Erről a kommunizmus ígérete jut eszembe az átmeneti nehézségekről, majd az azt követő Kánaánról. Ma az ideák gyártása ismét megelőzi a realitás talaján való folyamatos átalakítást, dinamikus fejlődést. Gyakorlatilag megkérdezésünk nélkül kitűzték a célt elénk, s azt sugallják, hogy remek dolog lesz célba érni – legalábbis annak, aki kibírja odáig.
DR. DOMOKOS ISTVÁN
 belgyógyász, endokrinológus,

 Szeged Értelem és érzelem

 Esetenként nagy a kontraszt aközött, hogy egy intézményben milyen a szakemberek felkészültsége és milyenek a feltételek, amelyek között a betegeket ellátják. Az elvárások sorában az orvosszakmai megfelelőség után következik az odafigyelés, az empátia, a kényelem és a tisztaság.
   Ha már a körülmények arra kényszerítenek, hogy mindenképp kórházban kell feküdnöm, az intézmény kiválasztásánál befolyásol az adott kórház hírneve vagy éppen hírhedtsége. Nem mennék jó szívvel olyan kórházba, amely botrányok miatt szerepel a sajtóban. Emellett akár már egy intézmény honlapjának a használhatósága és frissessége is valamifajta jelzője annak, hogy mennyire tartják fontosnak a páciensek tájékoztatását, komfortérzetét. Mit várjon az ember egy olyan intézménytől, amelynek a honlapját a múlt évezredben frissítették utoljára?
  Apró, külön-külön lényegtelennek tűnő tényezők mozaikjából áll össze a kép egy egészségügyi ellátóról. Úgy vélem, miután az informálódásnak számos indirekt csatornája létezik, egy helyi közösség számára nem kellenek feltétlenül bonyolult minőségbiztosítási számítások ahhoz, hogy ítéletet alkosson arról, melyik intézményt tartja rossz kórháznak és melyiket jónak. Elismerem: ez nem feltétlenül racionális, sokkal inkább emocionális döntés – ahogyan annyi minden más választásunk is a hétköznapokban.
 DR. HEGEDŰS KATALIN,
  a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke

  #64
2007-06-01 00:00:00

Folyamatos elemzés

  A legelején fontos leszögezni: folyamatosan elemezni kell, mennyiben térnek el a boncolási és a klinikai diagnózisok egymástól egyes betegségcsoportokban. A közzétett tanulmányból azonban nem világos, milyen adatbázisból, milyen módszerekkel történt a felmérés. Nem egyértelmű, mit értenek a klinikai és a patológiai diagnózisok eltérésén („megfelelőségi indikátor”). Nem ismerve a tanulmány módszertanát, felmerül, hogy az esetek jelentős részében nem „valódi” tartalmi eltérésről van szó. A Patológiai Szakmai Kollégiumnak nincs tudomása arról, hogy boncjegyzőkönyvek szolgáltak volna az elemzés alapjául. Lényegi elemzés, az érintett szakmai kollégiumokkal való egyeztetés nélkül indokolatlannak tűnik a közölt adatokat minőségbiztosítási paraméterként interpretálni és abból messzemenő következtetéseket levonni.
  A kinyilatkoztatott adatok nyomán támadt felzúdulást sokan úgy értelmezik, mintha a patológusok kerültek volna szembe a gyógyító orvosokkal. Erről pedig szó sincs! Mind a patológusok, mind a klinikusok célja, hogy a diagnózis megállapítása és a terápia minél pontosabb legyen – ennek a célkitűzésnek a megkérdőjelezése alapjaiban támadja az orvosi hivatást gyakorlókat.
  A szakmailag korrekt, a tanulságokat elemző tanulmányoknak, majd az azok nyomán megfogalmazott kritikának mindig van létjogosultsága. A Semmelweis Egyetem II. Sz. Patológiai Intézetében mintegy ötezer boncolás során ezerötszáz malignus daganatot észleltünk. Ezen elhunytaknál 235 esetben találtunk eltérést a klinikai és a patológiai diagnózis között, függetlenül attól, hogy a daganat halálokként, alapbetegségként vagy kísérőbetegségként szerepelt. Az esetek 60 százalékában az idő rövidsége, más akut betegség előtérbe kerülése, a primer daganat felderíthetetlensége vagy a beteg elzárkózása miatt esély sem volt arra, hogy kiderüljön a betegség. A fennmaradó 40 százalékból is csak minden tizedik esetben volt feltételezhető, hogy az eltérés a kórlefolyást negatívan befolyásolhatta. Ezekben az esetekben is meg kell vizsgálni, hogy a terápia módosítása mennyiben változtathatott volna a beteg állapotán vagy túlélésén. Mindebből tehát felelőtlenség lenne azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon rossz a tumordiagnosztika, s a betegeknek nagy eséllyel számítaniuk kell arra, hogy életüket veszélyeztetve félrekezelik őket.
  Az elindult vita viszont alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a klinikopatológiai elemzések, a diagnosztika fejlesztésének szükségességére, a korai daganatdiagnosztika fontosságára. A fejlesztés feltételeit azonban anyagi, személyi és szervezési szinten is meg kell teremteni! Sajnálatos, hogy a helytelen következtetések arra is alapot adhatnak, hogy megingassák az orvosok és a betegek közti bizalmat. Mindez fokozhatja a közvéleményben az orvosellenességet, s elterelheti a figyelmet egészségügyi ellátásunk számos égető problémájáról.
 PROF. DR. SCHAFF ZSUZSA, a Patológiai Szakmai Kollégium elnöke

 Laikus értelmezés
 A szaktárca honlapjáról elérhető elemzés számos ponton támadható. Először is, mivel a minta nem reprezentatív (nem is lehet), mind az intézményeket, mind az eseteket tekintve nagyon szelektív vizsgálati anyagról van szó. A módszertani leírásból nem derül ki egyértelműen az sem, miként számolták a később minőségi mutatóként interpretált indikátorokat. Nem tudni, mely diagnózistípusokat milyen módszerrel hasonlítottak össze, így nem tudjuk, hogy maguk az értékek mit is fejeznek ki. A nemzetközi szakirodalomban áttekintve a minőségbiztosításra ajánlott indikátorok listáját, nem találtam olyan anyagot, amely a kórbonctani és a klinikai diagnózisok egyszerű statisztikai összevetéséből minőségi következtetések levonását szorgalmazná.
  Azok az indikátorok, amelyeket az egészségügyi szolgáltatások értékelésében használnak, önmagukban általában nem is alkalmasak az ellátás minőségének megítélésére. Egyetlen mutató alapján nem tudjuk, hogy megfelelő-e a szakmai munka szintje, s nem kapunk magyarázatot az okokra sem, nevezetesen, hogy miért alakult úgy az adott érték, ahogyan. A kórházi diagnózisok leírása alapján fogalmunk sincs arról, mi történt a beteggel, milyen kivizsgálásban részesült, miféle gyógyszereket kapott. Az indikátorok ugyan felhívhatják a figyelmet arra, mikor szükséges a betegellátás szisztematikus vizsgálata, ám csak ez utóbbi elemzés adhat megközelítőleg elfogadható visszajelzést a helyes és helytelen diagnózisokról, illetve az ezeken alapuló terápia helyességéről. Más kérdés, hogy a legkorrektebb vizsgálattal sem lehet minden esetben pontos diagnózist felállítani. Sok betegség létezik, amelyet – külső és/vagy belső okok együttes következményeként – nehéz tetten érni: ez nem az ellátás hibája. Másrészt egy helyes diagnózis sem garancia a jó terápiára. Az olyan mutató, amely nem az ellátás minőségének gyengeségei miatt jelez kedvezőtlen értékeket, nem tekinthető minőségi indikátornak.
  Az elemzésből úgy tűnik: egy olyan, több helyen laikus megközelítésű, elsősorban az informatikai és nem a szakmai szempontokat szem előtt tartó összeállításról van szó, amelyet az érintett szakmákkal nem egyeztettek, s amelynek helytelen interpretálását hallhattuk a minisztertől. Az idézett szakanyagban nem volt benne az a téves és alaptalan következtetés, amit a szaktárca vezetője nagy nyilvánosság előtt levont.
 DR. BELICZA ÉVA PhD. minőségbiztosítási szaktanácsadó, az SE Egészségügyi Menedzserképző Központjának programvezetője
 Túlterheltség?
 A szaktárca vezetője – szakmai amatörizmusból vagy az egészségügyi dolgozók szavahihetőségének további csorbítása céljából – olyat talált mondani, ami felborzolta a kedélyeket. Az orvosok szakmailag megalapozott állásfoglalásai és a reformok ellen megfogalmazott jogos kritikái ezek után csak magyarázkodásnak hatnak, hitelüket vesztett szavakká torzulnak.
  A patológiával összefüggésben ritkán hallani fejlesztésekről, legalább 15 éves elmaradásban vagyunk, de nem szakmai tudásban, hanem a diagnosztikai eszközök és a finanszírozás terén. Amíg más országokban egyes daganatokat a legfinomabb képalkotó módszerrel még nem látható stádiumában szűrik ki a szérumprotein-profil alapján, addig nekünk a molekuláris patológiai alapmódszerekért is harcolnunk kell.
  A szövettani és citológiai vizsgálatokban korrekt a kapcsolat a klinikummal: a patológia épp olyan fontos és meghatározó helyet tölt be a diagnosztika területén, mint bárhol máshol a modern világban. A boncolásokkal azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem jellemző, hogy a klinikusok megjelennek a boncteremben. Ennek oka lehet a túlterheltség, s – remélem, hogy csak ritkán – az érdektelenség. A mi intézményünkban a központi aneszteziológiai és intenzív osztály, a sebészet és az intervenciós kardiológia orvosai érdeklődnek leginkább a kórbonctani eredmények iránt. Hitem szerint egy igazán elhivatott, jó orvos alázattal viseltetik a szakmája iránt, és ott van a boncteremben akkor is, ha az eset számára tisztázottnak tűnik. A döntést egyébként nem bíznám az orvosok személyes hozzáállására: az intézmény vezetői és az osztályvezető főorvosok megkövetelhetik a kezelőorvos kórbonctani epikrízisen való jelenlétét. Ugyanez igaz a klinikopatológiai konferenciákra is, ez utóbbi területen azonban kórházunkban nincs okunk panaszra. Gyakorlatunkban az elhunytak 20-30 százalékát boncoljuk fel, s az esetek jó részében új információkkal is szolgálunk a klinikusok számára, akik azért kérik a boncolást, mert új információt várnak attól. Tehát ne csodálkozzunk azon, hogy eltérés van a klinikai és a kórbonctani diagnózisok közt. A diagnosztika pontosságát nem lehet a leadott alapkódok alapján összemérni, érdemi információk csak a klinikai és a kórbonctani epikrízisek alapos összevetése révén nyerhetők.
 DR. NÉMETH TAMÁS osztályvezető főorvos Fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórház

 Centralizálni kellene!
 Ma valóban kevesebb boncolás történik, mint amennyi indokolt lenne. Ám ezért nem az intézmények, az orvosok vagy a patológusok a felelősek, hanem a körülmények. Az általános túlterheltség mellett evidens, hogy háttérbe szorulnak az elsősorban minőségbiztosítási és tudományos célokat szolgáló boncolások, s a gyógyításhoz kapcsolódó leletezés élvez elsőbbséget. A minőségbiztosításnak ugyanakkor nem kizárólagos eleme a boncolás. Jól tükrözi ezt, hogy az Európai Unió ajánlása szerint 25-30 százalékos boncolási ráta már elfogadható, Angliában 7 százalék alatt van a kórbonctani feltárások aránya, mégis jó az egészségügy. A hazai körülmények között egyébként is nehéz a boncolások arányának növelése mellett érvelni akkor, amikor a szövettani és citológiai vizsgálatok sem mindig úgy folynak, ahogyan az elvárható lenne. Egyre több nyugati országban alapvetés például, hogy a daganatos betegségek diagnózisát két szakorvos adja ki. Itthon egy is alig akad: a kisebb vidéki kórházak egyszemélyes patológiáin gyakorlatilag azt várják el, hogy a szakorvos polihisztor legyen. Természetesen nem lehet mindent a körülmények számlájára írni, hiszen adott intézményen belül igenis a patológus szakmai súlyán és hozzáállásán múlik az, hogy a klinikusok miként viszonyulnak szakterületéhez. Mindenképp célravezetőnek tartom ezen a területen is a centralizálást, s a központok elvárható mértékű fejlesztését. A szakmát sok helyen már csak elhivatottságból, nyugdíj mellett művelik, a szakemberekért folytatott nemzetközi verseny közepette a fiatalokat nem lehet bevonni, amíg nem biztosítják számukra az egzisztenciális és szakmai feltételeket. Az aktuális kormányzatok elé sok javaslatot terjesztettünk az utóbbi években, ám érdemi változás nem történt, s arra a jelenlegi helyzetben sem igen látok reális esélyt. Mindezzel együtt azért a korboncnokok is vallják: a remény hal meg utoljára.
 PROF. DR. BODÓ MIKLÓS ügyvezető igazgató Sejtdiagnosztika Budapest Egészségügyi Kft.

 Gyorsan kell dönteni
 A miniszter asszony által a boncolási statisztikák alapján idézett diagnosztikus diszkrepanciára vonatkozó adatok helytállók lehetnek, ám abból nem lehet úgy következtetést levonni, amint azt a szaktárca vezetője tette, értelmetlen félelmet gerjesztve ezzel. Az eltérések jelentős része annak tudható be, hogy gyorsan kell dönteni, s a klinikus nem mehet biztosra: gyakran egyszerűen nincs elég idő arra, hogy minden részletre idejében fény derüljön. Könnyen belátható: minél kevesebb boncolás van, annál nagyobb lesz a klinikai és a korbonctani diagnózis közötti eltérések aránya. Amennyiben ugyanis a gyógyító orvos dönt a vizsgálatokról, természetes, hogy a patológusok túlterheltsége és a pénzügyi szigor miatt nem az egyértelműnek tűnő, hanem az érdekes esetekben fog boncolást kérni, amikor esetleg maga is bizonytalan a halál okát illetően.
  Huszonnyolc éve vagyok osztályvezető főorvos és vallom, hogy a klinikus azt várja el, amit a patológus nyújt neki, az igényesség nemcsak a gyógyítókon múlik. Kórházunkban 93 és 98 százalék közötti a halottvizsgálati arány, az intézményben mindennap 12 és 13 óra között demonstrációt tartunk, amelyen nemcsak az elhunytat kezelő klinikustól elvárt a részvétel, de gyakran a diagnosztikusokat, bonyolultabb esetekben pedig a konzíliumban korábban részt vevő orvosokat is meghívjuk.
  A klinikai kapcsolatot azzal is erősítjük, hogy az aspirációs citológiához minden esetben magunk veszünk mintát, azaz közvetlen kapcsolatot tartunk a beteggel is. Gyakorlatunk ugyanakkor nem fogalmazható meg általános elvárásként, hiszen a szakmában országosan harmadannyian vagyunk, mint amennyi indokolt volna.
  A kórháznak és a klinikusnak is érdeke, hogy korrekt halottvizsgálatok történjenek, amelyek után konszenzus alakítható ki. A patológus helyzete egyértelműen meghatározott: egyetlen dolga, hogy a saját maga által igazságnak vélt konklúziót kimondja. Szakmailag semmi más érdeke nincs, hiszen amit állít, a szövetbank révén akár évtizedek elteltével is objektíven ellenőrizhető.
 DR. VASS LÁSZLÓ PhD. osztályvezető főorvos Pest Megyei Flór Ferenc Kórház

 Itt nem pörög a TVK!
 Néhány éve Szegeden a belgyógyászati klinika intenzív osztálya orvosainak a bevonásával retrospektív vizsgálatot végeztünk, és megnéztük a klinikai és a morfológiai diagnózisok egyezését. A haláloknál 81 százalékos, az alapbetegségnél 86 százalékos, a társbetegségben 96 százalékos egyezést találtunk. Az adatok nemzetközi színvonalú diagnosztikus tevékenységet igazoltak.
  A diagnózisok közötti eltérések jelentős részét azok az esetek teszik ki, amikor a tudomány mindenkori állása, a vizsgálatok korlátjai, a szituáció vagy éppen a beteg együttműködési készsége miatt nem lehet kórisméhez jutni. Jóval kisebb azoknak az eseteknek a száma, amelyeknél a helyes diagnózis elmaradása az orvos felkészületlenségével, az észleletek nem megfelelő interpretálásával, esetleg hanyagsággal hozhatók összefüggésbe.
  A klinikusokkal rendszerint kitűnő a kapcsolat, különösen azokban a munkacsoportokban és biopsziás teamekben, amelyeknek a patológus is aktív részese. Más a helyzet a boncolásokon való részvétellel: ez Szegeden nagyon esetleges. Nagyobb arányban a sebészek, s – a ritka halálesetek miatt – a gyermekgyógyászok vesznek részt boncoláson, más szakterületekről inkább csak egy-egy érdekesebbnek ítélt eset miatt jönnek el. A halottvizsgálaton való részvétel ugyanakkor nem mindig ad választ a klinikus kérdéseire, hiszen a sectio és az epikrízis lezárása között akár három hónap is eltelhet. Mire a boncjegyzőkönyvet és az epikrízist kézhez kapja a klinikus, a részletekre már nem emlékszik, és a klinikopatológiai tanulságok levonása elmarad. Az esetek részletes megbeszélésére rendszeres, zártkörű klinikopatológiai konferenciákon lehetőség van, ám azokon is kisebb a részvétel, mint korábban, s magas munkaterhelésük miatt a patológusok sem erőltetik.
  Intézetünkbe tavaly 2030 elhunyt került, a holttesteknek 38 százalékát boncolták fel. A pénzügyi megszorítások miatt az intézet költségvetésében is érvényesül a teljesítmény- volumen korlát (TVK), emiatt a hónap végén a szakmai szempontok fellazításával kell szelektálni, hogy maradjon forrás a törvény szerint nem mellőzhető boncolásokra. A sectiók számának visszaesésével fontos információk vesznek el, amelyek pedig hosszú távon befolyásolhatnák a klinikai diagnosztikát és terápiás gyakorlatot is. A volumenkorlát alkalmazása már csak azért sem védhető szakmailag, mert kis hibaszázalékkal meg lehet mondani, hogy egy-egy régióban évente hány ember hal meg. A halálozás nem olyan tényező, amelyet fel lehetne pörgetni.
 PROF. DR. IVÁNYI BÉLA intézetvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem, ÁOK, Pathologiai Intézet
 
 Nem életszerű a kritika
 A patológia állapota siralmas, s ahogy fogyatkozunk mi, veteránok, úgy romlik tovább a helyzet. Megértem a fiatalokat, akik nem jönnek ki a nagy intézményekből. Egyrészt más nagyvárosi környezetben élni, másrészt szakmailag ott sokkal nagyobb biztonságban vannak, hiszen adott a konzultáció lehetősége. Egy vidéki patológusnak minden kérdésben önállóan kell állást foglalnia. Magam is támogatom azt, hogy például molekuláris vizsgálatokat, új eljárásokat csak centrumokban lehessen elvégezni. Ez viszont nem kérdőjelezi meg a városi és megyei kórházak patológiáinak létjogosultságát. Az orosházi kórházban jelenleg egymagam – két segítőmmel – mintegy 4 és fél ezer szövettant végzek el egy évben, a boncolási arány pedig 45–55 százalék közötti. A gondok gyökerét a kezdetekben látom: a rendszerváltás idején szakmai vezetőink nem tudták hatékonyan érvényesíteni érdekeiket. Ma ott tartunk, hogy unokaöcsém, akivel én szerettettem meg a patológia tudományát, éppen tízszer többet keres külföldön, mint én idehaza, 42 év gyakorlattal a hátam mögött.
  A klinikusokkal mindig jó szakmai kapcsolatom volt, soha nem tapasztaltam, hogy tiltakoztak volna a boncolás ellen. Inkább az elhunyt hozzátartozóival szokott probléma adódni. Régen természetes volt a halottvizsgálat, ma a családtagok sokszor sértésnek veszik a boncolásnak már csak a felvetését is. Tapasztalatom szerint az orvosok elismerik a munkánkat, partnernek tekintenek, s a többség érdeklődik is betege patológiai diagnózisa iránt. A sebészek rendszeresen részt vesznek a boncoláson: olykor ki sem nyitjuk a testet addig, míg az azt belülről már jól ismerő sebész nem érkezik meg.
  Egy jól megtervezett terápia alapja természetesen a pontos diagnózis, ám annak teljes mértékű megkövetelése nem életszerű. Gondoljuk egy intenzív vagy sürgősségi osztályra, ahol az orvosok azért küzdenek, hogy a beteg lélegezzen, s ne omoljon össze a vérkeringése. Aki ezek után egy az egyben, differenciálás nélkül számonkéri a klinikai és a kórbonctani diagnózis esetleges eltérését, az nem ért a szakmához.
 DR. INTZÉDY KATALIN osztályvezető főorvos Orosházi Városi Kórház

  Spórolni a boncoláson
 A patológia és a klinikum viszonyát nem lehet általánosan jellemezni. A szakmai kapcsolatok nagymértékben személyiségfüggők: vannak orvosok, akik partnerként tekintenek a patológusra, másokat nem nagyon érdekel, mit írunk le. A kórszövettan terén legaktívabb a kapcsolatunk az onkológusokkal, akik nagymértékben támaszkodnak leleteinkre és a velünk folytatott konzultációra. Rajtuk kívül még a radiológusokra, a belgyógyászokra és a neurológusokra jellemzőbb nagyobb arányban az érdeklődés. Biztos vagyok abban, hogy a jövőben csökkenni fog a boncolások aránya, hiszen munkánkban ez az egyetlen olyan terület, ahol a közvetlen betegellátás veszélyeztetése nélkül spórolni tudunk a munkaerővel, az idővel és a rendelkezésünkre álló anyagi forrásokkal. Az egészségügy egyrészt alulfinanszírozott, másrészt profitorientált szolgáltatásrendszerré tették: nem a munka mennyisége határozza meg, mennyi ember kell egy feladat ellátására, hanem a rendelkezésre álló pénz- és bérkeret. A szakemberek között pedig egyáltalán nem válogathatunk, az eddigi folymatok számos kollégát késztettek arra, hogy itthagyják az országot. Ez a tendencia folytatódik. DR. CSERNI GÁBOR osztályvezető főorvos Kecskeméti Megyei Kórház Prof. dr. Alföldy Ferenc véleményét a www.medical-tribune.hu oldalon olvashatják .

  #65
2007-06-01 00:00:00

A reformidOEszak nem a népszerűség ideje, különösen, ha a változásokat nem, vagy nem jól kommunikálják. Horváth Ágnes egészségügyi miniszternek rövid idő alatt sikerült elérnie azt, amit elődjének: jelenleg minden politikus közül ő a legnépszerűtlenebb – egyebek között ez derült ki a Szonda Ipsos legutóbbi közvélemény-kutatásából. A Medical Tribune elsősorban arra kért választ orvosoktól, politikusoktól és médiaszakemberektől, hogy miként értékelik az egészségügyi kormányzat kommunikációját.

Mivel nincs kommunikáció, nincs min javítani
 A kormány közléseit jelenleg nehezen lehet kommunikációként értékelni, hiszen az egészségügy döntéshozói és az ágazat dolgozói között nincs párbeszéd. Egy ilyen nagy horderejű átalakítás esetén jelentős energiát kellene összpontosítani a előzetes és folyamatos tájékoztatásra, ám ebből ma szinte semmi sem érzékelhető. Az intézményvezetők, a betegszervezetek és a páciensek egyaránt a hírekből értesülnek a kormány és a szaktárca döntéseiről, illetve azok következményeiről. A kórházakat és klinikákat gyakorlatilag leiratokban és a tisztiorvosi szolgálaton keresztül informálja a tárca, a tájékoztatás gyakran a jogszabályok közzétételében merül ki: ez viszont nem nevezhető kommunikációnak. Már csak azért sem, mert a jogszabályok hiányosak, zavarosak, homályosak, gyakori bennük a többféleképpen értelmezhető megfogalmazás.
  A következmény egy szóval összefoglalható: káosz. A mindennapokat kiszámíthatatlanná teszi a területi ellátási kötelezettség és a beutalási rend változásából adódó, rosszul kommunikált rendelkezések sorozata. Olykor az orvosok sem tudják, hogy kit milyen módon láthatnak el, és azt sem, hogy az egészségpénztár az adott beavatkozást finanszírozza- e?
  Valós és hiteles jövőképet kellene mutatni, hogy egyértelmű legyen a változtatások oka és célja. A jelenlegi vizionálások nem a valóságot tükrözik, hanem próbálják elrejteni a háttérben meghúzódó gazdasági és politikai lobbi érdekeit, éppen ezért hiteltelenek. Őszintén szólva nem számítok sok pozitívumra a jövőben sem, hiszen gyakorlatilag sem a felső vezetés nem változott, sem tagjainak megbízatása.
 DR. ZOMBOR GÁBOR, a Dél-alföldi Regionális Egészségügyi Tanács elnöke, Kecskemét polgármestere (Fidesz)

 Rávilágítani az összefüggésekre
 El kell ismerni: a kormányzati kommunikáció az utóbbi időben nem állt a helyzet magaslatán. Különösen igaz ez az egészségügyi változások kommunikációjára, amely erőtlen, hiányos és utólagos volt. Minderre részben magyarázatot ad az, hogy a szaktárca vezetése a sokkterápiát választotta a változtatás módszeréül. Az elhárító beavatkozások jellemzője pedig az, hogy ott nem minden esetben tartják be azokat a szabályokat, amelyek követése a mindennapokban elvárható. Ezekben a szituációkban a lényeg az életmentés, minden más csak ezután következhet.
  A kormányzati kommunikációban több területen már csak utólagos korrekcióra, az elszenvedett veszteségek enyhítésére van lehetőség. A közvélemény ugyanis hajlamos annak igazat adni, aki elsőként állít valamit, akár van annak valóságalapja, akár nincs. Ezt követően minden reakció legtöbbször csak magyarázkodásnak hat.
  Magyarországon is az amerikai kampánykommunikáció irányába torzult el a közbeszéd: az érzelmekre és nem az értelemre hat. Ma viszonylag kevesen fogadják el azt, hogy az utóbbi hónapokban akár a gyógyszerpiac szabályozásában, akár a megkövesedett intézményi struktúra megváltoztatásában olyan horderejű reformlépések születtek, amelyekre már húsz éve várunk. Biztos vagyok ugyanakkor abban, hogy hiteles, világos és egyértelmű kommunikációval a jelenleg zajló változtatási folyamatoknak is nagyobb társadalmi támogatottságot lehetne szerezni. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy nem szabad eltagadni: a változtatások rövid távon negatívumokkal járnak.
DR. PERJÉSI KLÁRA, az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának tagja, Gyula polgármestere (MSZP)

 Villámgyors lépések után villámhárítás
 A hatékony kommunikáció alapja a jól felépített, majd kivitelezett stratégia: ehhez idő kell, s elegendő információ. Akkor, ha a kommunikátorok a nyilvánossággal csaknem azonos időben értesülnek adott döntésekről, törvényszerű, hogy a párbeszéd kezdeményezése helyett a támadások elhárítására kénytelenek berendezkedni.
  Az elmúlt hónapokban túl hirtelen túl sok változás történt ahhoz, hogy azt szisztematikusan be lehetett volna vezetni a köztudatba, ezzel kísérelve meg valamifajta társadalmi és szakmai támogatottságot szerezni az intézkedéssorozatnak. A kormányzati és ágazati kommunikáció felelősei gyakran kerültek defenzív helyzetbe, amikor folyamatosan a villámhárító szerepébe kényszerültek, s esélyük sem volt arra, hogy az óriási – nem kis részben mesterségesen gerjesztett – médiazajban célba juttassák a változtatások rendszerét megértetni hivatott üzeneteiket. Törekvések ugyan voltak erre, ám az ellátórendszer egyes részterületeit érintő információk nem álltak össze rendszerré, külön-külön lógtak, lógnak a levegőben.
  Másrészről azonban lehetett volna előre gondolkodni: ugyan az adott intézmények végleges ágyszámai valóban csak az utolsó pillanatokban derültek ki, ám azt már jó előre lehetett tudni, hogy a fekvőbeteg-kapacitások csökkenése várható. Az elvekről, a rendszer átszervezésének kardinális kérdéseiről és az azok közötti összefüggésekről tehát már jóval hamarabb lehetett és kellett volna beszélni, mint amikor megkezdődtek a konkrét csatározások az egyes ágyakért.
  A professzionális és előrelátó kommunikációnak nemcsak az a hozadéka, hogy általa a kormányzati intézkedések előnyösebb megítélés alá eshetnek. A megfelelő információáramlás praktikus hasznát az orvosok, a betegek és hozzátartozóik is élvezik. Hiszen általa elkerülhetők a felesleges feszültségek – marad így is elég –, a bizonytalanságból, az értesülésekből eredő pletykák, félinformációk és rémhírek, amelyek tovább feszítik az egyébként is kiélezett szituációkat, amelyekben szükségszerűen feszülnek egymásnak érdekek és ellenérdekek.
  Amennyiben konszolidáltabb idők következnek, bízom abban, hogy szervezettebbé válik az ágazati kommunikáció, s a nyilvánosságnak szánt üzenetek célirányosabbak, a szakmákkal és szakmai szervezetekkel való kapcsolattartás csatornái pedig átjárhatóbbak lesznek – mindkét irányba.
 NAGY ÁKOS, PR-igazgató VM.komm Kommunikációs Tanácsadó Iroda

 Senki sem mond igazat
 Két világ létezik: az egyik az a virtuális világ, amelyet a kormányzati és ellenzéki kommunikáció teremt, a másik pedig, amelyikben élek. A hétköznapok valósága gyakran össze sem vethető a nyilatkozatokban megjelenő állításokkal. A kormányzati kommunikáció sikerpropagandát folytat, a változások által érintett intézmények katasztrófakommunikációt. Egyik sem hiteles, mert egyik sem őszinte. Az érdekeltek és ellenérdekeltek egyaránt adatokkal tudják alátámasztani érveléseiket, amivel kitűnően példázzák, mennyi hamis és torz adat kering ma a belső és a külső nyilvánosságban.
  A virtuális valóság kreálása nemcsak a csúcsvezetésre igaz, hanem az ágazat valamennyi szintjén tetten érhető. Állítólag csaknem valamennyi intézmény számítógépes rendszerére telepítették azt a teljesítményoptimalizáló szoftvert, amelynek segítségével a lehető legjobb finanszírozás hozható ki egyegy esetből. Ennek eredményeként ott tartunk, hogy nem egy orvos – persze szigorúan magánbeszélgetésben! – kételkedve fogadja a zárójelentésekben foglaltakat, hiszen meglehet, abban legfeljebb a beteg neve és tajszáma érvényes.
 A szakma és a szaktárca kapcsolatát illetően meglehetősen ambivalensek az érzéseim. Maradjunk a reformnál: láttam, amikor volt tisztességes egyeztetés – 1996-ban –, s menet közben mindent vissza-, át- és szétlobbizott a szakma. Talán van, aki emlékszik erre a jó tíz évvel ezelőtti esetre, amikor kínkeservesen csak a szülőotthonokat s a fővárosban a Balassa Kórházat sikerült bezárni. Jó néhány megszüntetésre ítélt intézmény később milliárdokat kapott felújításra, s most, 11 év után ismét, mint leépítendők szerepelnek a kórházlistán. Megérte? Ugyanakkor épp a mostani helyzet mutatja, hogy a szakma nélkül nem szabad dönteni. Elrettentő például, amit a szülészetekkel és sebészetekkel művelnek a fővárosban, vagy például a modern, a betegek között népszerű óbudai Szent Margit Kórházzal. Egy szó, mint száz: ha figyelmen kívül hagyják a szakmai érveket, olyan életképtelen döntések születnek, amelyekre a közelmúltban számos példát láthattunk.
  Változást az hozhatna, ha a kulcspozíciókat hiteles emberek töltenék be. Persze a politikai megosztottság közepette a hitelesség is relatív fogalommá vált, hiszen egy szakember megítélése nem szakmai teljesítményén múlik, hanem azon, melyik politikai oldal felkérésére vállal közfeladatot. Szerencsére senki sincs, akit kizárólag a marketing és a kommunikáció sokáig felszínen képes tartani. Az „üzenetek továbbítása” is csak akkor működhet, ha az elmúlt két évtizedben sok mindent megért újságírók hitelesnek tartják a kommunikátorokat, s ők nemcsak kinyilatkoztatni óhajtanak, hanem nyitottak a viszszacsatolásokra is.
 HORVÁTH JUDIT, a Weborvos internetes portál szerkesztő-újságírója

 Nem színes hirdetésekre van szükség
  A kormányzat az egészségügyi átalakítás során nem használta ki azokat a technikákat, amelyek révén a legkevésbé informált, a közügyekben járatlan embereket is tájékoztathatta volna az életüket alapvetően befolyásoló változásokról, az azokkal kapcsolatos praktikus tudnivalókról. De nemcsak a kevésbé felkészült emberek tudnak keveset. Napról napra tapasztalom, hogy a nyugdíjasszervezetek vezetőinek jelentős része mind a mai napig nincs tisztában például azzal, tagjaik miként igényelhetik majd vissza a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. Sőt, velem is előfordult: tanácstalanul álltam, amikor Budapesten élő lányom megkérdezte tőlem, hogy problémájával az új szisztéma szerint melyik intézményhez fordulhat. A tájékozatlanság, valamint az annak nyomán kialakuló bizonytalanság és feszültség nem a betegek, hanem a döntéshozók felelőssége.
  Fájó szívvel láttam azokat a nagy imázshirdetéseket, amelyeket a minisztérium különféle napilapokban megjelentetett. A reklámok minden bizonnyal nagyon sokba kerültek, s bár a kiadók valószínűleg hálásak voltak értük, az érintettek számára semmiféle információt nem hordoztak. Biztos vagyok abban, hogy ugyanekkora ráfordítással sokkal több embert is elláthattak volna valóban hasznos tudnivalókkal. Vagy csak a választási kampány idején tudunk név szerint csaknem minden választópolgárnak leveleket küldeni, s felhívni milliókat telefonon? Nem tudom belátni, miért nem lehetett legalább a legalapvetőbb tudnivalókat eljuttatni a lehető legtöbb emberhez. A kommunikáció igazi kudarca ugyanakkor az, hogy a változások közepette nemcsak a laikusok széles rétege nem volt – sőt máig sincs – tisztában a szabályokkal, hanem maguk az orvosok sem, akiknek a betegek feltették, felteszik a kérdéseiket.
 DR. CSEHÁK JUDIT, a Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány elnöke

 A felelősség áthárítása hatékony eszköz
 Az egészségügyi reformnak és az azt kísérő kormányzati kommunikációnak könnyen tetten érhetők a leggyengébb pontjai: a kezdetek. Már a reform meghirdetésekor elrontották a döntéshozók, amikor a változtatásokat a végeken dolgozó orvosok megnyerése nélkül, sőt ellenükre hirdették meg. A kormányzat állandóan bátornak nevezi önmagát. Nos el kell ismerni, hogy ez valóban merész döntés volt. Ha árnyalni akarom a képet, akkor viszont arrogánsnak és antihumánusnak kell értékelnem a történteket, amelynek mind a mai napig csak negatívumait észleltük, s a kimenetele is bizonytalan.
  Már a változtatások elején látszott, hogy a töredékesen felvázolt intézkedések – illetve akkor még csak tervek – számos buktatóval járnak majd. Ezeknek az akadályoknak és konfliktusoknak jelentős része kiküszöbölhető lett volna, ha a szaktárca vezetése nyitott a kommunikációra a szakmával. Ám az első lépések egyike volt a kötelező kamarai tagság eltörlése, ezáltal az orvosi köztestület felbomlasztása, amivel kinyilvánították, hogy nem kíváncsiak a mindennapokat jól ismerők, s a rendelőkben bármilyen körülmények között helytállni kénytelenek álláspontjára.
  A minisztériumi döntéshozók nemcsak hogy nem folytattak érdemi párbeszédet az orvosokkal és intézményvezetőkkel, hanem az általuk meghozott és borítékolhatóan negatív visszhangot kiváltó intézkedések kommunikációját is áthárították a végrehajtókra. Az információhiány, az indokok nélkül elrendelt intézkedések közvetlen következményét megtapasztalhatták mindazok, akik bármilyen szinten kapcsolatba kerültek az egészségügyi ellátórendszerrel: bizonytalanság, feszültség, konfliktusok a rendelőkben és a várótermekben.
  A nyilatkozatokat csak felszínesen követők számára is gyakran szembeötlők azok az ellentmondások, amelyek a minisztérium részéről elhangzanak. Csak egyetlen példa: a vizitdíj bevezetése nyomán azzal is az orvosok ellen igyekeztek terelni a népharagot, hogy hangoztatták, a bevételek a praxisoknál maradnak. Ám ha ez így van, akkor miért büntetik azt az orvost, aki önszántából egyes betegeinél lemondana a vizitdíjról?
 Folyamatosan diktátumok végrehajtását várják tőlünk. A taktika az, hogy az ágyszámokról, a finanszírozásról, a beutalási rendről a szaktárca kiadja az ukázt, majd amikor annak nyomán probléma támad, azért a helyi kórházakat, orvosokat teszi felelőssé a kormányzat. A felelősség áthárításánál ezek szerint nincs hatékonyabb kommunikációs eszköz.
 DR. BERÉNYI KÁROLY hódmezővásárhelyi gyerekorvos

 Soha nem késő változtani!
  A kormányzati kommunikáció módját, eszközeit és stílusát nem lehet önmagában, a tartalomtól függetlenül értékelni. Ha ezt tennénk, akkor például a választások előtti kommunikációt példa értékűnek kellene tekintenünk, hiszen a kormánypártoknak kommunikációjuk segítségével sikerült hatalomban maradniuk. A kommunikáció tehát csak a forma, amelyet nem függetleníthetünk az általa megvalósítandó céltól. Ha az elérni kívánt hatás a valóság és a döntések lényegének elfedése, akkor csak dicsérhető a kormányzat és az egészségügyi tárca által folytatott gyakorlat. Amennyiben értelmes párbeszéddel a betegek, a hozzátartozók és a szakma együttműködésének megnyerése a cél, akkor az adekvát minősítés: katasztrofális.
  Sokkal nagyobb alázattal és együttműködő készséggel kellene nyitni azok iránt, akiknek egész egzisztenciájuk az ágazattól függ, s akik elhivatottsága és kötelességtudata a kulcsa annak, hogy még működik a rendszer. Mind szakmailag, mind emberileg méltatlan ezekhez az emberekhez az a pökhendi és arrogáns stílus, amely az utóbbi időszakban teret nyert, s amellyel keresztülgázolni igyekeznek rajtuk. Ez nem vezethet eredményre: a közép- és idősebb generáció joggal van felháborodva, a fiatalok között pedig immár az eddiginél is kevesebben vannak, akik azt tervezik, hogy diplomájuk megszerzése után itthon állnak munkába. Ennek természetesen nagyrészt anyagi okai vannak, ám biztos vagyok benne, hogy sokakat a stílus és a megbecsültség hiánya ösztönöz a váltásra.
  Soha nem késő változtatni, s bevonni az érintetteket. Az viszont kétségtelen: ma jóval kisebb az esély a szakma támogatásának megnyerésére, mint lett volna fél vagy egy évvel ezelőtt. De nincs más alternatíva! Az egészségügy olyan ágazat, amely az alapokat érintő konszenzus, valamint a döntések végrehajtóinak legalább minimális egyetértése és lojalitása nélkül egyszerűen nem működtethető. Mégis bizakodó vagyok: történelmi távlatokban van remény arra, hogy egy szakmai és társadalmi közmegegyezésen alapuló egészségügyet építsünk fel.
 PROF. DR. DUX LÁSZLÓ, intézetvezető, Szegedi Tudományegyetem, Általános Orvosi Kar, Biokémiai Intézet

Nincs rózsaszín máz
 Számon kérik rajtunk, hogy sokan nincsenek tisztában a praktikus tudnivalókkal és nem értik, miért történik a reform. Az egészségügyi reform kommunikációját érintő kritikák egy része jogos és megalapozott, a kérdés megítélését ugyanakkor nem függetleníthetjük a körülményektől.
  Érdemes elgondolkodni azon: miközben egy telefontársaság több milliárd forintos költségvetéssel négy hónapos kampányt szervez egyetlen üzenet eljuttatására a név megváltozásáról, nekünk az öt hónap alatt megalkotott négy törvény valamennyi fontosabb, az emberek mindennapjait meghatározó rendelkezését kellett megismertetnünk az orvosokkal és a lakossággal. Amíg a telefontársasággal szemben senki sem indított ellenkampányt a régi név megtartása érdekében, nem terjesztett rémhíreket és valótlan híreszteléseket, a szaktárcának folyamatos támadások kereszttüzében kellett eljuttatnia az érdemi információkat a lakossághoz. A reform kommunikációjára összesen 100 millió forint állt rendelkezésünkre: miközben egyik percben számon kérik rajtunk a hiányos tájékoztatást, a másik percben már át is váltanak minden egyes tájékoztatásra költött forintot fecskendőre, gyógyszerre, lélegeztetőgépre, pazarlásnak tüntetve fel az információnyújtást.
  A legfontosabb üzenetet sikerült megértetnünk mindenkivel: ez a reform más, mint az elmúlt másfél évtized próbálkozásai, amelyek gyakran még a koncepcióalkotás időszakában elbuktak. A reform szükséges és most meg is valósul. Sikerként értékelhető a generikus program, a patikaliberalizáció vagy a vizitdíj és a napidíj bevezetése is: az élesítés előtti hetekben mindegyikkel kapcsolatban sokan vizionálták a világvégét, ám mára látszik, hogy a rendszer jól működik. A vizitdíj esetében például az eddigi mintegy 8 millió tranzakcióból kétségtelenül volt néhány tucat elhibázott vagy vitatható, nagy médiavisszhangot kiváltó eset, ám objektíven megítélve ezek száma elhanyagolható.
  Nem folyamodunk ahhoz a bevált politikusi taktikához, hogy az intézkedéseket leöntsük rózsaszín mázzal. Nem kutatunk fel lelkes nyugdíjasokat, hogy megszólaltatásukkal legitimáljuk a lépéseket. Nem titkoljuk: a változtatások konfliktusokat gerjesztenek, kellemetlenségekkel, elbocsátásokkal járnak. A nemzethalált vizionáló politikusokkal és orvosokkal szemben nem hirdetünk édenkertet. Ragaszkodunk a hitelességhez, ezért nem mondjuk, hogy a reform csodálatos dolog. A szike sem csodálatos, hiszen sokáig sajgó sebeket okoz. De gyógyít.
ÓNODY TAMÁS,
az Egészségügyi Minisztérium kommunikációs vezetője

  #66
2007-04-01 00:00:00

Széttagolt felelősség és szervezeti működési rend, torz érdekeltségi viszonyok és indokolatlan fejlesztési ambíciók – e kemény megfogalmazások több helyütt elhangzottak a közelmúltban Kásler Miklós professzortól, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójától a magyar onkológia gyengeségeiről. S bár ez a szakterület Amerikához és Ázsiához képest Európa-szerte nehézségekkel küszködik, a nemzeti rákintézet vezetője sikeresnek ítéli mindazt, ami a Nemzeti Rákkontroll Program indítása óta Magyarországon történt.

Összeállításunk a 8–9. oldalon

 

  #67
2007-04-01 00:00:00

Korai még az értékelés
    Nagyon korai még a Nemzeti Rákellenes Program értékelése, hiszen csak a folyamat elején járunk. A változások hatása az onkológiai centrumokban pillanatnyilag még nem érződik, az ellátandó betegek számának növekedése ettől egyelőre független folyamat. Ma anynyit mondhatunk: egy onkológus soha nem lehet elégedett az ellátás helyzetével. A terápiákhoz való hozzáférésnek az anyagi korlátai, valamint az eddig érvényesült teljesítmény- volumenkorlát nagymértékben hátráltatta a betegek korszerű ellátását: a kórházak adósságba hajtották magukat, az ellátásról mégsem mondhattuk, hogy az optimális lett volna a betegeink számára. Előrelépést hozhat, ha a finanszírozási szabályok változásával javíthatjuk a korszerű terápiákhoz való hozzáférés esélyeit.
    Az esélyjavítás ugyanakkor borítékolhatóan a belátható jövőben sem eredményez optimális hozzáférést. Az elmúlt évtized alatt ugyanis tökéletesen új terápiás lehetőségek nyíltak meg a jelátvivő rendszer gátlását célzó molekuláris célterápiákkal, ám ezekhez a kezelésekhez nagyon drága gyógyszerek kellenek. Olyan biológiai készítmények, amelyek nem másolhatók, ezért ezen a piacon a generikumok megjelenését sem remélhetjük, így a gyártók tartósan extrém magas árszinten képesek tartani gyógyszereik árát. Mivel egyre több ilyen szer van, a gyógyítás összköltsége hatványozottan emelkedik, ezért arányait tekintve egyre kevesebb embernek tudjuk az elérhető legkorszerűbb terápiát nyújtani.
 PROF. DR. BODOKY GYÖRGY,
 a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság elnöke

 Kontrollált kutatások
   A genomika forradalma nyomán a világban soha nem tapasztalt gyorsaságú fejlődés tapasztalható a molekulárisan célzott terápiák területén. Résztvevője lehettem az Európai Unió keretprogramját meghatározó szűk szakmai bizottságnak, amely kijelölte a rákkutatási prioritásokat. Az Európai Parlament olyan területeket javasol támogatásra, ahol nagy az esély, hogy a kutatási eredmények belátható időn belül hasznosulhatnak a klinikai gyakorlatban. Ugyanakkor le kell szögezni: csak a megfelelően kontrollált, felkészült szakemberek által elvégzett vizsgálatoknak van létjogosultságuk.
   Az újabb molekuláris módszerek hazai meghonosodásához sok pénzre és sok kutatóra lenne szükség. Az onkológia fejlődése a molekuláris biológusok, patológusok nélkül nem képzelhető el, ám az egzisztenciális problémák miatt ezekből a szakemberekből nagyon kevés van ma Magyarországon. A legidősebbek és a legfiatalabbak (még) itthon vannak, ám hiányzik az ambiciózus középkorosztály, amely vállán vihetné a kutatások menedzselését. Egy 2005-ös uniós felmérés rávilágított: a nemzeti rákkutatásra fordított összegek terén Magyarország a sor végén kullog. A Nemzeti Rákellenes Programban egy oldal foglalkozik a kutatások jelentőségével, elismerve azt: a rákellenes küzdelem sikere a rákkutatás eredményességétől és a legfontosabb eredmények gyakorlati hasznosításának hatékonyságától is függ. Ehhez ugyanakkor kutatási háttér, másrészt a klinikum részéről nyitottság szükséges – sajnos utóbbi feltétel is csak néhány helyen teljesül.
   Nem állunk jól a megelőzésben sem. Ugyan a Rákellenes Programban a prevenció kiemelt hangsúllyal szerepel, s a nemzetközi kutatásokban a betegségmegelőzés is megtalálható a kiemelt programok között, arányaiban nagyon keveset fordítunk a primer és szekunder megelőzésre. Ennek híján pedig elképzelhetetlen közelebb kerülni a célkitűzések megvalósításához.
PROF. DR. OLÁH EDIT,
 a Magyar Onkológusok Társasága elnöke

 Szokásjog helyett rendelet
   Nagyon fontosnak tartom, hogy végre megszületett a finanszírozásnak az a régóta várt módosítása, amely védetté tette az onkológiai keretet. Az onkológia szemszögéből ugyancsak pozitív eredményként értékelhető, hogy a krónikus ágyak számának növekedésével megnyílik a lehetősége annak, hogy a daganatos betegek rehabilitációja is fejlődjön, s úgy van esély az előrelépésre a hospice- ellátásban, hogy eközben az aktív ágyak terhelése csökken. Miközben az említett intézkedések alátámasztják azt, hogy az onkológiát valóban kiemelt területként kezeli a szaktárca, számos probléma vár még megoldásra. Rendezni kell az onkoteamek helyzetét, hogy a szokásjog helyett rendelet szabályozza a szakmák közötti együttműködést, s tegye kötelezővé a konzultációt annak érdekében, hogy a páciens terápiája ne egyetlen orvos belátásán, hanem szakmai közmegegyezésen alapuljon. A társszakmákkal együttműködve folyamatban van az onkológiai protokollok frissítése is, aminek ugyanakkor több terápia esetén gátat szab az a régi probléma, hogy adott készítményeket a törzskönyvezésre vonatkozó szabályok miatt csak meghatározott lokalizációban alkalmazhatunk. Szeretnénk módosítani ezeken az előírásokon azon kórképek esetén, amikor szakmai konszenzus van arról, hogy a terápia kiterjeszthető más indikációkra is – ugyanakkor természetesen ez sem független az anyagi háttér biztosításától.
PROF. DR. SZŰCS MIKLÓS,
 a Sugárterápiás és Onkológiai Szakmai Kollégium elnöke

  #68
2007-04-01 00:00:00

Molnár Lajos távozását követően arra voltunk kíváncsiak, vajon önök mit várnak az egészségügyi ágazat élére kinevezett új minisztertől? Összeállításunk Horváth Ágnes jelölése elOEtt készült.

  Kerüljenek helyükre a klinikák
 A reformlépések korrigálását várjuk az egészségügyi minisztertől, akinek olyan elveket, érveket is figyelembe kellene vennie, amelyeket az egészségügyi tárcát irányító szakemberek eddig nem tartottak szem előtt. A legfontosabb ezek közül: a progresszív betegellátás követelményének megjelenítése a kapacitásstruktúrában és a finanszírozásban. Módosítani kell a beutalási rendet is, hogy az egyes intézmények mind területi szinten, mind a progresszivitásban betöltött szerepük szerint a helyükre kerüljenek. Mindenképpen definiálnia kell, hogy az új területi ellátási struktúrában milyen szerepet szán a kormány az egyetemi klinikáknak.
   Noha az április eleji változások óta még csak néhány hét telt el, már jól látszik, hogy nem elegendő az ágyszám és a teljesítményvolumen, amely jelenleg az egyetemek rendelkezésére áll. Nagy a diszkrepancia az ágyszám, a finanszírozás és az ellátandó betegek száma között.
   A klinikák mozgástere kisebb a magánfinanszírozás bevonásában is, hiszen a legkorszerűbb, egy-egy súlyos betegségcsoport ellátásához szükséges komplex terápia – legyen szó akár koraszülöttmentésről, akár onkológiai kezelésről – megfizethetetlen a magánember számára.
   Az egészségügyi ellátórendszer átalakítását nem lehet elvonatkoztatni az orvos- és rezidensképzés problémáitól sem, ezért is kiemelten fontos, hogy az orvosképzést folytató intézményekben megfelelő infrastruktúra álljon rendelkezésükre, s ne vonuljon ki az állam a rezidensképzésből.
   Kérdés, hogy az egészségbiztosítás átalakításáról mi alapján dönt a kormány, mennyiben számítanak a betegek, a potenciális páciensek és a szakma érdekei, s mennyiben az üzleti lobbisták nyomása. A hozzám eljutó visszajelzések alapján úgy vélem, hogy a szakmában dolgozók többsége az egybiztosítós modellt preferálja, hiszen könnyen belátható, hogy több szereplővel az adminisztrációs költségek nőnek majd, s ezt csak az ellátásból való újabb forráskivonással vagy többletbefizetések megkövetelésével lehet ellensúlyozni. Ma a legfőbb kérdés: a változtatások irányát a szakmai vagy a politikai érvek tudják-e inkább befolyásolni? Csak reménykedhetünkimages/
 DR. STUBNYA GUSZTÁV, a Semmelweis Egyetem stratégiai főigazgatója
 
  Módosítások tegnapra
  Az új miniszter legsürgősebb teendőjének azt tartom, hogy a bevezetett intézkedések következtében előállt visszásságokat orvosolja. Ha ennek optimális határidőt kellene szabnom, azt mondanám: tegnapra.
   Sokévnyi halogatás után az ágazatban elkezdődött egy átfogó reformfolyamat, ennek szükségességét a döntő többség nem kérdőjelezi meg. A kritika nem a változtatási szándékot, hanem annak végrehajtását illeti. Egy szakrendelő felelős vezetőjeként a legnagyobb gondot abban látom, hogy az ellátórendszer átalakításához fordított sorrendben láttak hozzá, mint ahogyan az logikus és szakmailag inkább védhető lett volna: a járóbeteg-ellátás megerősítése helyett a fekvőbetegellátó rendszer kapacitását korrigálták. Mindezzel együtt úgy vélem: túlhaladott ma azon vitatkozni, hogy mit lehetett volna másként tenni. Érd kórház nélküli megyei jogú város. Amikor az ellátási térképek kirakós kockáit egymás mellé helyezték a hivatalnokok, egyes pácienseket arra kárhoztattak, hogy Budapesten átutazva vegyenek igénybe bizonyos, közelebb is hozzáférhető egészségügyi ellátást. Ezek olyan szembeötlő hibák, amelyeket mihamarabb orvosolni kell.
   Miközben az a cél, hogy minél kevesebben kerüljenek kórházba, s minél több pácienst lássanak el az alap- és a szakellátást biztosító járóbeteg-intézményekben, a szakrendelők évek óta hiába próbálnak pályázni egynapos sebészeti ellátásra. Ezt a lehetőséget most is csak a fekvőbetegellátásra szakosodott intézményeknek biztosítja a szaktárca, holott éppen a szakrendelők tehermentesíthetnék a kórházakat az egynapos sebészeti ellátás meghonosításával. Mindennek természetesen előfeltétele, hogy a ma is túlterhelt szakrendelők finanszírozása erre fedezetet nyújtson. Ha a minisztérium új vezetése az alapvető irányvonalon nem is változtat, abban bízom, hogy az eddiginél megfontoltabban, s a mindennapos betegellátásra rálátók egynémely szakmai érvét megfogadva hoznak döntéseket, illetve módosítják az eddigi intézkedések nem kívánt mellékhatásait.
   DR. GYŐRI ZSUZSA, az Érdi Szakorvosi Rendelőintézet megbízott főigazgató-főorvosa

  Sajnos mindegy, hogy ki a miniszter
  Semmi jót nem várok az új minisztertől, pesszimizmusom teljesen független a személyétől. Ameddig ugyanis bármelyik pártnak az a célja, hogy pénzt vonjon ki az egészségügyből, addig teljesen mindegy, hogy ki ül a miniszteri székben. A szaktárca új vezetője ugyanúgy pártkatona, mint elődje, tehát az SZDSZ által megfogalmazott utasításokat kell végrehajtania, akár használ azzal a szakmában dolgozóknak és a betegeknek, akár árt. Félreértés ne essék: ha nem a szabaddemokraták joga volna a tárcavezető jelölése, hanem bármelyik más parlamenti párté, akkor sem lenne számottevően jobb a helyzet, legfeljebb a hangsúlyok lennének máshol – esetleg némileg emberségesebben, s talán elfogadhatóbb eljárásrendben hajtanák végre az átalakításokat.
   Az utóbbi időszakban általánossá vált, hogy hibás jogszabályok és utasítások látnak napvilágot, a tárca nem tartja be az önmaga által megalkotott előírásokat és határidőket sem. Elvárom, hogy a jövőban a minisztérium tegyen eleget a jogszabályban foglalt szakmai egyeztetési kötelezettségének – nemcsak névleg, technikailag, hanem érdemben is. Egyetlen példa: azt gondolom, velem együtt a háziorvosok döntő többsége támogatja a biztosítási jogviszony ellenőrzését, ám elutasítjuk azt, hogy a csaknem hónapról hónapra növekvő adminisztrációs terhek mellett még az adóellenőri szerepkört is az rájuk testálják.
   A következő időszak legnagyobb érvágása a több-biztosítós modell erőltetett bevezetése lesz, holott annak nemcsak az ellenzéki oldalon vannak szép számmal ellenzői. Az üzleti biztosítók piacra lépése nem oldja meg az eddig is alulfinanszírozott, s a közelmúltbeli intézkedések nyomán tovább szegényített ágazat gondjait, sokkal inkább tetézi majd azokat. Félő, hogy tovább nőnek a lakosság terhei, s tovább csökken a már mostanra is drámaian megcsappant szolidaritás a társadalomban. A miniszter kiválasztásakor az új pártelnök egyik legfőbb szempontja az volt: a jelölt legyen a több-biztosítós modell feltétlen híve és elkötelezettje. Mire számíthatunk akkor? Ilyen kikötések mellett valódi párbeszédet várni naivság.
   Álláspontom szerint mindent meg kell tennünk az egybiztosítós, szolidaritás alapú rendszer megőrzéséért! Éppen azért adtam be – magánemberként – népszavazási kezdeményezést, amelyet az Országos Választási Bizottság első körben formai okokra hivatkozva ugyan elutasított, ám reményeim szerint másodjára már nem támaszt kifogást ellene. A társadalombiztosítás jelenlegi rendszerének átalakítása ugyanis olyan kérdés, amelyről nem dönthet egy politikai kisebbség az emberek megkérdezése nélkül.
  DR. KERTAI AURÉL budapesti háziorvos, a Magyar Orvosi Kamara Háziorvosi Szekciójának elnöke

  Remények és realitás
  Az újonnan kinevezett miniszternek ki kellene állnia az egybiztosítós rendszer mellett, annak felszámolása a lehető legnagyobb csapás lenne a szolidaritáselvű közellátásra. Egy operáció ütemezése nem pénz, hanem szakmai döntés kérdése, nekünk – gazdasági helyzettől függetlenül – mindenkinek ugyanolyan színvonalú ellátást kell garantálnunk. A megszűnő osztályok miatt fokozódó munkatempó közepette nincs lehetőség a kórházak versenyeztetésére, ennek szándéka is megkérdőjelezhető. Erre csak akkor lenne lehetőség, ha az intézmények műszerezettségét fejlesztenék, ám ez éppen a jelenlegi centralizációs és centrumfejlesztési törekvések ellen hatna, s megtakarítások helyett még költségesebbé tenné az ellátást. Meggyőződésem, hogy a betegek érdekeit az üzleti szempontoktól függetlenített egybiztosítós rendszer szolgálja, ezért reménykedem, hogy fennmarad ez a rendszer. Ugyanakkor nem vagyok naiv: gyanítom, hogy a szaktárca új vezetője várakozásaim ellenére cselekszik majd.
   A soron következő, biztosítási reformmal kapcsolatos elméleti döntése előtt akad néhány olyan gyakorlati probléma, amelynek megoldását nem halogathatja tovább az új miniszter. Az ágyszámok és a beutalási rendek korrekciója elkerülhetetlen, sok az ellentmondás és a logikai bukfenc. A miniszter állította: zömmel kihasználatlan ágyakat szüntetett meg. Ezzel szemben a szekszárdi kórházban éppúgy van rá példa, mint az ország más intézményeiben: 100 százalékos kihasználtsággal működő aktív ágyakat is felszámoltak.
   A minisztercserével párhuzamosan azt is elvárom, hogy a szaktárcához eljuttatott visszajelzéseinkkel érdemben foglalkozzanak, ne tartsanak bennünket folyamatosan bizonytalanságban, ahogyan az immár általános gyakorlattá vált. Jó példa erre, hogy a járóbetegszakellátásban április közepén még mindig nem ismerjük az erre a hónapra vonatkozó teljesítményvolumen- korlátot. Ezt nehezen lehet partneri viszonyként értelmezni.
   DR. MUTH LAJOS a Balassa János Megyei Kórház főigazgató-főorvosa, Szekszárd

   Dönteni minél gyorsabban
   Az új miniszter legfontosabb feladatának az ágazat humánerőforrás- szükségletének biztosítását tartom, ez sürgetőbb probléma még a biztosítási rendszer megváltoztatásánál is. Az Alkotmánybíróság döntése nyomán az egészségügyben néhány hónapon belül az „ügyelet” fogalom gyakorlatilag megszűnik. Az intézmények a jelenlegi feltételek mellett ugyanakkor nem tudnak majd eleget tenni az előírásoknak. Az ügyeletek műszakosítása nemcsak pénz-, hanem létszámkérdés is, hiszen amelyik osztályon eddig 3-4 orvos felváltva látta el az ügyeletet, ott ezután nem lesz elegendő beosztható szakember. Ha egy osztály aktív ellátást nyújt, azt nem lehet szüneteltetni: a 24 órás rendelkezésre álláshoz az eddiginél több szakemberre lesz szükség. Számottevő létszámnövekedés nélkül ez csak akkor oldható meg, ha az intézményekben profiltisztítást hajtanak végre, s koncentrálják az erőforrásokat. Mivel az idő sürget, a mobilitási programnak, s az új körülményekhez igazodó struktúrák kialakításának abszolút prioritást kell élveznie.
   Elhibázott lépésnek tartanám, ha az egészségbiztosítási rendszer átalakításáról még hosszú hónapokig elhúzódna a vita. Szakmai oldalról pró és kontra már minden számba vehető érv elhangzott, a téma kapcsán eddig megnyilvánult szakemberek – bármelyik változat mellett is kardoskodnak – a jövő hónapban sem fognak más álláspontot képviselni mint jelenleg. A sor a politikusokon van: a lehető leghamarabb el kell dönteni, milyen rendszer legyen a jövőben. Bármelyik szisztémát lehet jól és rosszul működtetni. Ha már világosan látjuk, hogy merrefelé haladunk, a részletkérdések szakmai megvitatásának, a hatástanulmányoknak és a koncepciók körültekintő kidolgozásának ismét időt kell hagyni. Csak így lehet elkerülni a kapkodó lépésekből adódó károkat, amelyekre az elmúlt egy évben bőségesen adódott példa.
   Egy ágazat számára az elképzelhető legrosszabb állapot az információhiány és a bizonytalanság. Ma nemcsak a biztosítási rendszerről nem ismerjük a végső döntést, hanem a napi munkát alapvetően meghatározó területi beutalási rend módosításai is levegőben lógnak, s az intézmények jelentős része azt sem tudja, mennyi pénzből gazdálkodhat. A veszprémi kórház esetében sem ismerjük a volumenkorlátokat, így egyelőre nemcsak azt nem tudjuk, hogy a jövő hónapban mennyit költhetünk, hanem azt sem, hogy most kiszaladtunk-e már a költségvetésünkből. Előrelátható és tervezhető források nélkül nem lehet egyetlen intézményt sem felelősen irányítani.
   DR. RÁCZ JENŐ a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház-Rendelőintézet főigazgatója

   Nyugalmat, korrekciót, rendet
   Az új miniszternek akkor is lassítania kellene a tempót, ha azzal látszólag közvetlen politikai érdekeket sért. Miután az elmúlt hónapokban teljesen megváltoztatták az ellátórendszert, hagyni kellene legalább negyedévnyi nyugalmat az ágazatban dolgozóknak és a betegeknek arra, hogy egy újabb nagy változás előtt alkalmazkodhassanak a jelenlegi rendszerhez. Ezt az időszakot hasznosan ki lehetne használni az elhibázott lépések korrekciójára.
   Az intézmények visszajelzései – vészjelzései – nyomán felül kell bírálni a kórházi szektorban politikai alkuk következtében létrehozott struktúrát. A kapacitásokat, valamint az azokhoz kapcsolódó teljesítményvolumen-korlátot az adott térségben lakók valós szükségleteihez kell igazítani. Már néhány hét után látható: ha nem változtatnak a jelenlegi feladatmegosztáson, egy éven belül számos kórház csődbe megy. Higgadt, körültekintő egyeztetésekre van szükség, amelyek révén megtörténik a betegutak felülvizsgálata is, hiszen egyes betegségcsoportokban ma elfogadhatatlan mértékű aránytalanságok alakultak ki a kezelések területi hozzáférhetőségében. Ugyancsak újra kell gondolni a vizitdíj szabályozását, hiszen azzal összefüggésben is számos anomáliára derült már fény. Elég megemlíteni a hajléktalanok ellátását vagy az egyes betegségekben szenvedőket érő indokolatlan negatív – vagy éppen pozitív – diszkriminációt. Figyelembe kell venni a szakmai kollégiumok által kidolgozott protokollokat, a hiányzó eljárásrendeket pedig sürgősen meg kell alkotni.
   Fel kell gyorsítani a Nemzeti Fejlesztési Terv második lépcsőjébe beütemezett fejlesztéseket a járóbeteg- szakellátásban. Ez már ma is elkésett, hiszen a kórházi ágyakat úgy szüntették meg, hogy a járóbeteg-ellátást nem tették alkalmassá a kórházból kimaradók fogadására. A kapacitásszűkítésből ugyanis önmagában még nem következik a színvonaljavulás, abból csak az következik, hogy a betegek ellátatlanul maradnak. Ez a veszély tovább növekszik a humánerőforrás terén várható gondokkal, ha folytatódik az eddig is tapasztalható trend, és sokan hátat fordítanak az ágazatnak: a minisztériumnak stratégiát kell alkotnia a folyamat megfordítása érdekében. Forrást kell biztosítani például az ápolási otthonok és a rehabilitációs intézmények munkaerő- és műszerigényének kielégítésére. Ha mindezzel megvan a kormányzat, következhet a felek közötti politikai kompromisszum a társadalombiztosítás átszervezéséről.
   Az új miniszternek szót kell értenie a szakmával: ha a szaktárca vezetője nem talál maga mellé útitársakat, akkor még egy jól előkészített terv is bedőlhet. A jelenlegi helyzet ugyan más, ám a káoszkezelés sem képzelhető el partnerek nélkül.
 DR. SINKÓ ESZTER, egészségügyi szakközgazdász, SE Egészségügyi Menedzserképző Központ, Budapest

  #69
2007-03-01 00:00:00

Stratégiaváltásra készteti a gyártókat a gyógyszerpiac megregulázását célzó törvény. Noha szinte mindenki egyetért a korábbinál szigorúbb szabályozással, a meghozott intézkedések egy részét nem tartják elfogadhatónak. Az intézményekben gyógyszerhiány léphet fel. Tudományos műhelyek tucatjaira kerülhet lakat, s tudományos rendezvények, kongresszusok hiúsulhatnak meg a csökkenő támogatás miatt.

Instabilitás és kiszámíthatatlanság

A jogszabály csak nevében „gyógyszer- gazdaságossági”; figyelmen kívül hagyja az egészségügyi technológiák értékelési módszereit. A döntéshozók által teremtett szituációban nem csodálkozhatunk azon, hogy az orvosok összezavarodtak, fenyegetve érzik magukat. Ráadásul a betegek terhei is növekedtek: amellett, hogy drágult az ellátásuk, elvileg nekik kellene dönteniük a gyógyszereikről, s laikusként felelősséget vállalniuk szakmai kérdésekben.
  Az orvosok és a gyógyszergyártók ellenőrzésére szükséges, de a vezérelv nem lehet egyedül a takarékosság: a betegek nem kezelhetők kizárólag generikus gyógyszerekkel. Az innováció teszi lehetővé, hogy modernebb és sok esetben jobb minőségű gyógyszereink legyenek, ami hosszabb távon kedvezően hat a költséghatékonyságra is. Ezt gátolja a kormányzat az orvoslátogatói díj, a 12 százalékos adó és a gyógyszerkassza költségeitől függő sávos sarcrendszer bevezetésével. Mindez a csaknem minden terápiás területen jelen lévő sanofi–aventist és a Chinoint olyannyira hátrányosan érinti, hogy amíg nem változnak a jelenleg ismert feltételek, s nem sikerül a gyártók által is elfogadható kompromisszumra jutnunk a szaktárcával, elhalasztjuk a további magyarországi befektetéseinkkel kapcsolatos döntéseket.
   A promóciós feltételek szigorítását üdvözöljük, mert az új szabályozás hozzájárulhat a gyógyszerpiac etikusabb működéséhez. Ezzel együtt jelenleg a törvénynek több hátrányát látjuk, mint előnyét. A piac néhány hónap leforgása alatt valószínűleg alkalmazkodik az új helyzethez: az egymásnak ellentmondó szabályozások és a hektikus változtatások ugyan egyes részterületeken a nagy veszteségek mellett nyereséget is hozhatnak egyes piaci szereplőknek, ám az instabilitás és a kiszámíthatatlanság mindenkit egyformán hátrányosan érint.   FRÉDÉRIC OLLIER,
a sanofi–aventis vezérigazgatója

Fokozott sarc

A gyógyszerpiaci reformnak nevezett csomag nem szól másról, mint az ágazat szereplőinek – a gyártóktól az orvosokon át a betegekig – a felhalmozott államháztartási deficit miatti fokozott megsarcolásáról. A gyógyszer-gazdaságossági törvény érdemi egyeztetések nélkül született, ennek a következménye az a számtalan hiba, amely az utóbbi hetekben borzolta a közvélemény, elsősorban az orvosi segítségnyújtásra váró betegek kedélyét. A gyógyszerfelírást segítő szoftverek körüli anomáliáktól a támogatási jogosultságok tisztázatlanságáig számos ponton érzékelhetjük a kapkodás következményeit.
  A törvény kaotikus helyzetet teremt. Egyaránt elbizonytalanítja a betegeket, az orvosokat, a forgalmazókat és a gyógyszergyártókat – a generikusokat éppúgy, mint az originális készítmények előállítóit. A gyártókat terhelő többletadók miatt a cégek kénytelenek visszafogni tevékenységüket: a Pfizer például már most elbocsátotta gyógyszerismertetőinek 22 százalékát. A közvetett következmény ennél jóval nagyobb hatású: a beszállítói körbe tartozó tudományos és kreatív műhelyek, folyóiratok szerkesztőségei, nyomdák, rendezvényszervező vállalkozások tehetnek lakatot az ajtajukra. A támogatások csökkenése miatt a belföldi kongresszusok színvonala csökken, a résztvevők köre szűkül, források hiányában a vállalatoknak minimalizálniuk kell karitatív tevékenységüket, pedig a gyermekjóléti, betegszervezeti, kórházi alapítványok támogatását senki nem pótolhatja.
  Alapvetően az egyértelmű jogszabályok és a szigorú, de igazságos kontroll pártján állunk, evidenciának tartjuk, hogy a transzparens jogszabályokat be kell tartatni. A betarthatatlan jogszabályokat viszont értelmetlennek látjuk. A receptfelírási szabályok ma nem az ösztönzésen, hanem a büntetésen alapulnak. Rossz kiindulópont, hogy az orvosok általában jogszabályellenesen írnak fel gyógyszert – a feltételezés kételyeket ébreszt a betegekben, káros az orvos-beteg bizalmi viszonyra. Ha a jogsértés bizonyítható, akkor azt szankciobünteténálni kell, azt viszont világossá kell tenni, hogy az orvos tájékoztatási kötelezettségén túl a döntés joga a betegé: ő határoz arról, hogy a felajánlott terápiás lehetőségek közül melyikre költ adózott jövedelméből. Nem szabad olyan jogszabályt alkotni, hogy valakit a gyógyszer ára vagy a szankciótól való félelem kényszerítsen az évek óta bevált hatóanyag lecserélésére.
  SZÉKELY KRISZTINA,
a Pfizer kormányzati kapcsolatok igazgatója

Stabilitásból labilitásba

A leggyakoribb kifejezés, ami a gyógyszer-gazdaságossági törvény kapcsán ma elhangzik, a káosz. A jogszabályt rekordgyorsasággal, egyeztetések nélkül vezették be; ez meg is látszik a minőségén, következményein és mellékhatásain. A mellékhatások pedig igencsak súlyosak.
  A legfontosabb ezekből, hogy nem a beteg és a betegsége által megkívánt terápia szakmai indokoltsága válik elsődlegessé, hanem a terápia költsége. A szaktárca kommunikációjában folyamatosan a kilátásba helyezett retorziókról hallani, ezért az orvosok jelentős része a szankcióktól való félelemtől vezérelve azokban az esetekben is a pénzügyi hatást vizsgálja elsősorban, amikor a jogszabály arra nem is kötelezi.
  A generikus készítmények helyzetbe hozásának a szándéka érthető, ám az ennek érdekében tett intézkedések nem. A vad árverseny ugyanis oda vezet, hogy az éppen legolcsóbbnak bizonyuló készítményből a gyártónak és a forgalmazónak azonnal el kell látnia az egész piacot. Ez már csak a gyakori változtatások miatt is kétséges vállalkozás, így rendszeressé válhatnak az ellátási zavarok. A gyógyszerfogyasztás nem csökken, viszont a piac átrendeződése váratlan irányokat is hozhat. Nagyon hamar elérkezik ugyanis az a pont, ami alá nem szoríthatók az árak. Ezt követően megszűnik a hazai gyártók közötti verseny, majd a piacot átvehetik az ismeretlen, kipróbálatlan termékek a Távol-Keletről.
   Félő, hogy a magyar gyógyszeriparban ugyanaz játszódik le, mint ami már megtörtént a könnyű- vagy a textiliparban. A hazai gyógyszeripar nem védelmet kért, de komolyan vette azt a kormányzati stratégiát, amely az innovatív iparnak fejlődési lehetőséget ígért. Ennek ma nyomát sem látjuk.
  Azt már most tudni, hogy a törvényt elbocsátások, a társadalmi szerepvállalás visszaszorulása, valamint több tízmilliárdos beruházások elmaradása követi az ágazatban. A gyógyszerpiac rángatása ugyanakkor nemcsak a gyógyszeripari szférára van hatással: az egyik hónapról a másikra bevezetett sarcok és fejlődésgátló intézkedések láttán az egészségügytől független befektetők is elgondolkodhatnak, vajon érdemes-e olyan országban fejleszteniük, ahol ilyen gyorsasággal csap át a stabilitás labilitásba, s ahol ennyire előreláthatatlanok a gazdasági folyamatok. Biztos vagyok abban, hogy a potenciális befektetők közül sokan el is gondolkodnak ezen.
GÁL PÉTERNÉ,
az EGIS vezérigazgatója

Csökken a promóció zajszintje

A gyógyszer-gazdaságossági törvény financiálisan ellehetetleníti a cégeket: a jogszabály által kirótt többletterhek miatt a GSK eddig negyven munkahelyet volt kénytelen megszüntetni, s valószínűleg meghiúsul a tavaly 100 millió eurós befektetéssel megépített, kizárólag exportra termelő gödöllői vakcinagyár tervezett bővítése is. Nem várható el egy cégtől, hogy milliárdokat fektessen be olyan országban, ahol a jogalkotók bizonytalanná tették a befektetési környezetet, s nem lehet évekre előre tervezni sem a kiadásokat, sem a megtérülést.
    Az orvosok megfélemlítésén alapuló változások nem lehetnek sikeresek, különösen akkor, ha a változás előkészítetlen. Az utóbbi hetekben a rendelőkben általános volt az információhiány mind a páciensek, mind az orvosok körében. A kizárólag fiskális szempontokat érvényesítő követelések nem vezethetnek jóra: miként volna elvárható, hogy egy beállított gyógyszerezést néhány havonta felborítson az orvos amiatt, mert a készítményt esetleg már másik díjzónába soroltak át? Érthető álláspont, hogy a megtakarítások érdekében az olcsóbb generikumok irányába igyekeznek terelni a fogyasztást, ám ezt nem szabad mindenáron erőltetni. Különösen olyan esetekben nem, amikor az orvos esetleg meggyőződése ellenére ajánl olcsóbb gyógyszert a betegének. Nem várt következmények esetén ki vállalja majd a felelősséget?
   Egy állásfoglalás akkor hiteles, ha szólunk a pozitívnak tartott változásokról is. Bár az orvoslátogatók után fizetendő 5 millió forintos sarcot példa nélkülinek és diszkriminatívnak tartjuk, a promóció szabályozásával egyetértünk. Az utóbbi időben a promóció zajszintje már olyan mértéket ütött meg, amely mind az orvosok, mind a páciensek tűrőképességét súrolta, ezért üdvözöljük, ha a klasszikus orvoslátogatás helyett más értékesítési modellek felé tolódik el a hangsúly. A gyógyszercégek társadalmi szerepvállalásának mértéke is változik majd, s talán tisztulhat a kép: az elmúlt két évtizedben a műszerbeszerzések, felújítások, továbbképzések terén szinte teljes egészében a gyógyszeriparra támaszkodott az ország, egy-egy intézmény működőképességét sok esetben csak az ingyen kapott termékekkel tudta fenntartani. Mindez vélhetően visszaszorul, mivel a gyógyszergyártóknak nem marad erre forrásuk. Kérdés, hogy az intézmények finanszírozásában érvényesítik-e majd a gyógyszergyárak után keletkező űrt.
LEITNER GYÖRGY,
a GlaxoSmithKline Pharmaceuticals ügyvezető igazgatója

Munkanélküliség és visszafogott beruházások

Egyetértünk azzal, hogy meg kell gátolni a gyógyszerkassza elszabadulását, de a kivetett adók és a fűnyíróelv alkalmazása az országnak több kárt okoz, mint amennyi hasznot rövid távon remélhet tőle a kormányzat. A gyógyszer-gazdaságossági törvény ellehetetleníti a hazai gyógyszeripart. Nem érthető, hogy miért éppen abban a normatív kategóriában vezették be a legnagyobb támogatáscsökkentést, amelybe a hazai generikus gyógyszerek túlnyomó többsége tartozik, s amelyek az alapellátás meghatározó részét jelentik a betegek számára.
  A Richter az intézkedések miatt a hazai piacon mintegy 20 százalékos forgalomcsökkenésre számít. Ez nagymértékben rontja egy tőzsdén jegyzett, s a külföldi befektetők által is bizalommal kezelt vállalat helyzetét, súlyosan csökkenti tőkepiaci értékét és a befektetői bizalmat. A céget a 12 százalékos adó miatt 3,3 milliárd forintos, valamint az orvoslátogatók után fizetendő 0,7 milliárdos regisztrációs díj is sújtja. Ekkora elvonást már nem lehet a hatékonyság fokozásával kompenzálni, ezért kénytelenek vagyunk a költségeket csökkenteni, ami viszont árt a versenyképességnek, s a hazai gazdaság számos szereplőjét is sújtja.
   Az orvoslátogatói létszám csökkentését egyelőre nem tervezzük, s a jelentős K+F költségekhez sem nyúlunk, mert utóbbi döntéssel a jövőnket élnénk fel. Várható azonban a beruházások visszafogása: a cég 2007-ben az eredetileg tervezettnél mintegy 8 milliárd forinttal kevesebbet fordít beruházásra. A forgalom csökkenése és a beruházások elmaradása azonban nem csak a Richter számára okoz károkat: a megrendelések visszaszorulása következtében a beszállítói körbe tartozó kis- és középvállalkozásokat is igen kedvezőtlenül érinti.
    Álláspontunk szerint a törvény egyes rendelkezései alkotmányellenesek, ezért tagvállalatként egyetértünk a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének beadványával, amellyel az Alkotmánybíróságtól remél jogorvoslatot.
BEKE ZSUZSA,
a Richter PR-vezetője

Az innovatívokat büntetik leginkább

A gyógyszerpiac szabályozására az utóbbi időszakban meghozott jogszabályokat növekedés- és fejlődésgátlóként jellemezhetném. Érthető, hogy egy nehéz költségvetési szituációban védeni kell a gyógyszerkasszát a mértéktelen túlköltekezés ellen, ám a gyártókra kirótt forgalomarányos, sávos visszafizetési szisztéma éppen a leginnovatívabb, új gyógyszereket bevezető gyártókat bünteti. Minél nagyobb támogatásban részesül egy gyógyszer, annál nagyobb a befizetendő összeg, ami a legsúlyosabb betegségek gyógyítására szolgáló készítmények bevezetését nehezíti meg leginkább. A gyógyszerpiac ilyen szűkülése elsődlegesen természetesen a betegeket érinti, ugyanakkor a következményeket a teljes egészségügyi rendszer megsínyli, hiszen sok esetben olyan készítmények alkalmazása kerülhet előtérbe, amelyek révén a másodlagos – például kórházi, szövődményellátási – költségek jobban nőnek, mint adott esetben egy korszerűbb készítmény használatával.
    Az orvosi terápiák megválasztásának hatósági befolyásolása, a gyógyszerelés olcsóbb irányba terelése a fixesített gyógyszerek között nem igazán értelmezhető, hiszen a gyógyszerkassza kiadása nem változik, ha a beteg azt a készítményt szedi, amelyet megszokott és amelyben bízik. Az ilyen szabályozás nemcsak piacellenes, hanem indokolatlanul korlátozza az orvos (és a beteg) döntési szabadságát is.
    Igazságtalanul eltúlzottnak érzem az orvoslátogatók után megkövetelt 5 millió forintos regisztrációs díjat. Joggal feltételezhető, hogy ennek következményeként a gyógyszergyártók részéről a szakmai közönségnek szánt információátadás módja megváltozik, ám ennek pontos mikéntjéről még korai lenne nyilatkozni.
DR. TAKÁCS PÉTER,
a Janssen–Cilag közkapcsolati menedzsere

A költségmegtakarítás nem lehet kizárólagos!

A törvény nyomán rövid távon bizonyára megtakarításokat érnek el a gyógyszerkasszában. Ez kívánatos cél, ám egyes intézkedések nem javítják az ellátórendszer költség-hatékonyságát. Szép számmal léteznek ugyanis olyan készítmények, amelyek drágábbak, mint a jelenleg preferált alternatíva, alkalmazásuk összességében mégis olcsóbb volna.
   Az egészségügy átalakításánál nem lehet kizárólag a költségmegtakarítás elvét érvényesíteni és az egészségügyi ellátórendszernek sem lehet az a fő célja, hogy a legolcsóbb legyen. Az ellátásnak költség-hatékonynak kell lennie. Jó példa az anomáliákra a terápiás fixesítés: nem azonos hatóanyagú készítményeket vontak össze egy csoportba, függetlenül attól, hogy nem teljesen azonos az indikációs körük, a hatásosságuk, a mellékhatásprofiljuk, az interakciós hatásuk, a dózis-hatás görbéjük. A terápiás fixesítés kizárólag fiskális szempontokat szolgálhat, orvosszakmai szempontból csak hátrányokat okoz.
   Bár a gyógyszer-gazdaságossági törvény elsősorban a gyártók és a betegek terheit növeli, a jogszabályi változásokat az intézmények is megsínylik. Valószínűleg nő majd a beszerzési átlagár, mivel a cégek visszafogják a kórházi rabattot és az adományokat, amellyel eddig a fekvőbetegellátóhelyeket támogatták. Ezzel az intézmények gazdasági helyzete is romlik. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy számos terápia finanszírozása a gyógyszerkasszából átkerült a fekvőbetegellátásba, amelyet komolyan sújt a teljesítményvolumen-korlát. Ez ellentétes a gyógyító tevékenységek nemzetközi trendjével. Világszerte ugyanis számos terápiás eljárást igyekeznek a fekvőbeteg-ellátásból az alapvagy a járóbeteg-ellátásba terelni, például az otthoni szakápolás fejlesztésével.
   A szegedi klinikai központban súlyos a helyzet: a volumenkorlát negyedét az invazív kardiológia, további negyedét az onkológia teszi ki, ám emellett fent kell tartanunk – már csak az oktatás miatt is – valamennyi más ellátási formát is. Félő, hogy csak úgy tudjuk megtartani a költségvetési egyensúlyt, ha egyre több ellátásban vezetjük be a várólistát. Mivel a daganatos betegek esetében ez felérne azzal, mintha intézményesítenénk az ókori Taigetoszt, ezért a várólista csak az elektív beavatkozásokra vonatkozhat.
   A helyzetet helyben nem lehet megoldani: szükség van arra, hogy az ellátórendszer átstrukturálásából adódó megtakarításokból a kiemelt, regionális feladatokat ellátó intézmények a szükségletekhez szabott mértékben többletvolumenhez jussanak.
DR. MIKÓ TIVADAR,
a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi Centrumának elnöke

Ne fenyegetettségre, partnerségre épüljön!

A legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is súlyos gond az egészségügyi kiadások rohamos növekedése, azok finanszírozhatósága: törvényszerű volt, hogy hazánkban is megszületett a „gyógyszertörvény”. A jogszabályt azonban úgy alkották meg, hogy nem vagy alig volt szakmai egyeztetés. A párbeszéd hiányán túl kommunikációs zavarokra is visszavezethető az a bizonytalanság és feszültség, amely a gyógyszerek felírása és kiváltása körül jelenleg érzékelhető, s amelynek kárát a betegek látják. A minőséget, a költség-hatékonyságot és a költség- hasznosságot is fegyelembe vevő gyógyszerrendelést ugyanis nem lehet kizárólag pénzügyi szempontoknak alávetni. Nem az a legjobb orvos, aki a legolcsóbb gyógyszert rendeli a betegeinek!
   Bármennyire is szükséges és időszerű egy új szemlélet elfogadtatása, ez nem történhet egyik hónapról a másikra. A generikus program és a fixesítés a jól működő finanszírozási rendszerrel rendelkező országokban sem idegen fogalmak. A szisztéma hazai bevezetése viszont sikeres(ebb) lehetne, kisebb ellenállásba ütközne és a betegeknél is nagyobb megértésre találna, ha a program a partnerségre épülne, és a résztvevőkben nem a bizonytalanság vagy a fenyegetettség érzetét keltené.
   A törvény hatásai érzékelhetőek lesznek a fekvőbeteg-ellátásban is, az intézmények gyógyszerellátásáról azonban majd csak akkor lehet érdemben nyilatkozni, ha hivatalosan is nyilvánossá válnak a pontos ágyszámok, a finanszírozás kérdései és a volumenkorlátok. Az intézeti gyógyszerellátást szabályozó rendelettervezet egyeztetésekor valamennyi intézmény számára fontos kérdés, hogy a költségvetésben a bérek után a legjelentősebb tételként szereplő gyógyszerköltségek hogyan racionalizálhatóak.
   A gyógyszergyártókra kirótt elvonások ellenére úgy vélem, hogy a cégek partneri kapcsolata továbbra is fennmarad a kiemelt intézményekkel, a hangsúly azonban valószínűleg eltolódik a súlyponti kórházak és az orvoscentrumok felé. Az anyagi támogatást ugyan a gyártók adják, ám ez nem egyoldalú viszony: a felek kölcsönös érdeke az együttműködés az oktatásban, a kutatásban és a fejlesztések terén.
 DR. TRESTYÁNSZKY ZOLTÁN,
a Debreceni Egyetem intézeti vezető főgyógyszerésze, a Kórházi-Klinikai Gyógyszerészeti Szakmai Kollégium elnöke

A statárium elidegenít

Néhány évre ki kellene tiltani a „reform” szót a magyar nyelvből, hogy újra visszakaphassa értékét és értelmét. A reform ugyanis nem ötletbörzét jelent, hanem kidolgozott, indokolt, rendszerszemlélettel végiggondolt, hatástanulmányokkal alátámasztott, széleskörűen egyeztetett „megújhodási” koncepciót.
   Bár az eddigi fejlemények is jól tükrözik, akár dokumentumokkal is alátámasztható, hogy a gyógyszertörvény kidolgozását nem előzte meg érdemi egyeztetés a szakma képviselőivel. Miközben egy a kirakatpolitika részeként létrehozott telefonszámra bárki betelefonálhatott a szaktárcának, a törvény kidolgozói a hozzáértők véleményét elfelejtették megkérdezni. Ezzel a lépéssel pedig nemcsak a betegek s az ágazat valamennyi szereplőjének kedélyét borzoló hibáktól kímélhette volna meg magát a kormányzat, de az előkészítésbe partnerként bevont, s az intézkedések végrehajtóiként fellépő szakmai szervezetek is lojálisabbak lennének a változtatásokhoz. A statáriumszerűen végrehajtatott intézkedések a piac szereplőit jobban elidegenítik a szükségesnél, s vélhetően az orvosokat, gyógyszerészeket sem lelkesíti, hogy érdemi együttműködésre alkalmatlannak tekintik őket.
   Az sem gyártói, sem szakmai oldalról nem kérdés, hogy a korábbinál átfogóbb szabályozásra van szükség, mert nem helyes, hogy a promóció legyen a receptíró toll elsődleges irányítója. Másrészről viszont az is elítélhető, ha az egészségügyi kormányzat a kollektív bűnösség jegyében – a megfelelő kontrollrendszer rendszerszemléletű kiépítése helyett – korruptnak tekinti azokat is, akik tisztessége miatt a rendszer még működik.
   Átmeneti időszakban vagyunk. Most még érezhető a csodavárás, hogy „hátha változik valami”. (Vannak intézmények, ahol ennek reményében egyelőre nem költöttek vizitdíj-automatára.) A szakma és a gyártók is kivárnak, s feszülten figyelik a hétről hétre megjelenő rendeleteket és a sajtóhíreket – gyakran az újságokból értesülnek a döntésekről. Az esetleges módosítások a fő tendenciákon azonban valószínűleg nem változtatnak: az új adók nyomán a gyógyszercégek mozgástere csökken, s ezt a veszteséget a kedvezmények megvonásával tovább hárítják majd az intézményekre. A nagy centrumok jobb alkupozícióban maradnak, mert versenyeztethetik a gyógyszercégeket: a Pécsi Tudományegyetemen például a Magyarországon elérhető gyógyszerkészítményeknek mindössze 23 százalékát alkalmazzuk. De kemény üzletpolitikával sem lehet valamennyi kiesést ellentételezni.
 DR. BOTZ LAJOS,
a Pécsi Tudományegyetem főgyógyszerésze

A tudományos ismeretterjesztés is megsínyli

A gyártók többletköltségei nyomán a gyógyszeradományok visszaszorulása, s a finanszírozás változatlanul hagyása esetén a fekvőbeteg-ellátás jelenlegi finanszírozási szintje közel sem fedezi majd a gyógyszerek költségét. A kiemelt intézményekből nem lehet pácienseket elküldeni, ám azzal szembesülünk majd, hogy nem tudjuk megvásárolni számukra a készítményeket. Ez egyelőre a fenyegető jövő, mivel ma még a tavalyi készletekből el tudjuk látni betegeinket az eddigi színvonalon.
   Az egészségbiztosító olyan új készítmények felírását várja el az orvosoktól, amelyeket nem ismerünk, s közülük számos készítményről nincs is hozzáférhető, hiteles információnk. Nem tudjuk például, hogy a helyettesítésre ajánlott gyógyszerek esetében milyen mértékű kivizsgálás történt, mennyire dokumentálták már a hasonlóságokat és az eltéréseket. A hatóanyagok fixesítése szakmailag támogatható döntés volt, viszont a gyógyszerek besorolásának állandó változtatása követhetetlenné teszi a gyógyszerpiacifolyamatokat. Egy betegnek új gyógyszert adni nemcsak a nem várt mellékhatások, hanem a páciensek figyelmetlensége miatt is kockázatos. Esetenként sokat küszködünk, amíg egy krónikus beteg megtanulja az előírásoknak megfelelően szedni gyógyszereit. Ha negyedévente változik azok neve, formája, színe vagy íze, akkor számos gond adódhat a nem megfelelő alkalmazásból vagy a készítmények összekeveréséből.
   A tudományos ismeretterjesztés is megsínyli a változtatásokat. Ugyan az orvoslátogatók cégük érdekében keresik fel az orvosokat, de munkájuk fontos információforrás is. Mivel nem látom realitását annak, hogy a szaktárca a kieső szponzoráció ellentételezésére többletforrást biztosít, folyóiratok, tudományos műhelyek tucatjaira kerülhet lakat, s számos tudományos rendezvény meghiúsulhat. Nemcsak a hazai kongresszusok maradnak el, a kollégák nem jutnak el a nemzetközi tanácskozásokra sem. Ennek pedig néhány év alatt az lesz a következménye, hogy kimaradunk a tudományos társaságokból, s később esetleg már akkor sem tudunk konferenciákat hozni Magyarországra, ha meglenne rájuk a forrás.
  PROF. DR. FARSANG CSABA,
a budapesti Semmelweis Egyetem I. Számú Belgyógyászati Klinikájának igazgatója

Krónikus gyógyszerhiány az osztályokon?

A gyártókra kiszabott adók és fizetési kötelezettségek célja a gyógyszerpiaci szektor állami forrásból származó bevételeinek csökkentése, ezzel azonban az egészségügyi intézmények szintjén ismét forráskivonás történik. Egy akkora kórházban, mint a miénk, a gyógyszergyártók által adott rabatt és az adományok eddig akár százmilliós tételt is jelentettek évente. Vannak osztályaink, ahol – az elégtelen finanszírozás miatt – kizárólag a gyógyszergyártók együttműködési készségén múlt, hogy a betegek megfelelő mennyiségben hozzájuthattak- e a gyógyszerekhez. Valószínűsíthető, hogy a megszorítások miatt ezek a tételek csökkennek, azaz a kórháznak többletforrásokat kell(ene) biztosítani ahhoz, hogy elegendő gyógyszer álljon rendelkezésre. Szeretnénk, ha változna a jelenlegi helyzet, s a kórházba befekvő páciens az aktuálisan kezelt betegségével össze nem függő gyógyszereit behozhatná az intézménybe. Nem látom indokoltnak a jelenlegi gyakorlatot, hogy a páciens bent tartózkodása alatt a fekvőbetegosztály gyógyszerkeretéből kell finanszíroznunk azokat a készítményeket is, amelyekkel máskülönben semmi teendőnk nincs.
   Aggasztó folyamatokat vetítenek előre azok a változások, amelyek nyomán több terápiát átsoroltak a fekvőbetegkasszába. A legnagyobb gondot számunkra onkológiai központunk jelenti, mivel a volumenkorlát miatt az átszervezések után is változatlanul 97 ággyal fennmaradó centrum havonta finanszírozható esetszáma alatta marad a szükségleteknek. A működési és finanszírozási körülmények változása nélkül a helyzet megoldhatatlan: elfogadhatatlan, hogy rákos betegeket várólistára tegyünk, de az is felvállalhatatlan, hogy az onkológiát más osztályok rovására működtessük. Számomra nem tűnik túlzásnak, hogy olyan finanszírozást várunk el, amely fedezi az osztályokon folyó terápiához szükséges gyógyszerek költségét.
DR. SVÉBIS MIHÁLY,
a kecskeméti megyei kórház főigazgatója

Csak a bizonytalanság biztos

Nagyon nehéz megítélni, hogy a gyógyszer-gazdaságossági törvény nyomán hosszabb távon milyen átalakulások várhatók a gyógyszerpiacon és az intézmények gazdálkodásában. Ma még csak a bizonytalanság a biztos. Egyelőre azt érezzük, hogy az utóbbi hónapok számtalan intézkedése nyomán munkatársainkra egyre több adminisztratív teher hárul, amely mind a gyógyítástól veszi el az időt.
   A gyulai tüdőkórházban évek óta szigorú gyógyszergazdálkodást folytatunk: az éves keretet felosztjuk az aktív, a rehabilitációs és a krónikus részlegek között, s onnantól az osztályvezető főorvosok felelőssége a gyógyszerfelírások kontrollálása is. Általános gyakorlat, hogy ha egy készítménynek van hozzáférhető generikuma, az originális szerek helyett igyekszünk inkább azt alkalmazni. Az intézményben a korábban bevezetett intézkedéseken túl azonban már nem látok tartalékot, amelyből tovább tudnánk csökkenteni gyógyszerkiadásainkat.
   A gyógyszerpiacot érintő intézkedések kétségkívül megtakarítást eredményeznek majd a költségvetésnek. Eközben azonban – a gyártókra kirótt adók hatásaként – minden bizonnyal csökken majd a cégek által a kórházak támogatására fordított összeg, így kevesebb rabattra számíthatunk. A gyulai tüdőkórházban eddig a felhasznált gyógyszerek negyedét-ötödét kvázi ingyen kaptuk, s nem látjuk a rendszerben az ellentételezését annak, ha ettől – vagy ennek egy részétől – elesünk. Félő, hogy kompenzáció nélkül, s a volumenkorlát fenntartása mellett az intézményi gyógyszergazdálkodás csak a várólisták bevezetésével tartható egyensúlyban, annak viszont egyes területeken beláthatatlan egészségügyi és társadalmi következményei lehetnek. Természetesen egészségtelen, ha a kórházak kiszolgáltatottak a gyógyszercégek jóindulatának s adományozó kedvének, miként az sem jó, hogy gyógyszergyárak támogatása nélkül elképzelhetetlen a részvételünk a legtöbb szakmai továbbképzésen és konferencián. Ennek megoldására két mód kínálkozna: az orvosbérek felzárkóztatása vagy legalább az intézmények számára külön keret biztosítása ezekre a célokra.
DR. VINCZE ÁRPÁD,
a gyulai tüdőkórház főigazgatója

Egyszerre túl sok a változás

Értékelem, hogy végre változik valami az egészségügyben – ez már önmagában is lehetne pozitív fejlemény.
 A kérdés azonban az, mi lesz a döntéssorozat rövid és hosszú távú hatása. Valamennyi reformlépés, így a gyógyszer- gazdaságossági törvény is tartalmaz ésszerű, szakmailag támogatható elemeket, ám a folyamatot beárnyékolja a káosz, amely az átgondolatlanság, a sietség és a kompromisszumképtelenség nyomán kialakult.
   Túl sok egyszerre a változás, semminek sem hagytak kifutási időt. Mindez a napi munkában számos felesleges konfliktust váltott ki, amelyeket jól előkészített lépésekkel el lehetett volna kerülni. Csak ami a járóbeteg-ellátást illeti: a gyógyszer-gazdaságossági törvény kihirdetése után megváltoztak a támogatási kulcsok, az influenzajárvány közepén módosultak egyes kódok, s közben bevezették a vizitdíjat. Mindez oda vezetett, hogy rendelési időben az egyébként is végletekig felduzzasztott adminisztrációs kötelezettség mellett kénytelenek vagyunk az Egészségügyi Közlönyt lapozgatni, s csaknem óránként hívogatni a megyei egészségbiztosítási pénztárat útmutatásokért. Közben a páciens a szobában ül, a váróteremben pedig tucatnyi beteg ember vár arra, hogy végre bejusson. Amikor ez sikerül neki, nem a szokásos gyógyszereit kapja, hanem hoszszas felvilágosítást követően, csaknem minden esetben egy hatóanyagában azonos, de teljesen új nevű készítményt írunk fel. Már most hallani esetekről, amikor a türelmét vesztett beteg a gyógyszerváltást követően kialakult, vélt vagy valós mellékhatások miatt bejelentést tett az orvos ellen.
   Egyes kérdésekről a mai napig nincs hiteles és jól alkalmazható útmutatás. A változásokat csak úgy lett volna szabad elindítani, ha előtte az orvosokat és a pácienseket megfelelően tájékoztatják, s adnak időt a felkészülésre. Ehelyett a napról napra változó jogszabályok eltérő értelmezhetősége, s a büntetésektől való félelem miatt bizonytalanná váló orvosokra hárították a változások kommunikációjának csaknem egész terhét. A reform iránya akár még jó is lehetne, viszont jelenleg nem azt érezzük, hogy haladnánk valamerre, csak konfrontálódunk, s tapogatózunk a jogi útvesztőkben.
DR. LÁBODI LÁSZLÓ
szegedi háziorvos

Sértő a kiindulópont

A gyógyszertakarékosságot szabályozó törvénynek eddig egyetlen hozadékát érzékeltük: számos feszültséget gerjesztett az ellátórendszer szereplői között, különösen az orvos-beteg kapcsolatban. A napi munka akadozik az egészségbiztosító logikai hibáktól és szakmai következetlenségektől hemzsegő szoftvere miatt, kilószámra gyártjuk a papírokat, miközben a pácienseknek állandóan magyarázkodnunk kell, mit miért teszünk. A lakosság folyamatosan azt hallja, hogy a minisztérium mindent a betegek érdekében tesz. Az elmúlt fél évben egyetlen intézkedést sem tapasztaltam, ami egyértelműen a betegek javát szolgálta volna.
   Az év elején sokaknál olcsóbb gyógyszerekre váltottunk, ám a januári támogatáscsökkentés nyomán mára nem egy esetben a korábban kedvezőbb árú készítmény térítési díja magasabb lett, mint az előzőleg drágának tartott eredeti gyógyszeré. A beteg esetenként nemcsak új mellékhatásokkal szembesül, hanem azzal is, hogy többet kell fizetnie, mint korábban. A generikumokkal való gyógyításnak természetesen van helye a terápiában, ám itt is érvényesül a minőség és az ár összefüggése. A gyógyítás látszólag olcsóbbá válhat, de a megtakarítás jelentős részét már az is elviheti, ha adott esetben, egy gyengébb minőségű készítményt alkalmazva a kezelés nem öt, hanem nyolc-tíz napig tart.
   A reformok – sőt megkockáztatom, a fájdalmas reformok – szükségességét senki sem kérdőjelezi meg, de nem ilyen tempóban és nem ilyen sorrendben kellett volna elindítani őket. A kórházi ágyszámcsökkentés előtt meg kellett volna erősíteni a „falakon kívüli” ellátó hálózatot. Ez nem történt meg: az utóbbi időszakban mind anyagilag, mind szakmai megbecsültség szempontjából meggyengültünk.
   Az új gyógyszerszabályozásban sértőnek tartom azt a ki nem mondott, de érzékelhető kiindulópontot, hogy az erkölcstelen gyógyszergyárak eddig korrumpálták az erkölcstelen orvosokat. Egyszer sem azért írtam fel egy gyógyszert valamelyik betegemnek, mert előző este a gyártó által szponzorált továbbképzésen vettem részt, s esetleg egy szelet rántott húst is megettem az előadás után. A gyártókat meg lehet fojtani, hogy elmenjen a kedvük a szakmai és a tudományos életben való részvételtől, de a promóciós megszorítások csak akkor elfogadhatók, ha az egészségbiztosító a többletbevételeiből részben átveszi ezeket a funkciókat.
  DR. NAGY ISTVÁN
orosházi háziorvos

Inkorrekt szankciórendszer

A gyógyszertörvény kommunikált célja a minőségi, hatékony, biztonságos és gazdaságos gyógyszerrendelés elterjesztése. A valóságban azonban az előírások egyedül a gazdaságossági szempontokat preferálják, s minden más háttérbe szorul. Nem az ár–érték arány a döntő, hanem kizárólag az ár. A törvény nem veszi figyelembe a hosszú távú érdekeket, csak az azonnali megtakarításra koncentrál, s azt követeli meg akkor is, ha azzal a számla végösszege várhatóan magasabb lesz. Számos esetben előfordulhat ugyanis, hogy a drágább készítmény alkalmazását olyan befektetésnek lehet tekinteni, amely révén nagyobb megtakarítás érhető el a jövőben, mint az azonnali spórolással.
    Mindeközben a szakmaiság is csorbát szenved, hiszen vajmi keveset tudunk az új, eddig ismeretlen, s gyakran hozzáférhetetlen gyógyszerekről, amelyek használatára rá kellene beszélnünk a betegeket. Nincsenek olyan kutatási adatok és hivatalos, független szakértői állásfoglalások, amelyek hitelesen alátámasztanák a generikumként megjelenő gyógyszerek biológiai egyenértékűségét. Másrészt érthetetlen, hogy a fix támogatottságú körbe bevont terápiás csoportoknál az OEP miért akarja befolyásolni a választásunkat, hiszen az számára semmilyen többletkiadást nem indukál.
   Amennyiben az átlagon felüli gyógyszerköltséget utalványozó orvosok valóban a finanszírozásuk megrövidítésére számíthatnak, ez implicite azt jelenti: orvosok tömegeit fogják szankcionálni. Mert bármilyen kevés legyen is az országos gyógyszerköltés, a szolgáltatók egy része törvényszerűen alatta marad annak, egy másik része pedig felette – ettől átlag az átlag. Ez egyben azzal is fenyeget, hogy az orvosok „teljesítményétől” függetlenül újabb jelentős forráskivonás várható a háziorvosi kasszából.
   A fiskális szempontok érvényesítését és a konfliktusokat a döntéshozók az orvosokra, szakdolgozókra hárítják. A kidolgozott szisztéma mindeközben nemcsak gyakorlati szempontokból, hanem morálisan is ingatag. Teljesen inkorrektnek tartom a szankciórendszert, amivel a gyógyítókat fenyegetik: a döntéshozónak minden lehetősége adott, hogy a szakmai és anyagi szempontok figyelembevételével eldöntse, mely gyógyszereket engedélyez és melyeket milyen mértékben tart támogatásra érdemesnek. De ha ezt már megtette, ne büntesse azt, aki felírja ezeket a készítményeket.
DR. SONKOLY IVÁN
békéscsabai háziorvos

Nem olyan sötét a kép

Az új gyógyszerrendeletek tőlünk, bőrgyógyászoktól – az általunk jellemzően alkalmazott készítmények jellegéből következően – kevésbé kívánják meg eddigi gyógyszerezési gyakorlatunk megváltoztatását; területünkön ennek elsősorban az antibiotikumok, a gomba- és az allergiaellenes gyógyszerek esetében van nagyobb jelentősége. A változtatás itt sem kockázatmentes: olyan, az eddigieknél kevésbé használt és ismert gyógyszerek kerültek be a felírandó készítmények körébe, amelyeknél bizonyos mellékhatások gyakorisága növekedhet. Nem lehet és nem szabad egyenlőségjelet tenni az ugyanazon hatóanyagú gyógyszerek közé, hiszen a vivőanyagok esetleges különbözősége miatt nem mindig egyformán hatnak a betegekre. A legolcsóbb gyógyszer mechanikus alkalmazásának megkövetelése ésszerűtlen, hiszen adott esetben lehet, hogy a drágább gyógyszer vezet a hatékony, azaz akár az olcsóbb kezeléshez.
   A takarékosságot máskülönben támogatom: a túlzott gyógyszerfogyasztás sok esetben nem védhető szakmai érvekkel. A bőrgyógyászatban is többször előfordul, hogy antibiotikumokat alkalmaznak, miközben helyi kezeléssel is orvosolni lehetne a problémát. Korábban a kötszerek felírásában is számos anomália volt. Olyan kötszerek halmozódtak föl a betegeknél, amelyek nem feltétlenül a seb állapotának megfelelőek. Ugyanakkor a sebkezelő szerek szabályozásánál átestünk a ló túlsó oldalára, s túlzott adminisztratív szigor lépett életbe.
   A gyógyszergyárakra kirótt újabb nehezítések nyomán nem látom olyan sötétnek a képet, mint sok kollégám. Bár az új közterhek miatt kétségtelenül visszavesznek majd eddigi támogatásaikból, de a gyógyszerpiaci változásoknak nyertesei is lesznek, s e cégek megerősödhetnek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik intézményben olyan helyzet alakuljon ki, hogy a betegeket ne tudják ellátni gyógyszerrel. Bízom abban, hogy optimizmusom a következő hónapokban nem bizonyul majd puszta naivitásnak.

DR. SZOLNOKY GYŐZŐ
szegedi bőrgyógyász, egyetemi adjunktus

  #70
2007-03-01 00:00:00

  Nem lesz szükség addiktológusokra?
  A legfontosabb célkitűzésünk, hogy egyben tartsuk azt a 18 emberből álló szakmai munkacsoportot, amely immáron húsz éve dolgozik eredményesen. Jelenleg két alternatívát látunk, amely biztosíthatná szakmai munkánk továbbvitelét. Az egyik, hogy valamelyik budai egészségügyi intézménnyel sikerül megállapodnunk, hogy átvegye az osztályt. A másik lehetőség, hogy a pszichiátriai betegellátás tömbösítve kerülne valamely telephelyre, s azon belül alakítanánk ki a speciális addiktológiai részleget. Mivel a területi ellátási kötelezettségeket taglaló minisztériumi anyagban nincs nevesítve az addiktológia és a régióban a pszichiátriai osztályok is megsínylik az ágyszámcsökkentést, félő, hogy az általunk nyújtott speciális ellátási formára nem lesz „szükség”. Amennyiben nem sikerül megmenteni az osztályt, annak következményeit mind a páciensek, mind a munkatársak elszenvedik. A speciálisan az addiktológiára szakosodott kollégáink a szakmájukban a fentebb taglalt tényezők miatt igen kicsi eséllyel találhatnak állást. A pszichiátria hiányszakma, így akár a járóbeteg-, akár a fekvőbeteg- intézményekben lesz esélyünk elhelyezkedni, emellett a magánrendelő alapítása – jelenleg az osztályon egyikünk sem folytat magánpraxist – is menekülési útvonal lehet. Mindez azonban nem segít azokon a betegeken, akik az átalakítások miatt végleg kiszorulnak az ellátórendszerből.
 DR. TAKÁCH GÁSPÁR
 ADDIKTOLÓGUS FŐORVOS,
 Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, Budapest

   A legrosszabb forgatókönyv a pálya elhagyása
   Egy jól összeszokott, mind a szakmában, mind a segítségre szoruló gyerekek szülei körében megbecsült csapat léte forog veszélyben azzal, hogy a Schöpf-Merei kórházban megszüntetik a koraszülöttosztályt. Tizenkét intenzív és tizennégy koraszülöttágyunkon ugyanis – a sebészetet leszámítva – az elérhető legmagasabb szintű ellátást nyújtjuk, számos egy kilogramm, sőt 500 gramm alatti újszülöttet mentünk meg hónapról hónapra.
   A huszonhat ágyat nyolc gyermekorvossal és negyven-ötven szakdolgozóval látjuk el. Számunkra nem jelenthet kiutat, hogy privátpraxisban vagy magánkórházban gondolkodjunk: a koraszülöttek megmentése és gondozása ugyanis olyan költségeket emészt fel, amely csak az OEP tehervállalása mellett végezhető – nincs szülő, aki ezt finanszírozni tudná. A mai koraszülöttellátás sokkal összetettebb feladat, mint néhány évtizeddel ezelőtt volt, hiszen az orvostudomány fejlődésével ma olyan nőkből is válhat kismama, akik korábban a betegségük – epilepszia, cukorbetegség, súlyos belgyógyászati kórképek – miatt nem adhattak gyermeknek életet.
   Ha a legrosszabb forgatókönyv válik valóra, s nem maradhat egyben az osztály, a budapesti vagy az agglomerációhoz közelebb eső gyermekosztályokon a munkatársak kisebbik része talán el tud helyezkedni, ám sokan gondolkodnak a pálya elhagyásán is. Nem lehet ugyanakkor eléggé hangsúlyozni: ennek az osztálynak az erősségét a kollégák magas szintű felkészültsége mellett éppen az évtizedek során kialakult összhang teremtette meg. Nagy veszteség lesz, ha szétszélednek a munkatársak.
 DR. PRINCZKEL ERZSÉBET
 FŐORVOS,
 koraszülöttosztály Schöpf-Merei Ágost Kórház- és Anyavédelmi Központ, Budapest

   Nemcsak rajtunk múlik
  A makói kórház szemészeti osztályára akkor tesznek lakatot, amikor a legjobb eredményeit produkálja. Az osztályon évről évre egyre több műtétet végeztünk, a korábbi visszaesést követően visszataláltak a betegeink is hozzánk, egyre több határon túli pácienst láttunk el. Az osztály évek óta nyereségesen működött, a 2006-os évet például 26 millió forint többlettel zártuk.
    Csongrád megyében nyolcvan szemészeti ágyból harminc marad meg, ami azt jelenti: a térség betegeinek zöme az egyetem szemklinikájára zúdul. Képtelenség, hogy az egészségtudományi centrum ennyi pácienst el tudjon látni úgy, hogy közben saját kapacitása is csökken. Az orvosok egy részének még csak-csak jelenthet megoldást a kisvárosi járóbeteg-szakrendelés fennmaradása és – esetlegesen a kórházi infrastruktúra bérlésén alapuló – magánpraxis, ám ez a lehetőség sem adott mindenki számára. Mivel mindenhol létszámleépítésre kell számítani, a munka nélkül maradóknak máshol sem lesz nagy esélyük arra, hogy elhelyezkedjenek a szakmájukban – az átképzések vállalása pedig nem olyan egyszerű, ahogyan azt a szaktárca állítja. A betegeknek hamarosan azzal kell szembesülniük: ha nem tudják a gyógyításuk teljes költségét egy magánorvosnál megfinanszírozni, egyre többet kell majd várniuk az ellátásra.
    A kórház és dolgozóink egy része számára menekülési utat az jelenthet, ha sikerül az egynapos sebészetet meghonosítanunk, amit a miniszter is támogat. Makón ehhez adottak a feltételek: mivel a fül-orr-gégészet is megszűnik, öt műtőnk közül egyet átalakíthatunk egynapos sebészeti műtővé. Mindez ugyanakkor csak terv, amelynek megvalósulása nemcsak rajtunk, hanem a finanszírozó egészségbiztosítón is múlik: speciális, egynapos ellátásra szakosodott 15 ágyas részleget szeretnénk létrehozni. Egyelőre egyetlen dolog biztos: a következő hónapok teljes bizonytalansága.
 DR. DEHELÁN AURÉLIA
 SZEMÉSZ FŐORVOS, ORVOSIGAZGATÓ
 Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház, Makó

   A vastagbél nem műthető ambulánsan
   A tömeges elbocsátások miatt a sebészeknek nem lesz lehetőségük arra, hogy a fővárosban vagy az ország más nagyvárosaiban egyszerre, összeszokott szakmai teamként el tudjanak majd helyezkedni. Így a Szent Margit Kórház sebészetén dolgozó kilenc szakorvos jövője is bizonytalan. Az egyedülálló fiatal sebészek könnyebben „mozdulnak”, és vélhetően közülük többen külföldön folytatják majd pályafutásukat. Mi, ötven év körüliek, nagyobb bajban vagyunk, hiszen életkorunkból fakadó több évtizedes szakmai tapasztalatunk, elismertségünk hátrányunkká válhat: egy osztályon nem dolgozhat huszonöt adjunktus. A korosztályom tagjai már nehezebben mozdulnak: ha vidéken adódna is olyan állás, amelyet elvállalnánk, nem rúghatjuk fel teljes életünket egyik napról a másikra.
    Amennyiben a kormányzat végigviszi elképzelését, biztos vagyok abban, hogy átmenetileg sok sebész válik állástalanná. Az egynapos sebészet fétisizált elterjesztése nem jelent megoldást, hiszen ahol lehetett, eddig is végeztünk ambuláns műtéteket. Annál is inkább irreális ebben keresni a kiutat, mert az egynapos sebészet szélesebb körű elterjesztéséhez a kórházi infrastruktúrán és személyzeten túl pontos szállítási és fejlett otthonápolási szolgáltatások szükségesek. Ilyesmi idehaza nem létezik. A Szent Margit Kórházban a sebészet gasztroenterológiai ágára specializálódtunk, vastagbelet pedig ezután sem lehet ambulánsan műteni.
    A közalkalmazottként dolgozó orvosok számára a felmondási idő, majd a végkielégítés néhány hónapnyi levegőhöz jutást enged. Akit invitáltak már valamelyik intézménybe, ezen idő alatt meggyőződhet az ajánlat komolyságáról. Mondhatnám, hogy legfeljebb elmegyünk havat lapátolni, de a mögöttünk álló hónapok időjárását látva, azzal sem lennénk előrébb.
 DR. DOBÓ ISTVÁN
 SEBÉSZ FŐORVOS
 Szent Margit Kórház, Budapest

  #71
2007-02-01 00:00:00

A regionális egészségügyi tanácsok (RET) a miniszterre hárították a döntés felelősségét a térségekben maradó kórházi kapacitásokról. A Dél-Dunántúlon ugyanakkor egyeztető fórum alakult, amely a mohácsi és a Baranya megyei kórház kivételével elfogadta a javaslatot. A RET-ek elnökeit kérdeztük a történtekről.

Ultimátum helyett

Csupán a szaktárca kommunikációs stratégiájának a része a regionális tanácsok elutasító határozatairól azt állítani, hogy azok politikai indíttatásból születtek. Az országban először az általam vezetett dél-alföldi tanács döntött úgy, hogy az intézményvezetők és a fenntartók nem kezdenek egymás kárára osztozkodni. A törvényben meghatározott kapacitást mindenki elfogadhatatlannak tartotta. Egyetlen tartózkodás mellett, minden jelenlévő egyetértett a javaslat elutasításával.
Határozatunkat egy általunk elfogadhatónak vélt javaslattal együtt küldtük meg a minisztériumnak. A térségben a miniszter által javasolt 2000 helyett 400 aktív ágy megszüntetését tartjuk elfogadhatónak, amelyet az önkéntes kapacitáscsökkentést célzó pályázaton az intézmények vállaltak. A miniszter természetesen figyelmen kívül hagyhatja a szakmabeliek és a helyi politikusok egységes ellenállását, és saját felelősségére véghezviheti elképzelését. Ennek azonban már rövid távon is érezhető lesz a hatása: a betegellátás akadozni fog, a várakozási idő növekszik, a rendelők zsúfoltak lesznek. Az egészségügyi dolgozók közül sokan munkanélkülivé válnak, a 80–90 ágyat megtartó kis intézmények pedig hamar ellehetetlenülnek, mivel ilyen kicsi kapacitással képtelenség fenntartható, hatékony struktúrát kialakítani. A finanszírozási megszorítások a központi intézményeket is sújtják: borítékolni lehet, hogy az ellátási nehézségek hihetetlen konfliktushelyzetet teremtenek.
DR. ZOMBOR GÁBOR országgyűlési képviselő (Fidesz), Kecskemét polgármestere, a dél-alföldi RET elnöke

Mennyit ér?

A nyugat-dunántúli RET már a törvénytervezet ismertetésekor – egyhangú döntést követően – módosító indítványon keresztül jelezte: a térség számára nem lesz elegendő az a kapacitás, amelyet a szaktárca „elkülönített”. Javaslatunkat tárgyalás nélkül söpörték le az asztalról, majd néhány héttel később ugyanazokkal a „számokkal” szembesültünk, mint korábban. Előzetes számításaink alapján tudtuk, nem juthatunk kompromisszumra, hiszen ha elfogadnánk, a régióban nem maradna elegendő kapacitás a térségben élők ellátására. Véleményünk egyöntetű: a javaslat szakmailag védhetetlen.
A regionális tanácsoknak felelőtlenség lenne vállalniuk a döntés következményét, hiszen azzal sem vagyunk tisztában, hogy például a finanszírozás miként változik. A tulajdonosok, fenntartók nem tudják, mi lesz a sorsa az ugyancsak elvonásokkal szembesülő alapellátásnak, nem ismerik a szakrendelők fejlesztésének lehetőségeit. A sürgősségi ellátás jövője ugyancsak aggályos. A folyamatos ellátás garantálására „kényszerített” egészségügyi ellátórendszert csak konszenzusok mentén, a helyi szakmai és politikai álláspontok figyelembevételével lehet átalakítani. Az íróasztal mögött ülők győzzenek meg bennünket arról, hogy az elmúlt évek során helyben kidolgozott átalakítási tervek nem jók! Az ágazatra nem lehet tisztán pénzügyi szemmel tekinteni, mint olyan üzemre, ahol a kihasználatlan vagy elavultnak ítélt gépsorokat kidobják vagy eladják, ha nem termelnek elég bevételt. Akik ezt tervezik, azoktól szeretnék választ kapni arra a kérdésre: mennyit ér egy balesetet szenvedett 4 éves kislány vagy egy 62 éves falusi nyugdíjas élete?
BORSOS JÓZSEF országgyűlési képviselő (Fidesz), a nyugat-dunántúli RET elnöke

Látszólagos volt a testületek mozgástere

Rossz premisszák alapján csak rossz konklúzióra juthatunk. Már a parlamenti többség által elfogadott kórháztörvény is hibás alaptételeken nyugodott, ebből következően a jogszabály régiós ágyszámokat meghatározó része is csak hibás lehet. Ez az oka annak, hogy a regionális tanácsok ehhez nem adták jóváhagyásukat. Döntést nem hoztunk, de a regionális tanács üléséről szóló jegyzőkönyv mellé csatoltuk a régiónkban működő kórházak javaslatait. Azt nem tudjuk, hogy ezek a szakmai vélemények mennyiben bizonyulnak összeegyeztethetőnek a miniszteri elgondolással.
A szaktárca koncepciója elfogadhatatlan és alkalmatlan arra, hogy tárgyalási alapnak tekintsük. Mind szakmacsoportonként, mind az ajánlott területi eloszlást figyelembe véve egyhangú a térségben a szakemberek véleménye: felelőtlen a kormányzat ajánlata, így arról nem is érdemes tárgyalni. A vérveszteséghez képest nagyon kevés az az ágyszám, amelyről egymás rovására dönthettünk volna. Szerencsésebb lett volna, ha a regionális tanácsok a törvény elfogadása előtt ülhetnek össze, hogy kidolgozzák ajánlásaikat. A forgatókönyv hátulról íródik, így viszont a mozgástér csak látszólagos: az előírt eljárásrend egyedül azt a célt szolgálja, hogy a szaktárca hibás döntésének ódiumát áttolja a helyi politikusokra és egészségügyi vezetőkre. Ha a rossz döntéseket akarják ráerőltetni az országra, akkor ezt azoknak kell végigvinniük, akik előidézték a helyzetet, s nekik kell vállalniuk a felelősséget is.
FÜLÖP ISTVÁN országgyűlési képviselő (Fidesz); a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnöke, az észak-alföldi RET elnöke

 Információ nélkül nem szabad dönteni

Amikor még nem ismertük a kórházi irányszámokat, hittem abban, hogy a törvény kerete lehet egy ésszerű és vállalható kompromisszumnak. A javaslat közzétételekor illúzióm szertefoszlott. Nem vagyok egészségügyi szakember, ám az elmúlt hetekben az ágazat felelős vezetőivel folytatott tárgyalások nyomán úgy tűnik számomra, egyedül az egészségügyi miniszter nem tudja, hogy egy rendszer átalakítását az alapoknál, az alapellátásnál lehet elkezdeni.
Nem arról van szó, hogy preszszió hatására a kórházigazgatók előbb-utóbb ne tudnának mondani egy számot, amennyivel csökkenthetnék intézményükben az ágyakat. A baj az, hogy az elvárt mértékén kívül minden más tényező ködbe vész. Betegjogi képviselők és orvosi szakmacsoportok szószólóinak tucatnyi levele fekszik az asztalomon, amelyek mind bizonytalanságról tanúskodnak. Ugyan nem volt egyhangú a határozat, ám a RET úgy döntött: addig nem vagyunk hajlandók belemenni semmiféle ágyszámcsatába, amíg az ágazat más szegmenseinek feltételrendszere nem körvonalazódik. Partizánakciók ugyan elképzelhetők a térségben, ám a RET-ben a többség úgy vélekedik: megalapozott és hiteles információk nélkül nem vállalhatunk fel a régió jövőjét akár évtizedekre meghatározó döntéseket. GELENCSÉR ATTILA, a Somogy megyei közgyűlés elnöke (Fidesz- KDNP), a dél-dunántúli RET elnöke

Nem lehetünk cinkosok

A közép-dunántúli megyékben a 10 ezer lakosra jutó kórházi ágyszám eddig is mintegy ötödével alatta maradt az országos átlagnak. Ilyen hendikep mellett elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a szaktárca mintegy 1400 aktív ággyal tovább csökkentse kapacitásainkat. Mindez azt sugallja: a budapesti íróasztalok mellett olyanok döntöttek a vidéki területek sorsáról, akiknek fogalmuk sincs a valós helyzetről, s nem is kíváncsiak arra, hogy egy-egy fővárosi tollvonás milyen következményekkel jár ott, ahol a döntéseket végre kell hajtani. Ha elkezdtünk volna egyezkedni, azzal legitimáltuk volna a minisztériumi döntést, átvállalva a következményekkel járó kockázatokat.
A helyi döntéshozóknak az elmúlt hetekben nem volt alternatívájuk, hiszen csak a „rossz” és a „még rosszabb” között ajánlottak számukra mozgásteret. Mivel a helyiek bizalmából megválasztott polgármesterek és megyei képviselők arra esküdtek fel, hogy a helyben élők érdekeit képviselik és védelmezik, a rombolásban nem lehetnek az elkapkodott lépéseket az országra erőltető ágazati vezetés cinkostársai. Amennyiben a törvény mégis változatlan marad, egyetlen lehetőség adódik arra, hogy a fenntartók hallassák hangjukat: az ellátási szerződések megkötésekor. Egy szerződés ugyanis csak akkor léphet életbe, ha azt mind a két fél aláírjaimages/
LASZTOVICZA JENŐ országgyűlési képviselő (Fidesz), a Veszprém megyei közgyűlés elnöke, a közép-dunántúli RET elnöke

A részmegoldás is jobb a semminél

Teljes egyetértést elvárni naivitás lett volna, ám mindvégig bíztam abban, hogy legalább egyes részterületeken sikerül megegyezni. Kényelmes lett volna csípőből elutasítani a minisztérium javaslatát, akkor ugyanis nem kellett volna a vitákra és saját javaslataink kidolgozására energiát fordítanunk. Nálunk is akadtak, akik a tárgyalás elutasítása mellett foglaltak állást, ám a többség a konszenzuskeresést választotta. Úgy vélekedtek: ha vissza is dobjuk a javaslatot, ne mulasszuk el az esélyt arra, hogy legalább egyes területeken megegyezzünk.
Az erőfeszítések nem voltak eredménytelenek. A minisztérium javaslata 1090 aktív ágy krónikussá minősítéséről szólt – a fenntartók konstruktivitását jelzi, hogy az érintetteknek Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mintegy ezer ágyról sikerült megállapodniuk. Emellett az ortopédia, a reumatológia és a gyermekgyógyászat területén sincs, vagy nincs nagy különbség a tárca és az intézmények képviselőinek javaslata között. A minisztérium előterjesztését ezzel együtt is elégtelennek tartjuk: a RET tagjai szakmailag legalább 700 aktív ággyal többet tartanak indokoltnak, mint amennyit a kórháztörvény előirányoz a térségben. Az alapszakmák közül nem látjuk biztosítottnak a belgyógyászat és a sebészet helyzetét, és keveselljük a tüdőgyógyászati és a szülészetnőgyógyászati ágyak számát. Azzal, hogy letettük a javaslatainkat a szaktárca asztalára, azt szeretnénk elérni, hogy azt tárgyalási alapnak tekintve tovább folytatódjanak az egyeztetések.
DR. TRENCSÉNYI ERZSÉBET a kazincbarcikai kórház főigazgatója, az észak-magyarországi RET elnöke

Demokratikus volt az eljárásrend

A törvény által meghatározott eljárásrend demokratikus kereteket biztosított valamennyi fenntartónak és intézményi menedzsmentnek – szomorú, hogy ezzel sok helyen nem éltek. Nem szerencsés, ha a miniszter esetleg lobbiérdekeket figyelembe véve dönt. Azzal, hogy nem voltak hajlandók tárgyalni, a helyi intézményvezetők és döntéshozók nem mentették fel magukat a felelősség alól. Akik egyeztetés nélkül visszadobták a szaktárca ajánlatát, lemondtak arról, hogy intézményes keretekben módosítsák a minisztérium elgondolását, másrészt elvesztették azt a 20 százalékos konvertálási lehetőséget, amit a megszüntetett ágyak után a járóbeteg-ellátásban visszakaphattak volna az intézmények.
A legkritikusabb helyzet a közép-magyarországi régióban alakult ki, hiszen itt kellett a legtöbb tulajdonosnak egyezségre jutni és itt érintette a legtöbb ágyat a leépítés. Egyetlen percig sem voltam annyira optimista, hogy bíztam volna a konszenzusban, ám részmegoldások elképzelhetők voltak. (A közép-magyarországi RET lapzártánk után tárgyalta azt a miniszterénél is szigorúbb tervezetet, amely szerint a régióban nemcsak a Schöpf-Merei és a Budai MÁV Kórház szűnne meg, hanem bezárna a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet és az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet is. Az egyezkedés közben Bús Balázs, Óbuda fideszes polgármestere arra szólította fel Havas Szófiát, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget kórházigazgatói és RET-elnöki pozíciója között – a szerk.)
Abban csaknem mindenki egyetért, hogy a jelenlegi struktúra fenntartása indokolatlan és finanszírozhatatlan, de mindenki arra törekszik, hogy a reform kerülje el az ő megyéjét, városát. Ez így nem működhet. Akik arra apellálnak, hogy fenntartóként megtiltják az OEP-pel a szerződéskötést, azt kockáztatják, hogy a kórház dolgozói munka, a betegek ellátás nélkül maradnak.
DR. HAVAS SZÓFIA a Szent János Kórház orvos-igazgatója, a közép-magyarországi RET elnöke, a Fővárosi Önkormányzat egészségügyi tanácsnoka (MSZP)

  #72
2007-02-01 00:00:00

Minden düh az orvosokra zúdul

Február közepétől kötelesek szedni a vizit-, illetve napi térítési díjat az egészségügyi szolgáltatók. A kórházakban és rendelőintézetekben az utóbbi hetekben lázasan folyt a felkészülés, ám lapzártánk idején még számos kérdés borzolta a kedélyeket, amelyre nemhogy a betegek, de a végrehajtásért felelős intézményvezetők sem tudták a választ. A gyakran egymásnak ellentmondó jogszabályokon túl arról kérdeztük az intézményvezetOEket, vajon felkészültek-e a vizitdíj bevezetésére?

Drágább és nehezebben hozzáférhető ellátás
Az Uzsoki Utcai Kórházban öt vizitdíj-automatával igyekszünk megoldani a pénzbeszedést. Mind a vizitdíjat, mind a fekvőbetegosztályokon fizetendő napidíjat az automaták révén lehet majd megfizetni. Mivel saját személyzetet nem tudunk mindenhová biztosítani, ahová nem jut ember, ott a biztonsági őrök felügyelik majd a gépeket és segítenek azok használatában.
A vizitdíj történetét nem szakmai döntések fémjelzik, s ez a következményeken is jól tükröződik: a szisztéma az intézményekre többletmunkát és többletkiadást ró anélkül, hogy bármiben is érdemi előrelépést eredményezne a fenntartók vagy az egészségügyben dolgozók javára. Ahogyan ugyanis az orvosi műszerek amortizációja nincs benne az OEP által nyújtott finanszírozásban, úgy nem biztosítanak elegendő forrást a vizitdíj beszedésével felmerülő költségekre sem. Az automaták beszerzésére megpályázható összeg csak töredéke a kiadásoknak, hiszen azokba a gépek árán, működtetési és karbantartási költségein túl bele kell számítani a többletmunkát is.
 Az intézkedés eredményessége ugyancsak kétséges: a nyilatkozatok szerint a vizitdíjjal meg akarják fegyelmezni a túl gyakran orvoshoz forduló pácienseket. Biztos vagyok abban, hogy erre nem megfelelő eszköz egy olyan rendszer bevezetése, amely mind az egészségügyi ágazatot, mind a társadalom jogosan és indokoltan orvosi segítséget kérő többségét szankcionálja. Ezzel a módszerrel nem lehet javítani a társadalom egészségtudatosságán.
Az adminisztrációs teher folyamatos növekedése, a gyógyszerfelírási gyakorlat bürokratikus korlátok közé szorítása, majd a vizitdíj mind-mind olyan változások, amelyek egyenként is, együtt pedig különösen alkalmasak az orvos–beteg közötti bizalmi viszony erodálására. A laikus beteg azt tapasztalja: egyre többet kénytelen fizetni egy számára egyre nehezebben hozzáférhető egészségügyi ellátásért. Az intézményekben a növekedő többletmunka révén ugyanis egyre hosszabb lesz a várakozási idő, az orvosok adott rendelési idő alatt egyre kevesebb beteget tudnak ellátni.
DR. GOLUB IVÁN, a fővárosi Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója

Toleranciával a kereszttűzbe
A következő hónapokra türelmet és toleranciát kértem kollégáimtól. A vizitdíj beszedése miatt rengeteg olyan pácienssel lesz dolgunk, aki ránk zúdítja majd a haragját. Úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy méltósággal álljuk a sarat azokért a kritikákért, amelyek rajtunk csattannak, ám valójában nem nekünk szólnak.
A szaktárca vizitdíjjal kapcsolatos kommunikációja miatt sokan azt gondolják, hogy az önrészfizetésből származó bevétel lehetőséget ad majd a szolgáltatóknak arra, hogy ebből fejlesszenek és bért emeljenek. Ám az adminisztrációs teher miatt erre nem lesz lehetőségünk. Rendeltünk két vizitdíj-automatát, de az első hetekben biztosan csak készpénzfizetésre lesz módja a betegeknek, túl kevés volt az idő a felkészülésre. A fizetési kötelezettséget előíró jogszabályokat igyekeztünk részleteiben és pontosan értelmezni, ám sok a bizonytalanság. Így például, nem tudjuk, hogy kell-e a betegnek fizetnie, ha egy pszichoterápiát orvosi végzettséggel nem rendelkező pszichológus vezet le? Az előírás kifejezetten az orvos–beteg találkozásokra vonatkozik, a terápia egyenrangú, ám a pszichológiai kezelés nem szerepel a kivételek között.
A nemzetközi szakirodalmi beszámolókat áttanulmányozva úgy vélem, hogy az önrészfizetési kötelezettség miatt hosszú távon nem fordulnak majd kevesebben orvoshoz, mint korábban. Ahogy az áremelkedéseknél általában átmenetileg csökken a kereslet, ugyanúgy lassan majd visszaáll a megszokott betegforgalom.
DR. SZABÓ TERÉZIA, a békéscsabai Réthy Pál Kórház és Rendelőintézet főigazgatója

Tumultusok, türelmetlen betegek
A több telephelyen üzemelő pavilonkórházaknak a zökkenőmentes pénzforgalom bonyolítása különösen sok problémát okoz. A gyulai kórház öt vizitdíj-automatára adott be pályázatot, azonban a berendezések üzembe helyezése nem oldja meg az intézményre háruló többletterheket. Vélhetően a kezdeti időkben a betegek számára segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy megtanulják az automaták kezelését; a későbbiekben a vonalkódos rendszer meghonosításával kényelmesebbé és egyszerűbbé tehető ez az adminisztrációs eljárás.
 A helyi és regionális sajtót bevonva igyekeztünk tájékoztatni pácienseinket az új jogszabályról, s annak gyakorlati következményeiről. Ennek ellenére tartok a következő hetektől. Biztos vagyok benne, hogy bármennyire is készültünk, általánossá válhatnak tumultuózus jelenetek, gyakoriak lesznek a konfliktusok. A beteg ember türelmetlenebb az egészségesnél, ez még tovább fokozza majd a feszültséget, amelyet a rendszer önmagában is indukál. Az emberek döntő többsége csak valóban szükséges esetekben fordult orvoshoz, vagy még akkor sem. Félek, hogy a várakozási idő növekedése miatt egyre többen lesznek azok, akik a kelleténél később fordulnak majd kollégáimhoz. Ugyanakkor abban is biztos vagyok: a megrögzött orvoslátogatókat nem tartja majd vissza a vizitdíj. Úgy vélem, a jövőben nagyobb számban veszik majd igénybe a magánrendeléseket azok, akik ezt megengedhetik maguknak.
DR. KOVÁCS JÓZSEF, a gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórház főigazgató-főorvosa

Adóslista a bliccelőkről?
A vizitdíjról határozó törvény, valamint a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletek eléggé elrugaszkodtak a valóságtól; bármely intézményvezető vagy orvos különösebb felkészülés nélkül is tucatnyi „lyukat” fedezhet fel a rendszerben. Mindez az elkapkodott döntéshozatalt bizonyítja. A fogalmak, a definíciók pontatlanok és kidolgozatlanok; így például térítésmentes kategóriába soroltak bizonyos betegségcsoportokat, de nem egyértelmű, hogy az azok kivizsgálásához szükséges diagnosztikus eljárások mely körbe tartoznak. Éppen ez a szabályozatlanság lesz az oka annak, hogy az intézmények nem ugyanúgy értelmezik majd az előírásokat. Mindez számos felesleges konfliktust és vitát gerjeszt, amelyeket megfelelő előkészítéssel el lehetett volna kerülni.
Sok gyakorlati pénzügyi kérdés is tisztázatlan. A kórház például saját dolgozói esetén eltekinthet a vizitdíj beszedésétől, emiatt ez természetbeni juttatásnak minősül, azaz adót és járulékot kell fizetni utána. Ugyancsak számos aggályt vet fel a pénzbehajtás kérdése. Mivel évente akár több ezer esetről is szó lehet, már csak a levelezés költsége sem elhanyagolható, nem szólva más típusú adósságbehajtási módok tervéről. Ha a kintlévőséget köztartozásként tartjuk nyilván, s az APEH-nek jelentjük az elmaradásokat, az is többletmunkával, és így többletköltséggel jár.
A vizitdíj bevezetése kapcsán a politikusok ritkán szóltak arról, hogy magának a rendszernek a kiépítése és fenntartása mennyi kiadást okoz. Ezeket nem fedezi a betegektől beszedett önrész, hiszen annak összege jelentéktelen tétel a kórházak és rendelőintézetek költségvetésében.
FENYVES ERNŐ, a szentesi kórház megbízott főigazgatója

Óriási konfliktusok lesznek
A karácsony táján megjelent jogszabálytenger nagy gondot okozott minden intézménynek. Amíg láttunk esélyt arra, hogy bármilyen módon befolyásoljuk a döntéshozatalt, addig igyekeztünk hosszabb átmeneti időszakot kiharcolni. Ez nem sikerült, most jó közalkalmazott módjára megpróbáljuk azokat pontosan követni. A kecskeméti kórházban 111 olyan pont van, ahol vizitdíjköteles ellátás folyik, ezért automaták beszerzése mellett döntöttünk, azonban a későn megjelent végrehajtási rendeletek miatt február közepéig nem tudtuk a gépeket beüzemelni. Az átmeneti időszakra a készpénzforgalmat a kórház területén tíz pontra koncentráltuk, mivel e faladat okán nem bővíthettük munkatársaink számát, így adminisztrációs kollégáinkra hárítottuk ezt a többletfeladatot.
A rendszer rendkívül bonyolult, a betegkapukban dolgozóknak legalább négy oldalon keresztül kellett taglalnunk, hogy ki, mennyi vizitdíjat köteles fizetni, illetve ki milyen feltételek mellett jogosult az ingyenes ellátásra. Óriási konfliktusok várhatók, hiszen ezentúl el kell magyaráznunk a betegeknek, hogy például egy lábszártörés már nem számít sürgősségi esetnek, csak akkor, ha nyílt törésről van szó – ebből adódóan a sürgősség esetleges „jogosulatlan” igénybevétele miatt majd emelt összegű vizitdíjat kell fizetnie a páciensnek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem: az egészségügy költségvetésébe beépítették a vizitdíjat, a kórházaknál pedig előirányzatként kezelik ezen összegeket.
HEGEDŰS IVÁN, a kecskeméti megyei kórház gazdasági igazgatója

Nyitott kérdések az utolsó napokban
Ugyan részletes betegtájékoztatókat készítettünk, amelyeket a jogszabály hatályba lépésének napján mind a fekvőbetegrészlegeken, mind az ambulancián kihelyezünk, mégsem számítok könnyű átmenetre. Az utóbbi hetekben igyekeztünk az intézet valamennyi érintett dolgozóját felkészíteni a vizitdíj beszedésének pontos szabályaira, ám valószínűleg így is nő majd a várakozási idő, s nehézségeket vet fel a szisztéma elfogadtatása és működtetése. Ez annál is inkább borítékolható, mivel még az utolsó hetekben is számos nyitott mellett számos olyan konfliktus várható, amelyre egyelőre nem gondoltunk, s így felkészülni sem tudtunk rá.
A deszki kórházban és a hozzánk tartozó tüdőgondozóban nem vásárolunk automatákat, egyelőre egyedül a készpénzes fizetést és nyugtaadást honosítjuk meg. Mielőtt milliókat ruháznánk be, megvárjuk, miként áll be a rendszer, s más intézmények milyen tapasztalatokkal alkalmazzák egyik vagy másik fizetési technikát.
Összességében úgy gondolom, hogy a vizitdíj miatt csökkenhet az orvos–beteg találkozások száma. Ugyanakkor nyitva marad a kérdés: nem azok maradnak-e távol, akiknek leginkább szükségük lenne orvosra, s ezek után nem súlyosabb állapotban kerülnek- e majd kórházba?
DR. BÁLINT BEATRIX, a deszki Mellkasi Betegségek Szakkórházának főigazgatója

Már nem szabad mindenáron gyógyítanunk
A minap egyetlen közgyógyellátásra jogosult páciensnek több mint fél órán át töltöttük ki a papírjait, s ez nem amiatt volt, mert szándékosan húztuk az időt; sőt meg merem kockáztatni, hogy sem én, sem az asszisztensem nem vagyunk az átlagosnál butábbak. A háziorvosok berzenkednek minden olyan kezdeményezéstől, amely tovább növeli az elmúlt időszakban egyébként is a korábbinak a többszörösére duzzasztott adminisztrációs kötelezettséget a rendelőkben. A vizitdíj miatt a betegekre még kevesebb idő jut majd, viszont a várakozási idővel arányosan nő majd az elégedetlenség. A praxisok pénzügyi helyzete sem javul az intézkedéstől, hiszen a megnövekedő bér-, könyvelési és járulékos költségeken túl a tárca minden kínálkozó alkalmat megragad arra, hogy csökkentse a finanszírozás összegét. A páciensek rosszabbul járnak, s velük együtt mi, orvosok is – rólunk azonban sokan úgy vélekednek majd, hogy a vizitdíj a mi javunkat szolgálja.
A háziorvosi praxisoknak a készpénzfizetési számla adása az egyetlen járható út, mivel mind az automaták, mind egy informatikai rendszer fenntartása túl drága. A számlaírás miatt növekvő várakozási időt ugyanakkor nem ellensúlyozza majd, hogy a pénzszedés miatt netán kevesebben jönnek orvoshoz. A rendeléseket indokolatlanul igénybevevőknek a 300 forintos vizitdíj nem jelent majd visszatartó erőt. Emellett lesznek olyanok, akik a díjfizetés miatt rajtunk töltik majd ki a haragjukat. A magyar orvosok erkölcsi kiindulópontja mindeddig az volt, hogy a betegeket mindenáron meg kell gyógyítani. Nehezen állunk át arra, hogy a mai egészségügy már nem erről szól.
DR. SZILÁRD ANDRÁS, szegedi háziorvos

  #73
2006-12-01 00:00:00
A szaktárca az egészségügyi intézmények közötti verseny erősödését, annak nyomán pedig az ellátás színvonalának javulását várja attól, hogy mindenki, így az állampolgárok számára is elérhetővé és érthetővé teszi az intézmények minőségi mutatóit. Mostani körkérdésünkben arra kerestük a választ, vajon az intézmények vezetői készen állnak-e a megméretésre?
Nincs értelme versenyről beszélni

A kórházak versenyéről, pláne piaci versenyéről beszélni bázisfinanszírozott intézmények esetében értelmetlen, hiszen ma szinte valamennyi kórház teljesítményének csökkentésére kényszerül: hiába lát el adott időszak alatt több beteget, azzal csak a kiadásait növeli, a bevételeit nem. Az összehasonlító listák publikálásától nem lesz sehol sem jobb színvonalú a munka, a sebészek nem operálnak tökéletesebben, a műtéti szövődmények aránya sem csökken majd. Tartok attól, hogy az adatok manipulálhatók lesznek, ezért nem a munka színvonala javul, hanem azok dokumentálása.
A lista számos etikai kérdést vet fel: az adatok hitelessége mellett ugyanis aggályos az is, hogy a feltüntetett számok valóban összehasonlíthatók- e. Sok azonos megnevezésű osztály dolgozik különböző profillal, egy-egy részleg eltérő korú és állapotú beteget lát el. Nehéz egy adott területre specializálódott belgyógyászatot összehasonlítani egy olyan osztállyal, amelynek területi ellátási kötelezettsége is van.
Ugyancsak helytelen következtetések vonhatók le akkor, ha az egyes régiók kórházi mutatóit hasonlítjuk össze. Magam naponta többször végigmegyek azon az udvaron a kórházban, ahová a kismamák járnak dohányozni. A magzatukat a szívük alatt hordó, s közben cigarettázó vagy a hátrányos szociális helyzetű nők között törvényszerű, hogy magasabb lesz a koraszülések, esetleg a szülési szövődmények aránya. A társadalmi különbözőségekből adódó eltérések miatt is igazságtalan lehet az összehasonlítás. Egy intézmény nem szelektálhat a betegei között. Egy budai kerületben működő részleg által produkált eredmény mindig jobb lesz az ország elmaradottabb, szegényebb térségében üzemelő osztályáénál.
Amint a kontrolling keretében a társkórházakkal végzett összevetések tapasztalataiból tudjuk, a szakmailag korrekt összehasonlítások természetesen lehetnek előremutatók, hiszen esélyt teremthetnek a színvonal javítására. Ez viszont csak abban az esetben érvényes, ha a kedvezőtlenebb eredmény hátterében olyan ok áll, amely kiküszöbölésére van objektív lehetősége az intézménynek vagy az adott részlegnek.
DR. MUTH LAJOS a szekszárdi Balassa János Kórház főigazgatója
A kórházak nem egymással versenyeznek
Az egészségügyben a pácienseknek ugyanolyan előnyöket kell élvezniük a verseny következtében, mint amilyeneket a fogyasztók élveznek a kereskedelemben vagy a szolgáltatások piacán – ez alól nem ad felmentést, hogy az egészségügy egy speciális szegmens. A minőségbiztosítási rendszerek bevezetése és elterjedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az intézmények hangsúlyt fektessenek a gyógyítás objektív eredményeire, valamint a betegek szubjektív ítéleteire. A szakmák fontos visszaigazolását pedig a szakmai kollégiumok által kért és értékelt adatok adják. Ehhez képest már csak egy lépés, hogy az eddig csak szűk körben ismert adatokat bárki számára hozzáférhetővé tegyék. Lényeges, hogy a szolgáltatást igénybe vevők ismerjék ezeket az adatokat, ám az is legalább ennyire fontos, hogy olyan formában ismerjék meg az eredményeket, amelyeket maguk is tudnak értelmezni, s nem a félreértelmezéseknek ad táptalajt. A nyilvánossá tett minőségi mérőrendszer szolgálhatja a betegek érdekeit, ám csak abban az esetben, ha a közzététel alapos megfontolások figyelembevételével és szakmai konszenzus mentén történik. Az eredmények értékelésénél minden esetben figyelembe kell venni a helyi adottságokat. A hódmezővásárhelyi kórházhoz például nagy mezőgazdasági területek tartoznak, ennek következményeit jól érzékeljük: a főként az idősebb generációból kikerülő földművelő emberek többsége a munkáját fontosabbnak tartja, mint az egészségét, ebből következően az indokoltnál később kerül orvoshoz, az előrehaladott betegség kezelése pedig sokkal több energiát és időt igényel. Ha emiatt a mi intézményünknél esetleg kimutatnák, hogy több idő alatt gyógyul a lábszárfekély, mint máshol, az igazságtalan ítélet lenne, amely már középtávon is súlyos következményekkel járhatna. Ha a rosszabb mutató eltántorítaná a páciensek egy jelentős részét a bőrgyógyászati osztálytól, előbb-utóbb kénytelenek lennénk szűkíteni az ellátási spektrumot, ebből következően a potenciális betegeknek messzebb kellene utazniuk, így még később kerülnének orvoshoz.
A jelenlegi elvonások közepette egyébként az intézmények közötti verseny igencsak eltompult, a kórházak sokkal inkább a fennmaradásért harcolnak, mintsem egymással rivalizálnának.
DR. KALLAI ÁRPÁD, a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház főigazgatója
Tisztított adatokat szabad összehasonlítani
Nem rettenünk meg sem az adataink nyilvánosságra hozatalától, sem az intézményekkel való versenytől, mert bár mindezek többletenergiát igényelnek, összességében eredményezhetnek akár kedvező változást is az intézmény számára. Nem zárkózunk el egy ilyen kezdeményezés elől, azt akár még támogathatnánk is, ha a cél valóban az, hogy a lakosság több információval rendelkezzen, szélesebb körű tájékoztatást kapjon a járulékokból fenntartott egészségügyi intézmények működéséről.
Több fenntartásom is van azzal kapcsolatban, hogy a kórházak minőségi adatait laikusok számára is elérhetővé tegyék. Úgy vélem, a magyar egészség- és betegségkultúra nem elég érett ahhoz, hogy az ekképpen összeállított, majd nyilvánosságra hozott adatokat értékén tudja kezelni, s ne vonjon le belőlük hamis következtetéseket. Félő, hogy a statisztikák nyomán egyes intézményeket indokolatlanul vagy igazságtalanul leértékelnek, míg más kórházakat az egekbe emelnek.
Félreértés ne essék: ez egyik intézménynek sem jó, annak sem, amelyik jó eredményeket, előkelő helyezést ér el a ranglétrán. Maga a verseny ugyan előnyös volna, ám a jelenlegi rendszerben és finanszírozási körülmények között egyszerűen nincs értelme versengeni a betegekért: ha megrohamoznák az új páciensek a kórházat, az tumultussal, feszültséggel, a várakozási idő növekedésével járna – mindennek a hozadéka pedig anyagi veszteség lenne a volumenkorlát miatt. Másrészről a kórházválasztást érintő megkötésekkel tervezett korlátozások éppen a betegutak irányíthatóságát célozzák, s az ellen hatnak, hogy a lakosság szabadon ingázhasson az egyes intézmények között.
S akkor még nem szóltunk arról, hogy a főváros más-más kerületeiben, az ország más-más vidékein élőknek nagyon is eltérő az átlagos egészségszintjük. Ebből adódóan nem szabad abszolút számokat összevetni egymással: az adatokat meg kell tisztítani, azaz korrigálni kell az adott térségre jellemző demográfiai és epidemiológiai mutatókkal.
DR. BUDAHÁZY EMIL a fővárosi Péterfy Sándor Utcai Kórház főigazgatója
Értelmezni is kell a statisztikákat
Nem baj az, ha egy kórházvezető számára kiderül, hogy az általa irányított intézménynek melyek az erősségei, illetve hiányosságai a többi, vele reálisan összehasonlítható kórházakkal szemben. Fontos hangsúlyozni az összehasonlíthatóságot, amire az egyik legjobb példa a szülészeti-nőgyógyászati osztályok működése. Nálunk, a sátoraljaújhelyi kórházban nincs koraszülöttosztály, ezért minden veszélyeztetett terhesnek ítélt kismamát a miskolci megyei kórházba irányítunk, ahol gyermekintenzív központ is működik. Ennek eredményeként azután, ha összevetnénk a császármetszések arányát, a mi kórházunk vélhetően lényegesen jobb eredményt érne el. Ez viszont hamis következtetés lenne, hiszen amíg mi a megfelelő adottságaink híján a nehéznek ígérkező eseteket továbbirányítjuk, addig egy központi intézmény ezt nem teheti meg. A nyers adatok közzététele tehát számos félreértést szülhet, ezért a statisztikákat elemezni, értelmezni kell, hogy azokból valós következtetéseket lehessen levonni.
Ugyanakkor semmi kifogásom az ellen, hogy az összehasonlítható adatokat nyilvánosságra hozzák mindenki számára, akkor is, ha esetleg kiderül, hogy az általam irányított kórház valamelyik osztálya netán nem úgy teljesít, miként az más intézményekkel összevetve elvárható lenne. A kritika változásra, jobbításra ösztönözhet, ám veszélye is van: olyan ellátási formákban is csökkentheti a páciensek és orvosaik közötti bizalmat, ahol nem az orvoson vagy az egészségügyi intézményen múlnak az esetleg kedvezőtlen mutatók.
Nem nevezhető versenynek, ha a kórházakat rivalizálásra ösztönzik: a versenyben ugyanis dönthetnék úgy, hogy „ami nem megy, azt nem kell erőltetni” alapon átszervezem a kórházat, az eredményes osztályokat megerősítem, a gyengébben szereplőket leépítem. Ezt mégsem tehetném meg, még akkor sem, ha a jogszabályi környezet lehetővé tenné: ezzel ugyanis arra kárhoztatnám a térségünkben élő betegeket, hogy egy adott szakmát érintő problémával a legegyszerűbb esetekben is a megyeszékhelyre kelljen beutazniuk, mert a hozzájuk közeli intézményben a hatékonyságra és a mutatókra hivatkozva szűkítettem az ellátást. A hatékony kórház nem minden esetben szinonimája a betegek érdekét szolgáló kórháznak.
DR. ANTAL GABRIELLA a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórház főigazgatója
A hitelességhez a hiányosságokról is beszélni kell
Egy területi kórház vezetőjének nem lehet más célkitűzése, mint hogy minden konkurenciát kiszorítson a saját piacáról, s magához vonzza a betegeket. Egy területi piacot uralni igyekvő kórháznak törekednie kell a rendszeres minőségkontrollra, az osztályok, részlegek és szakrendelések folyamatos minőségi ellenőrzésére, az esetlegesen napvilágra kerülő hiányosságok javítására – már amennyiben azok az intézmény kereteiben és eszköztárával javíthatók.
A kórházaknak folyamatosan kapcsolatot kell tartaniuk a lakossággal: nem elegendő, ha a területünkön élők csak akkor kerülnek kapcsolatba az intézménnyel, amikor megbetegszenek. Ugyanakkor a kommunikációhoz nemcsak a fejlesztéseknek, az eredményeknek a közlése, a nyílt napok megszervezése tartozik hozzá, a hitelességhez arra is szükség van, hogy őszintén beszéljünk a hiányosságokról is. Mindkét célt szolgálhatja az, ha a terveknek megfelelően nyilvánosságra hozzák a kórházak minőségi mutatóit.
Kétségtelen, hogy lesznek nehézségek, hiszen az adatokat nem szakemberek, hanem az egészségügyi szakmában laikus, menedzsmentszervezési kérdésekben járatlan emberek számára teszik közzé, akiknek segíteni kell az értelmezésben. Azt gondolom ugyanakkor, hogy fel kell vállalnunk az ezzel járó többletmunkát annak érdekében, hogy a betegek valóban objektív tájékoztatást kaphassanak az egészségügyi ellátórendszer működéséről, s – mint az a legújabb tervekben körvonalazódni látszik – felelősséggel tudjanak választani abból a három, hozzájuk közel eső intézményből, amelynek a szolgáltatásait a térítési alapdíj megfizetése ellenében igénybe vehetik. Az elképzelések megvalósulása azzal járhat, hogy a versenyfeltételeknek való megfelelés ezentúl nemcsak a menedzsmentek célkitűzése lehet, az osztályokon dolgozók is jobban átérezhetik feladataikat. Mindennek ugyanakkor fontos feltétele, hogy ne csupán a struktúra változzon, azaz megvalósuljon az ágykapacitás-csökkenés, hanem a finanszírozásban a szolgáltatások valós értéke jelenjen meg, és a jobban teljesítő, ezáltal több beteget vonzó kórházakat ne büntessék volumenkorláttal.
DR. BARÁTH LAJOS a makói Diósszilágyi Sámuel Kórház főigazgatója
Az adottságtól független eredményeket kellene öszszevetni
Már az infarktussal kapcsolatos adatok nyilvánosságra hozatalánál kiderült: a kórházak összehasonlíthatósága korlátozott, hiszen az értékelés külső, a felmagasztalt vagy leértékelt kórházak által befolyásolhatatlan tényezőt vett górcső alá. Egy főváros szívében működő kórház összehasonlíthatatlan egy olyan intézménnyel, ahová több tíz kilométeres körzetből, rossz utakkal ellátott, földutakkal behálózott tanyás térségekből is szállítanak betegeket. Egy egészségügyi intézmény megítélésekor csak olyan paramétereket szabad összevetni, amelyek valóban az adott kórházon múlnak.
Egy kórház esetén számba lehet venni informatikai rendszerének kiépítettségét, műszerezettségét, tisztaságát, a mellékhelyiségek, zuhanyzók betegszámra vetített arányát és rendezettségét, a kórházhoz kapcsolódó szakorvosi rendelőintézet szakmai spektrumát, a munkatársak tudományos fokozatait, az osztályokon belüli specializációkat, szubspecifitásokat, a minőségbiztosítási eredményeket vagy akár a kórház gazdálkodását, költségvetésének egyensúlyát.
Ha csak azt nézik meg, s hasonlítják össze a laikusok számára, hogy adott betegséget milyen eredményességgel kezeltek egy intézményben, az olyan, mintha a különböző országok űrprogramjait vetnék össze. Hogyan lenne elvárható egy olyan országtól, hogy űrprogramot menedzseljen, amelynek kapacitásai és lehetőségei nem teszik lehetővé azt, hogy akár egyetlen űrhajóst is kiképezzen? Az objektív tényezők figyelembevétele nélkül összeállított bármilyen összehasonlítás igazságtalan, ezért félrevezető, ha az adatok súlyozása nélkül hoznak nyilvánosságra rangsorállítást célzó eredményességi mutatókat.
DR. GERVAIN MIHÁLY az orosházi kórház főigazgatója
Családorvosok segíthetnének az értelmezésben
Főigazgatóként csak támogathatom, hogy az intézmények munkáját korrekt, egzakt, szakmai testületek véleményét figyelembe vevő szakmai mutatókkal értékeljék. Ennek kritériuma, hogy minden mérés objektív és független legyen – az OEP nem feltétlenül a legmegfelelőbb szervezet egy ilyen értékelés elkészítésére –, s az egyes szakmák által használt és elfogadott paraméterek kerüljenek bele a kimutatásokba. Nem létező szakmai specifitású álmutatókat nem szabad úgy feltüntetni, mint az intézmények eredményességének abszolút mércéjét. A nyilvánosságra kerülő szakmai és általános minőségi mutatók terén az érintett intézményekkel együttműködve konszenzust kell kialakítani.
Adódik ugyanakkor egy probléma: amennyiben valóban a szakmaiságnak megfelelő adatokat hoznak nyilvánosságra, azok a laikusok számára nem lesznek értelmezhetők. Hogy az egyes szakmák minőségi teljesítményének mérőszámait megérthessék a mutatók értelmezésében járatlan betegek, ahhoz segítségre lenne szükségük. Az érintett páciensek a háziorvosukkal megbeszélve dönthetnének arról, hogy a különféle eredmények alapján melyik kórházat választják a terápia helyszínéül. Erre – a mai helyzetet ismerve – nincs reális esély.
A kórházak közötti objektív választás, ezzel pedig a valódi verseny lehetőségét az újonnan napvilágra került, a betegutakat szigorú szabályokhoz kötő törekvések is gátolják. Mi értelme van az utcámban a pékek versengésének, ha ki van jelölve, hogy melyiknél vehetek kenyeret? Ugyanígy nem beszélhetünk versenyről, ha a pácienseket odaszögezik egy, kettő vagy három kórházhoz. A beutalási rendben várhatóan bekövetkező változásokat mindenképp figyelembe kell tehát venni akkor, amikor az intézményekkel szembeni elvárásokat megfogalmazzák. Mindezen a változásokhoz pedig hozzá kell alakítani a finanszírozási rendszert is.
DR. KÁZMÉR TIBOR, a fővárosi Szent János Kórház főigazgatója
  #74
2006-11-01 00:00:00
Az egészségügyi tárca elképzelése szerint januártól acetil-szalicilsav alapú gyógyszereket, vitaminokat, ibuprofentartalmú nem szteroid gyulladásátló készítményeket, bizonyos orrcseppeket, savlekötőket, köptetőket, viszketés elleni lokális antihisztaminokat lehet majd patikán kívül árusítani. Kockázatos vagy veszélytelen a vény nélkül kapható készítmények forgalmazása kereskedelmi elárusítóhelyeken? Körkérdésünkben erre kerestük a választ.
Jutalompontért nem vesznek több gyógyszert
A helyzet ellentmondásos: a liberalizáció híveinek és ellenzőinek is vannak elfogadható társadalmi és szakmai érvei. A recept nélkül, bárki által megvásárolható gyógyszerek piacának liberalizációja mindenképpen kényelmesebbé teszi a betegek számára a vásárlást, késő este nem kell ügyeletes gyógyszertárt keresgélniük, és fizetniük a patika ügyeleti szolgáltatásáért. De értem a gyógyszerészek félelmeit is, akik azt mondják: tovább nőhet a kontrollálatlan, a hatóanyag-kombinációkat és a gyógyszerkölcsönhatásokat figyelmen kívül hagyó, az egészségkárosodás veszélyét magában hordozó gyógyszerfogyasztás. Ezért nagyon fontos, hogy körültekintően, kizárólag szakmai érvek mentén szülessen döntés azokról a gyógyszerekről, amelyek árusítását a jelenleginél szélesebb körben engedélyezik, s az elárusítóhelyeket ne csak a kezdeti időkben, hanem azt követően is folyamatosan, szisztematikusan ellenőrizzék.
A veszélyes öngyógyítási hajlam eddig is megvolt az emberekben, elég csak a házi patikákra gondolni. Nagyon érdekes tanulmány született, amikor egyik hallgatónk mintegy 200 család körében végzett vizsgálatára alapozott szakdolgozatában az otthoni patikákat elemezte. Szinte hihetetlen, mi mindent felhalmoztak, használtak az évek során. Éppen ezért nem látom reális veszélynek, hogy a változásoktól jelentősen nőne a gyógyszerfogyasztás. Bár Magyarországon különösen jól működnek a különféle kereskedelmi, többletfogyasztásra buzdító manipulációs technikák, mégsem hiszem, hogy csak azért venne valaki több doboz lázcsillapítót vagy görcsoldót, mert azt akciós áron kínálják, netán jutalompont jár érte a bevásárlóközpontban vagy a benzinkútnál.
Dr. habil. Nagymajtényi László tanszékvezető, SZTE, ÁOK Népegészségtani Intézet
Lehetetlen lesz kiszűrni a visszaéléseket
A kormány most az egészségügyi ágazat ellenében akarja az általa helyesnek vélt változtatásokat véghezvinni. Ahelyett, hogy hagynák dolgozni az orvosokat és gyógyszerészeket, azt is elrontják, ami eddig jól működött. A gyógyszerészek nem véletlenül tanulják évekig a szakmájukat; megkérdőjelezik szaktudásuk létjogosultságát azzal, hogy bárkinek megengedik a gyógyszerforgalmazást. A benzinkutasnak benzint, motorolajat, szélvédőmosó folyadékot, esetleg rágcsálnivalót kell árulnia – erre jogosítja fel szakértelme. Megtévesztő az érv, hogy az emberek most is bármit megvásárolhatnak a gyógyszertárakban. Tapasztalatom szerint pácienseim többsége konzultál a gyógyszerésszel, aki a beteg kórtörténetének ismeretében, rákérdezve egy-két fontos körülményre, a számára legmegfelelőbbet ajánlja. Az ilyen szintű tájékozottság és hozzáértés nem várható el mástól, nem is lesz felelős érte.
Az emberek ma is a szükségesnél több gyógyszert vásárolnak, és vélhetően a gyógyszergyárak promóciós tevékenysége is ösztönzőleg hat majd a betegek vásárlási szokásaira. Ma a házi patikákban orvos, gyógyszerész által ellenőrzött készítmények vannak. Beláthatatlan következményekkel járhat ennek a kontrollnak a kiiktatása.
A gyógyszerek szabad árusítása következtében megnőhet a visszaélések száma is. A betegek egy része ma is a piacon, a patikai ár alatt vásárol meg egy-egy készítményt. Nincs garancia arra, hogy a benzinkutaknál csak legálisan beszerzett készítményeket árulnak majd.
Dr. Starkné dr. Hatvani Edit háziorvos, Nagykőrös
Alapképzés az eladóknak
Tapasztalataim szerint a páciensek kedvenc olvasmányai közé tartoznak a gyógyszerek dobozaiban lévő betegtájékoztatók, ugyanis mellékhatásokkal kapcsolatos félreértéseket napról napra kell eloszlatnom. A felelősségteljes gyógyszerfogyasztók ezentúl is tájékozódnak majd. Nem tartok attól, hogy a megfelelő körültekintés és kontroll mellett elérhetővé tett „banális” gyógyszerek különösebb veszélyt hordoznának. E készítmények vásárlásáról ma is szabadon döntenek. Nem valódi életkép az sem, hogy egy nagy forgalmú patikában minden doboz Aspirin vagy Nospa számlázása előtt elbeszélgetnek a vásárlóval. Ha az áruházakban, benzinkutakon a gyerekek nem férnek hozzá a készítményekhez és a gyógyszerek doboza érthető betegtájékoztatót rejt, akkor nem látok olyan kockázatot, amitől tartani kellene. A biztonság növelése érdekében azt esetleg érdemes lenne megfontolni, hogy a gyógyszereket a cigarettához hasonló módon, az eladótól vagy a pénztárostól kelljen kérni. Nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy a gyógyszereket forgalmazni kívánó elárusítóhelyek eladóit alapszintű képzésre kötelezzék. Mindent egybevetve, a betegeknek előnyös lehet, ha ezentúl ügyeleti többletdíj fizetése nélkül is vehetnek lázcsillapítót az áruházakban. Ez talán némileg az éjszakai orvosi ügyeleteket is tehermentesítheti.
Dr. Bagó Ferenc, háziorvos, üzemorvos, Kecskemét
Nem bővül, hanem szűkül az ellátás
Ha a patikában két, a hatóanyagok miatt együtt nem használható készítményt kér valaki, akkor a gyógyszerész képernyőjén automatikusan megjelenik a figyelmeztetés, tehát biztosan felhívja a vásárló figyelmét a kockázatra. A szakmai hozzáértés és személyes tanácsadás nem helyettesíthető semmiféle információs pulttal. Új készítményt ugyanúgy a doboza alapján fognak választani, miként margarint vagy konzervet.
Több probléma adódhat a készítmények mellékhatásai miatt, melyekkel orvoshoz kell majd fordulni, ez pedig amellett, hogy árt a pácienseknek, többletköltséget ró az egészségbiztosítóra. Igyekeznek elbagatellizálni a piacnyitásból adódó veszélyeket, de felvetődik a kérdés: miért kell szigorú biztonsági és technológiai követelményeket betartva gyógyszerként törzskönyveztetni ezeket, ha annyira ártalmatlanok és veszélytelenek?
Hiteltelen lennék, ha nem ismerném el: a patikusoknak anyagi érdekük fűződik a gyógyszerpiac korlátjainak fenntartásához. Hoszszabb távon azonban jóval többről van szó, mint az aktuális bevételről. Szeged legnagyobb, mindennap 22 óráig nyitva tartó, s állandó ügyeletet adó gyógyszertárát vezetem. Nem a nagy patikák helyzete rendül majd meg, hanem azoké a kis és közepes forgalmú gyógyszertáraké, amelyekben a láz- és fájdalomcsillapítókból származó bevétel nélkül nem lesz gazdaságos a működtetés. Előbbutóbb feladják majd a versenyt és bezárnak. Akkor pedig a jelenleginél rosszabb lesz a külvárosokban és a kisebb településeken élők gyógyszerellátása, hiszen valamennyi receptre kiváltható készítményért, szaktanácsadásért a városba kell majd utazniuk.
Zolnay Krisztina, a szegedi Kígyó Patika vezetője
A beteg gyógyszert akar akkor is, ha felesleges
Semmi nem indokolja, hogy a gyógyszer-kereskedelem kikerüljön a gyógyszerészek felügyelete alól. Magyarországon így is sokkal több pirula fogy a szükségesnél. Saját praxisomban is tapasztalom, hogy pácienseim meggyőzhetetlenek: egy egyszerű kötőhártya-bevérzésnél hiába próbálom elmagyarázni nekik, hogy a gyógyulás szemcseppel hét nap, nélküle egy hét, a többség nem tágít, amíg nem írok fel valamilyen készítményt. Sokan azt gondolják, hogy a gyógyszer mindenre megoldás, függetlenül attól, miként élnek, milyen káros szenvedélyeik vannak, milyen a kapcsolatuk a családjukkal. Ebben a légkörben veszélyesnek tartom az egyszerű kereskedelem szintjére engedni a gyógyszerek forgalmazását, ugyanis a tisztiorvosi szolgálatok a folyamatosan csökkenő létszámmal nem tudnak majd hatékonyan ellenőrizni.
Ettől független kérdés, hogy javítani kell-e a gyógyszerekhez való hozzáférést? A válaszom: igen, mert a patikák korlátozott ideig tartanak nyitva, és nem szívesen vállalnak ügyeletet. Egy patika üzemeltetésénél nem lehet kizárólagos szempont a forgalom; a gyógyszertár szolgáltatás is a beteg embereknek. Miként az orvosoktól elvárják az ügyeletadást, ez ugyanúgy megkövetelhető a patikusoktól is. Talán, ha a nyereségéből erre több gyógyszertár áldozott volna, most nem lehetne az ellátás javításának szükségességét a liberalizáció melletti érvként felhozni. A gyógyszerész szakma mára túlságosan zárttá vált. Annak a fiatalnak, akinek a szülei nem patikaüzemeltetők, ma jószerével esélye sincs arra, hogy önálló gyógyszertárat nyisson, s azt a saját elképzelései mentén alakítsa. Az jó, ha több patika lesz, de gyógyszereket máshol nem szabadna árulni.
Dr. Godó Magdolna, szemész főorvos, Kecskemét
Kérdezze meg benzinkutasát, autómosóját?
Féltem a gyógyszerészeket és osztom felháborodásukat, hiszen a patikusok saját megtakarításaikból vagy hitelből milliókat költöttek arra, hogy korszerű és színvonalas szolgáltatást nyújthassanak, s megfeleljenek minden előírásnak. Nem tartom korrektnek, hogy most egy tollvonással elvonják tőlük forgalmuk, nyereségük egy részét. Ez különösen a kisebb, hátrányosabb helyzetű patikáknak okoz nagy érvágást. A „multik” méltánytalan árversenyt generálhatnak: egy hipermarket milliárdos forgalma elviseli, hogy egy-egy termékcsoporton a piacszerzés érdekében átmenetileg veszteséget könyveljenek el, ám ezzel a kis gyógyszertárak nem vehetik fel a versenyt.
Nagyon gyenge érvnek tartom azt, amely szerint a legnagyobb előnye a változásoknak az, hogy ezentúl éjszaka is megkaphatjuk a lakóhely közelében a fájdalomcsillapító készítményeket. Ezt csak elvétve veszik majd igénybe a vásárlók – tapasztalatom szerint a gyermeket nevelők többsége van annyira felelősségteljes, hogy házi patikájában ott vannak a legfontosabb tünetkezelő készítmények. Ugyanígy nem elfogadható az a fejtegetés sem, hogy a szakemberek helyettesíthetők vásárlási tájékoztatókkal. A betegtájékoztatók ma is valamennyi gyógyszeres dobozban megtalálhatók, a recept nélkül kapható gyógyszerek reklámjainak végén mégis arra figyelmeztetnek, hogy a vásárló a kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét. Az ellentmondás szembetűnő: miért is kell kilátásba helyezni a kezelőorvos vagy a gyógyszerész szükségességét, ha a készítmény olyannyira ártalmatlan, hogy a tudnivalók egy fénymásolt papíron is elférnek? Vagy a reklámtörvény is megváltozik? A kötelező penzum ez esetben úgy szól majd: kérdezze meg benzinkutasát, autómosóját vagy akárkit, akit meglát.
Dr. Berényi Károly, házi gyermekorvos, Hódmezővásárhely
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Átlagemberként egyelőre továbbra is azt tehetjük mint eddig: ne hagyjuk terjedni (maszk, közösségi rendezvények kerülése, légzési és kézhigiénia, stb.), éljünk az oltás lehetőségével és figyeljünk oda az aktuális intézkedésekre.

Több kutatás igazolta, hogy a magasabb férfiak rövidebb életre számíthatnak, mint alacsonyabb társaik, mégsem ez a legfontosabb tényező a várható élettartamnál.