Mexikóvárosban vasárnap megkezdődött a 17. AIDS-világkonferencia; a közép-amerikai ország fővárosának nemzeti csarnokában tartott nyitórendezvényen több ezer ember vett részt.

Spanyol onkológusok bíznak abban, hogy 5-10 éven belül megismerjük azokat a mechanizmusokat, amelyek révén őssejtek indulnak el az elsődleges daganatokból, hogy idővel más szervekben áttétet okozzanak.

A Bush-ellenességéről ismert Franciaország baloldaliságáról híres cannes-i filmfesztiválján majdnem ötven év után ismét dokumentumfilm vitte el az Arany Pálmát. Jean-Jacques Cousteau mélytengeri felvételeinél manapság érdekesebbnek tűnik a Bush és Bin-laden családok kapcsolata, a fesztivál jól bejáratott gépezetét azonban még a zsűri elnöki székében ülő Quentin Tarantino és a fődíjas Michael Moore (Fahrenheit 9/11) sem tudták kibillenteni megszokott működéséből, tudósítónk pedig napszemüveget vett, hogy elviselje a sztárok csillogását. A fesztivál első napjának hajnalán érkeztem Cannes központjába, a Croisette-re, s a reggeli pára észrevétlenül verte ki szememből a több száz kilométeres autóúton képződött csipát. Tapasztaltabb operatőr és riporter kollégáim olyan rutinosan magyarázták, mi hol található, melyik szálloda merre esik, délután hol akkreditáljuk majd magunkat, mintha álmukból riasztották volna fel őket – és tényleg. A nyitófilmet jegyző Pedro Almodóvar (Rossz nevelés) hotelszobájában az izgalmat leküzdendő talán éppen Julio Iglesias francia ihletésű slágereit hallgatta, a sztrájkmániás takarítók még neki sem fogtak a híres vörös szőnyeg kiporszívózásának, a fesztiválsikerre számító filmek kópiái még a párizsi feliratozásra sem érkeztek meg, kis csoportunk azonban már munkára készen törölgette szemeit, és azon gondolkodott, hogyan osztja majd meg idejét és erejét a következő 12 nap tengernyi tennivalója között. A világ legjobban szervezett, legnagyobb filmfesztiválja ugyanis a számtalan írott és íratlan biztonsági, viselkedési és praktikus fesztiválszabályból kifolyólag még az egyszeri látogatótól, a sztárokra kíváncsi turistától is komoly rátermettséget kíván meg, nem beszélve az elektronikus sajtó munkatársairól, akik kis gyakorlás után szinte csukott szemmel osonnak be a Fesztiválpalota hátsó bejáratán, mosolyogva ürítik ki táskájukat a fekete kosztümbe öltözött helybéli munkatársnők előtt, élvezik a fémdetektor simogatását és az ingyenkávé erejét. A különböző beléptetőrendszerek működése, a palota egyes szintjei, az eltérő színű kitűzők nyújtotta előnyök és a legolcsóbb szendvicsárusító lakókocsi megismerése után azt gondoltam, lám, a negyedik napra kiismertem a fesztivál minden csínját-bínját, s rövidebb idő alatt teremtettem magamnak élhető Cannes-t, mint ahogy az Atyaúristen tető alá hozta a világmindenséget. Tévedtem: a szűken vett versenyprogramon és protokolleseményeken túl ezen a világhíres rendezvényen annyi dolog történik, hogy talán még az sem igazodik ki rajtuk, aki már ötvenhetedszer jár itt.

Julio Cortázar: Bestiárium Egy szép kötettel és egy megkapó önvallomással ünnepli az Ulpius-ház 150. könyvének megjelenését. A vallomásban Kepets András igazgató elmondja, hogy kamaszkora egyik legkedvesebb írójának kiadásával szeretné emelni az ünnep fényét. Julio Cortázart (1914–1984) a magyar közönség a Nagyítás című Antonioni-film forgatókönyvírójaként ismeri, holott annak csak a kiinduló ötlete köthető a nevéhez. A Brüsszelben született és Párizsban elhunyt, mégis elsősorban argentinnak tartott nagy író egyik főműve, az Ugróiskola legkivált lefordíthatatlansága miatt nincsen meg magyarul, ugyanakkor novelláit már olvashatta a közönség – jóllehet Nagyítás című kötete meglehetősen régen, 1977-ben jelent meg. Cortázar mégsem különösebben népszerű nálunk, e téren García Márquezzel nem veheti fel a versenyt. Bár – mint minden latin-amerikai szerző – alapvetően ő is „olvasóbarát”, vagyis mindig figyelembe veszi a közönség gyermeki kíváncsiságát, a cselekmény iránti éhségét, mégis sokkal intellektuálisabb, sokkal bonyolultabb gondolkodású szerző, mint kolumbiai pályatársa. Az új magyar kötet alapja az először 1951-ben megjelent Bestiárium című novellagyűjtemény. Egyszerű, de pontos cím, hiszen szinte minden elbeszélésben felbukkannak az állatok, ráadásul végzetes szerepben. Ez némiképp Kafka „állatos” novelláira emlékeztet, a formálás lényege ott is valamilyen axióma: Gregor Samsa rovarrá változik, és ez a továbbiakban nem vitatható tény, minden más ebből következik – nincs titok, legfeljebb az átváltozás ténye vagy miértje.