Okozhatja neuroendokrin tumor is.

Az indirekt hatású kumarinok már több mint fél évszázada az orális alvadásgátló kezelés elsődleges szerei, ismert nehézségeik miatt természetes az igény olyan új alvadásgátló alkalmazására, mellyel „nyugdíjazhatók” lennének.

Komplikációmentes mélyvénás trombózis és pulmonális embólia esetén a 15-20 napos kórházi kezelés jelentősen rövidülhet, mivel annak időtartamát rivaroxaban adása esetén kizárólag a beteg általános állapota határozza meg, és nem növeli a K-vitamin-antagonistáknál megszokott, kellő terápiás dózis eléréséhez szükséges időtartam.

Az iszkémiás stroke-ok kb. 20 százaléka kardiogén eredetű, mely esetek felében pitvarfibrilláció (PF) áll a háttérben. A nem valvuláris eredetű PF prevalenciája az életkorral párhuzamosan nő, 80 év felett már a populáció 10 százalékát érinti.

Az INR önellenőrzése jobb véralvadási kontrollt eredményez és minimálisra csökkenti azt a „kockázati periódust”, amikor az INR-értékek kívül esnek a terápiás tartományon, azaz azt az időszakot, amikor a legnagyobb eséllyel kell számítani vérzés vagy thromboembolia előfordulására. 

Sürgősségi helyzetekben szükségessé válhat azon antikoaguláns szerek hatásának felfüggesztése, melyeket a stroke hosszú, a posztoperatív vénás tromboembólia rövid távú megelőzésére, vagy a vénás tromboembólia szekunder prevenciójára használunk. Mit mondanak az irányelvek?

A nyugati életmód terjedésével a fejlődő világban rohamosan nő a gyulladásos bélbetegség előfordulása, ami a kezelési algoritmusok és lehetőségek újragondolását sürgeti. Milyen tanulsággal jár mindez a fejlettebb országok számára?

Itt az ideje, hogy búcsút mondjunk a K-vitamin-antagonistáknak és talán a heparinnak is? – teszi fel a kérdést az Advances in Venous Arterial Thrombosis című szakfolyóirat közleménye.

A mélyvénás trombózis és a hozzá gyakran társuló pulmonális embólia – amelyek a miokardiális infarktus és a stroke mellett fő haláloki tényezővé váltak – jelentős probléma a fejlett országok egészségügyi ellátása számára. Megelőzésükben, kezelésükben új fegyvert kaptunk a kezünkbe.

Az alvadásgátló gyógyszeres paletta egészen az utóbbi évekig meglehetősen szegényes volt. Az antikoaguláns kezelés fegyvertára a múlt század nyolcvanas évei közepéig csak a frakcionálatlan heparinból (UFH) és a K-vitamin-antagonistákból állt. Új lendületet a kis molekulatömegű heparinok (LMWH) bevezetése adott, majd – újabb közel húsz év után – alig néhány éve megjelentek a szelektív FIIa (trombin)- és FXa-gátlók.