hirdetés
hirdetés
Keresés
Rendezés:
Találatok száma: 145
#131
Medical Online >> Rovatok >> továbbképzés
2008-09-03
A British Medical Journal (BMJ); a The Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) aktuális számainak tartalmából ajánljuk.
#132
Medical Online >> Rovatok >> továbbképzés
2008-08-12
A British Medical Journal (BMJ); a The Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) aktuális számainak tartalmából ajánljuk.
#133
Medical Tribune VI. évf.7. szám
Medical Online
2008-04-01
A molekuláris genetika az 1980-as évektől megindult módszertani fejlődése új lehetőséget teremtett, és a szkizofrénia titkainak feltárásával, kezelésének lehetőségével kecsegtetett. A génlokalizációs vizsgálatok azonban bonyolultak, nehezen replikálhatók, a terápiás fejlődésben pedig csupán a másodlagos mechanizmusok befolyásolásáig jutottunk. A helyzet azonban változás előtt áll, ami sok területen már meg is kezdődött. A család- és ikervizsgálatok ugyan meggyőzően igazolták genetikai faktorok szerepét a szkizofrénia kialakulásában – az újabb ikervizsgálatok alapján az örökletességi indexet (heritabilitás) 80 százalék körülire becsülik –, csakhogy sok kérdés, többek között az öröklésmenet problémája megválaszolatlan maradt. Az egygénes átörökítés valószínűtlen, ehelyett poligénes modellben kell gondolkodni. A komplex genetikai betegség kialakulásában több gén együttes hatása játszik szerepet, egyenként csak csekély mértékben befolyásolva a rizikót. A betegség alapját képező vulnerabilitás minden bizonnyal heterogén, azaz nem egyetlen speciális konstelláció jellemző az összes betegre, hanem ugyanazok a kóros allélek különböző fenotípust eredményezhetnek a genetikai háttér függvényében.   Már megfogalmazható az a munkahipotézis, amely szerint a kórélettani folyamatban részt vevő gének különböző módon, de együttműködve okozzák az agyi szinaptikus funkciók megváltozását. Különösen az NMDAR (N-metil- D-aszpartát receptor) érintett – az általa mediált glutamáterg és vele összefüggésben a dopaminerg neurotranszmisszió szenved károsodást. Ez megszakítja a magasabb rendű kortikális funkciók, különösen az exekutív funkciók fenntartásában fontos szerepet játszó neuronális kapcsolatokat.   Az egész genom szűrésen alapuló vizsgálatok metaanalíziséből az 5q, 13q és 22q kromoszómarégiók bizonyultak olyan területeknek, amelyek egy vagy több hajlamosító gént tartalmazhatnak. Jelenleg a kutatásokban a statisztikai érvelés helyett a gén közvetlen kimutatása és lokalizációja került előtérbe. Ez vezetett specifikus allélvariánsok, többnyire az egypontos nukleotidvariánsok, az SNP-k (single nucleotide polymorphism) kimutatásához. Egy adott allél megnövekedett frekvenciájának kimutatása – megfelelő kontrollcsoporthoz viszonyítva – alátámasztja a genetikai asszociáció fennállását szkizofréniában.   A jelenleg ismert hajlamosító gének szinte valamennyien érintik a glutamáterg NMDAR ingerületátviteli mechanizmust, és számos gén közvetlenül hat a dopaminerg és GABA-erg rendszerre is. Így, ha figyelembe vesszük a sokoldalú funkcionális és anatómiai kapcsolatot ezek között a transzmitterrendszerek között, arra kell következtetnünk, hogy a gének nem csupán egyetlen sejttípusra vagy sejtrendszerre gyakorolnak befolyást. Valószínűtlen, hogy a szkizofrénia genetikai bázisa egy transzmitter vagy egy receptorfunkció zavarában rejtőzne, és nem redukálható a betegség csupán egy molekuláris folyamatra és neurotranszmitter-rendszerre sem. Ezeknek az eredményeknek a végső igazolása az lesz, ha a jelzett területeken valóban sikerül a hajlamosító gének szekvenálása.   Az allélasszociáció önmagában még nem bizonyíték a gén azonosítása mellett. A végső bizonyossághoz biológiai érvre van szükség – olyan adatokra, amelyek igazolják, hogy a rizikót jelentő génvariáns miként vesz részt a betegség patogenezisében. Ez a végső elemzés mindig magában foglalja a funkcionális génelemzést, a sejtmodelleket és a humán agy molekuláris neuropatológiáját. A szkizofrénia molekuláris biológiai kutatásai jelenleg ezeken a területeken folynak, és az egyre szaporodó részeredmények segítségével remélhetjük, hogy belátható időn belül igazi áttörést érhetünk el.
#134
Medical Online >> Rovatok >> továbbképzés
2008-03-19
A British Medical Journal (BMJ); a The Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) 2008-as számaiból ajánljuk.
#135
Current Opinion in Hematology VII. évf.1. szám
Medical Online
2008-03-01
  Célkitűzés   A Wiskott–Aldrich-szindrómát a sokrétű funkciójú, citoplazmatikus lokalizációjú, Wiskott– Aldrich-szindróma fehérjét (WASp) kódoló gén mutációi okozzák. Az alábbi összefoglaló a halálos kimenetelű Wiskott–Aldrich-szindróma molekuláris alapjainak megértésében elért új eredményekre, és ezek terápiás hatásaira koncentrál. Újabb eredmények A betegségokozó gén felfedezésével számos klinikai megjelenési forma vált ismertté, amelyek szoros fenotípus-genotípus összefüggést mutattak. A WASp egyedi funkcionális doménjeinek megismerése nagy jelentőségűnek bizonyult a fehérje aktivációját szabályozó mechanizmusok tisztázásában. A vérképző őssejt átültetésével kezelt betegek hosszú távú követése a beavatkozás alapvető módosításaihoz vezetett. A WASp szempontjából hiányos sejtvonalakon és a wasp-gén-kiütött (knockout) egereken végzett vizsgálatok közelebb vihetik a gyógyító közösséget az esetleges génterápiához.    Összegzés   A Wiskott–Aldrich-szindróma fehérjét kódoló gén mutációi négy klinikai fenotípust eredményeznek: a klasszikus Wiskott–Aldrich-szindróma, az X-kromoszómához kötött thrombocytopenia, az intermittáló thrombocytopenia és a neutropenia. A WASp jelátviteli molekula, amely alapvető fontosságú a veleszületett és a szerzett immunválasz, a sejtmozgás és az autoimmun betegségek elleni védelem folyamataiban. A vérképző őssejt átültetés eredményességét a beteg életkora, a donorválasztás, a kondicionáló protokoll és a rekonstitúció mértéke határozza meg. Mivel a WASp kizárólag a vérképző őssejtekben expresszálódik és erős szelekciós nyomást fejt ki, ezért a génterápiával gyógyítható lesz a betegség.    Kulcsszavak   Epstein–Barr-vírus okozta limfoproliferatív betegség, génreverzió, génterápia, vérképző őssejt transzplantáció, WASp-mutációk, Wiskott–Aldrich-szindróma fehérje
#136
Medical Tribune VI. évf.5. szám
Medical Online
2008-03-01
 A 21. században az orvosi tevékenység alappillérévé kell válnia a megelőzésnek. Az egyik ilyen fontos terület a vastagbélrák prevenciója, annál is inkább, mert az esetek nagyobb részében csökkenthető a rizikó és jó a megelőzés esélye.   Nemzetközi epidemiológiai adatok alapján a vastagbélrák (CRC) tekintetében hazánk az európai országok között a nők esetében az első helyet, a férfiaknál pedig a második helyet foglalja el. A magyar prognosztikai adatok az európai országokhoz képest lényegesen kedvezőtlenebbek. Magyarországon 2004-ben összesen 8841 újonnan felfedezett colorectalis carcinomát jelentettek be, ebből 4705 férfi, 4136 női beteget. A hazai mortalitási adatok még mindig inkább az incidencia növekedésére – vagy legalábbis stagnálására – utalnak a javuló európai adatokhoz képest. A CRC-ben szenvedők kezelése jelentős gazdasági terhet ró a magyar egészségügyre.   Ma Magyarországon 100 ember közül 5-6-nál számolhatunk vastagbélrák kialakulásával. Az experimentális adatokból kezd világossá válni a CRC tumorgenezis sok lépcsőből álló folyamata, ami alapján állítható, hogy a tumoros fenotípus létrejöttére nagy hatást gyakorolnak a környezeti tényezők. Ez biztosíthatja az alapot a megelőzésre. A táplálkozási és életviteli szokások megváltoztatásával a colorectalis daganatok nagyobb részénél van esély a rizikó csökkentésére és a megelőzésre.   A megelőzés egyik módja a kemoprevenció. A számos vizsgált szer hatékonyságát igen nehéz lemérni. A molekuláris szintű hatásaikat is csak részlegesen ismerjük, de sok adattal rendelkezünk arról, hogy mely genetikai lépéseket képesek befolyásolni. Nem szteroid gyulladásgátlók   Alkalmazásuk csökkenti a CRC rizikóját, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni mellékhatásaikat. Az aszpirin ugyan olcsó, de ha a szövődmények (gasztrointesztinális vérzés, stroke stb.) ellátásának a költségeit is figyelembe vesszük, akkor már nem költséghatékony. A COX-2-gátlókhoz is nagy reményeket fűztek, azonban a rofecoxib kardiovaszkuláris mortalitást fokozó mellékhatása visszavetette ezt az ígéretes irányzatot. Az 5-ASA készítmények gyulladásos bélbetegségben (IBD) valószínűleg alkalmasak a CRC-rizikó csökkentésére, de elegendő adat nincs. Az urodezoxikólsav (UDCA) adása a colitis ulcerosában szenvedők körében, akiknél egyes adatok szerint primer szklerotizáló cholangitis (PSC) áll fenn, csökkenti a CRC rizikóját. Erre vonatkozó primer prevenciós eredmény még nem áll rendelkezésünkre, és a kezelés igen drága. Fitokemikáliák   A növényekben található bioaktív vegyületek speciális védőhatást fejtenek ki. A legismertebbek közé tartoznak a flavonoidok, a glükozinolátok és a fitoösztrogének. Hatásaikat antioxidánsként, az ösztrogénreceptoron, az apoptózis indukcióján keresztül fejtik ki. Nehezen kontrollálható a szükséges mennyiségük és elkészítésük módja, de beépítésük a napi étkezésbe mindenképp javasolható. Igen izgalmas újdonság a sztatinok esetében leírt apoptózist indukáló hatás a CRC-sejtekben, de a hatás csak SMAD4-et expresszáló CRC-sejteken érvényesül, míg az SMAD4-negatív daganatokban fordított hatású, tehát nem alkalmazható egységesen, csak szűrt esetekben. A B6-vitamin nagy (napi 50 mg-os) mennyiségű bevitele szintén a CRC-rizikó csökkenéséhez vezet.   Az antioxidánsokról 2004-ben a The Lancet-ben megjelent metaanalízis 14 randomizált tanulmány eredményeit dolgozta fel. A kiegészítőként adott A-, C-, Evitamin és béta-karotin nem csökkentette sem a CRC, sem egyéb gasztrointesztinális tumorok előfordulását, sőt fokozta az összmortalitást. Egyedül a szelén preventív hatását mutatták ki néhány vizsgálatban. A folsav jó hatásúnak bizonyult a Nurses’ Health Studyban, ahol 88 756 nőbeteg követése alapján a folsavkiegészítés csökkentette a CRC, illetve az adenomák előfordulását. Szignifikáns preventív hatásra napi 400 mikrogramm bevitel fölött, illetve hosszú távú szedésnél (15 év után) számíthatunk. Érdemes megjegyezni, hogy nemrég más szerzők ezt az eredményt – kevesebb beteggel – nem tudták reprodukálni, sőt szinte ellentétes következtetésre jutottak. Kalcium, D-vitamin   Nagyszámú klinikai vizsgálat kutatja az alimentáris bevitt kalciumnak és D-vitaminnak a CRC primer, illetve szekunder prevenciójában betöltött szerepét. A kalcium és a D-vitamin antiproliferatív hatásai csak részben ismertek. Egy placebokontrollos, 3 éves követéssel végzett vizsgálatban napi 3,5 g rostot, placebót vagy 2 g kalciumot fogyasztottak a korábban polipektomián átesett betegek. A kalciumot fogyasztó csoportban csökkent a polipok újraképződése. A rostot fogyasztóknál ezt nem sikerült igazolni. A Cochrane-adatbázis felhasználásával készült munka 1346 beteg 4 éves követési adatai alapján arra enged következtetni, hogy az 1200–2000 mg napi kalcium fogyasztása véd a CRC-től és a polipképződéstől. A Cancer Prevention Study II Nutrition Cohort vizsgálatban a napi kalciumbevitel fordított összefüggést mutatott a CRC-kialakulással, mely akkor volt a legerősebb, ha minimálisan napi 500 mg kiegészítő kalciumbevitellel rendelkezők adatait vetették össze a kalciumkiegészítést nem kapott személyekével. A 2000 mg-ot meghaladó bevitel már nem ajánlott a prosztatarák rizikójának növekedése miatt.   Megbízható vizsgálatok támasztják alá a D-vitamin szerepét a CRC prevenciójában. Ezek közül a legnagyobb – több mint 25 ezer beteggel végzett – retrospektív vizsgálat nyolcéves követéssel azt mutatta ki, hogy a kolorektális daganatok gyakorisága harmadára csökkent, ha a D-vitamin szintje meghaladta a 20 ng/l-t. A D-vitamin daganatellenes hatásának jelentőségét igazolja az a tény, hogy számos D-vitamin-készítmény klinikai kipróbálása folyik, amelyek első vonalbeli „citosztatikumként” lesznek alkalmazhatók számos daganat kezelésében. Hazai problémák   A rendelkezésünkre álló adatok alapján minden szempontot kielégítő, egyértelműen jól alkalmazható kemopreventív szert egyelőre nem ismerünk, és a kutatási eredmények is meglehetősen ellentmondók. Hazánkban jellemzően alacsony a táplálékkal bevitt kalcium mennyisége (kb. napi 600–800 mg). Ezt tovább rontja a lakosságunk 30-40 százalékát érintő laktózintolerancia. A napsütéses órák csekély száma is jellemzően alacsony D-vitamin-szintet okoz, és ez a tartósan alacsony kalciumszinten át fokozza a CRC kockázatát.   Ha választhatunk a kemopreventív szerek közül, akkor elég logikusnak tűnik, hogy az ajánlott napi 1000-1500 mg kalcium bevitele – élethosszon keresztül – megfelelő D-vitamin-ellátottság mellett, jól kontrollálható módon, igen kis költségráfordítással javíthatná a kolorektális tumorok előfordulási gyakoriságát és a riasztó hazai prognosztikai eredményeket.
#137
Medical Online >> Rovatok >> továbbképzés
2008-02-13
A British Medical Journal (BMJ); a The Lancet; a Journal of American Medical Association (JAMA) és a New England Journal of Medicine (NEJM) 2008-as első számainak tartalmából ajánljuk.
#138
Current Opinion in Hematology VI. évf.3. szám
Medical Online
2007-09-01
Célkitűzés  Az alábbi összefoglaló szerzői az embrionális őssejtek (ESC) vérképző őssejtekké (HSC) és különböző vérsejtalakokká differenciáltatása terén az utóbbi években elért eredményekkel foglalkoznak, de érintik azokat a nehézségeket is, amelyeket még le kell küzdeni a kutatási eredmények klinikai hasznosításához.  Újabb eredmények  Az utóbbi időben egér, illetve humán embrionális őssejtekből sikerült leszármaztatni hemopoetikus repopuláló sejteket, vörösvérsejteket, illetve T-lymphocytákat. Bár az eredmények ígéretesek, a klinikai alkalmazás előtt azonban számos fontos kérdést kell még megválaszolni: meg kell ismerni az ESC eredetű vérképző őssejtek fenotípusát, megfelelő módszert kell kidolgozni a maradék teratomaképző sejtek kiszűrésére a differenciálódott sejtpopulációból, valamint tovább kell fejleszteni a humán HSC-k funkcionális jellemzésére szolgáló in vivo modelleket annak érdekében, hogy a feltételezett humán ESC eredetű HSC-k működését jobban tanulmányozhassuk. További fontos körülmény, hogy az ESC eredetű utódsejtek gyakran inkább a primitív embrionális vérképző sejtekre emlékeztetnek, mintsem a végleges, felnőtt típusú formára, amely problémával szintén kell foglalkozni a jövőben.   Összefoglalás   A szakirodalom álláspontja egyértelmű: lehetséges izolálni vérképző őssejteket és egyes kiérő vérsejtvonalakat egér, illetve humán embrionális őssejtekből. Bár számos megválaszolandó kérdés maradt, az eddigi eredmények szerint az embrionális őssejtek a transzplantálható vérképző őssejtek potenciális forrásai lehetnek.    Kulcsszavak   Csontvelő-átültetés, embrionális őssejt, vérképző őssejt
#139
Medical Tribune V. évf.9. szám
Medical Online
2007-05-01
Ez év március 24–27. között került megrendezésre az Amerikai Kardiológusok nagy tavaszi összejövetele New Orleansban. Örömmel írhatom le, hogy – jóllehet a Katrina fogának nyomai helyenként még láthatóak – a város központi részének varázsa ismét a régi. A helyi lakosok arcán is már fel-feltűnik egy kis mosoly és remélhetőleg egy pár év alatt mindenütt helyreáll a rend. A számos területet átfogó kongresszus mindig egyik kiemelt témája az atherosclerosis témaköre, és ezen belül is a lipidológia. Mind a diagnosztika, mind a terápia területén az ACC-n és az AHA-n számolnak be a legperdöntőbb vizsgálatok új eredményeiről, és ez így történt most is.   Nem minden arany, ami HDL!  Az antilipidémiás terápia egyik legtöbb várakozást mutató területe a CETP enzim gátlása révén létrehozható HDL-koleszterin-szint emelés. A „pilot” vizsgálatok eredményei szerint a koronáriaplakkok jelentős megfogyatkozása volt elérhető a leginkább kipróbált CETP-gátlóval, a torcetrapibbal. Nagy megdöbbenést keltett múlt év decemberében az a hír, hogy az elkezdett mortalitásvizsgálatot (ILLUMINATE) le kellett állítani a gyógyszerágon lévő közel 60%- osan nagyobb időleges kardiovaszkuláris mortalitás arány miatt. Az okok még korántsem tisztázódtak, de jelentős kiegészítést hozott a most közölt ILLUSTRATE tanulmány, amely intrakoronáriás UH-val (IVUS) vizsgálta az atorvastatin- monoterápia és az atorvastatinhoz adott torcetrapib hatását kétéves távlatban. A torcetrapibkezelés valamelyest jobban csökkentette az atheromaprogressziót, de ez nem érte el a szignifikancia határát, ugyanakkor regresszió nem volt megfigyelhető. Hasonló végeredményt hozott az azonos kezelési menet hiperlipidémiásokban a karotisz IMT-mérésekkel (RADIANCE 1–2 vizsgálat). Mindez sok érdekes kérdést vet föl. A vizsgálatok érmorfológiai eredménye nem magyarázza az ILLUMINATE trialban tapasztalt jelentős mortalitáskülönbséget, tehát egyéb okokat kell keresni. Ezek között szerepelhet a torcetrapib ágon kialakuló 5-6 Hgmm-es szisztolés vérnyomás- emelkedés. Ugyanakkor a közel 60%-os HDL-koleszterin koncentrációnövekedés erőteljesen arra utal, hogy a HDL-szintemelkedés klinikai jelentősége még inkább szövevényes, hiszen eddig sem volt prospektív vizsgálat, amely izoláltan bizonyította volna a HDL-emelés jelentőségét. Természetesen a jelenlegi eredmények csak egy adott CETP-gátló okozta HDL-növekedés jelentőségét kérdőjelezik meg. Nyilvánvaló, hogy minden behatás más minőségű HDL-szaporulatot hoz létre, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a HDL az egyik legkomplexebb lipoprotein. Sok olyan összetevőt tartalmaz (amiloid A, paraoxonáz, foszfolipáz stb.), amelyek különböző élettani hatással rendelkezhetnek. Tehát a hétköznapi gyakorlatban a HDL, mint kezelési cél, hátrébb került. Nem szabad azonban negligálnunk az alacsony HDL-koncentráció rizikófaktor jellegét, hiszen ezt az epidemiológiai vizsgálatok egyértelműen bebizonyították.   A HDL kérdésénél maradva nem hozott sikert a mesterségesen létrehozott HDL-molekula infúziós kezelése sem a koronáriaatheroma volumenének befolyásolását tekintve, ugyanis a heti egy alkalommal (összesen négyszer) adott kezelés a placebóhoz képest nem okozott szignifikáns javulást (ERASE trial). A rendkívül érvédő tulajdonságú mutáns HDL-fehérje, az apoA1 Milano mesterségesen előállított formája infúzióban korábban szignifikáns atheromaregressziót hozott létre. Ennek a „pilot” vizsgálatnak a nagy hátránya a rendkívül alacsony esetszám volt, ellentétben a mostanival, ahol viszont nem volt eredményesség. Nem kizárt, hogy az ApoA1 Milano hatásosabb, azonban a nem-mutáns forma alkalmazása nem látszik sikeres megoldásnak.   Nem mindegy, hogy mivel csökkentjük az LDL-t!  Az ILLUSTRATE vizsgálatban a HDL-emelés mellett torcetrapibágon egy 20%-os LDL-koleszterin- csökkenés is létrejött az eleve már atorvastatinnal a normális szint alá került akut koronáriaszindrómás betegekben. Megdöbbentő és figyelmeztető adat, hogy egy ilyen drámai LDL-koleszterincsökkenés (nem beszélve a parallel lévő HDL-emelkedésről), sem atheroma-regressziót, sem a koronáriamortalitást nem befolyásolta. Elméletileg persze a torcetrapib extrém ér- és kardiotoxicitása fölülírhatja ezeket az eltéréseket, de erre utaló jelek nem voltak. Tehát ezek az adatok – akárcsak a HDL esetében – mégiscsak arra figyelmeztetnek, hogy korántsem mindegy, miképpen csökkentjük az LDL-koleszterint. Itt is fel kell hívni a figyelmet arra az anomáliára, amely az LDL-koleszterin-csökkentés jelentőségét oly módon hangsúlyozza, hogy eltekint attól a nem csekély jelentőségű ténytől, hogy kemény végpontú vizsgálati eredmények csak a statinokkal történt kezelések esetén vannak, és hiányoznak pl. a koleszterinfelszívódást gátló gyógyszerrel.   Ígéretesnek látszik az antiszenz technológiával történő apo B (az LDL partikulum fehérjéje) gátlás, amelynek révén rövid távon jelentősebb mellékhatások nélkül a statin- terápiához adva közel 50%-os LDL-koleszterin-mérséklődés érhető el.   Mekkora a képalkotó vizsgálatok „kemény végpont” prognosztikai ereje?  Világszerte jelentős törekvések irányulnak arra, hogy a több száz millió dolláros költségvetésű mortalitásvizsgálatokat gyorsabb és olcsóbb, de megbízható, kellő prediktív értékkel rendelkező vizsgálati módszerek váltsák fel, azaz megfelelő „surrogate”, vagy az adekvátabb megjelölésű „intermedier” fenotípusú végpontokat találjanak. Ebben a vonatkozásban az IVUS és a karotisz IMT-mérés került a fókuszpontba.   Az ILUMINATE vizsgálatban az igen kedvező lipidváltozások ellenére az IVUS-sel nem volt szignifikáns javulás. Ugyanakkor a jelentős fokú kardiovaszkuláris mortalitásnövekedés, amelyet a másik torcetrapibvizsgálatban, az ILLUSTRATE-ben tapasztaltak, nem magyarázható a koronáriaplakk progressziójával sem. Tehát ellentmondás van a kemény végpont, azaz a mortalitás és az IVUS vizsgálat között. Hasonlóképpen nem várt eredményt hozott a METEOR vizsgálat, ahol relatív alacsony rizikóstátusú középkorú egyéneknél karotisz IMT változását követték 40 mg rosuvastatin 2 éves adásának a végén, és nem észleltek regreszsziót. Itt is ellentmondás jelenik meg, hiszen a korábbi ASTEROID vizsgálat során hasonló rosuvastatindózis az atheroma-plakkok regresszióját okozta az IVUS mérések során, így meglepő, hogy ugyanakkor – jóllehet nem olyan súlyos atherosclerosis esetén – az IMT mérés nem tükrözte ezt a megfelelő hatékonyságot. Ezen eredmények kapcsán lévő reakciókból körvonalazódni látszik az a kétely, hogy a mortalitástanulmányokat a képalkotó vizsgálatokkal kapott információk nem válthatják ki. Egy kerekasztal- megbeszélésen vettem részt, ahol az előbbi állítás mellett azt is közösen fogalmazta meg a társaság, hogy az IVUS és a karotisz IMT hasznos intermedier vizsgálat és „screenen”-elésre nagyon alkalmasak, azaz bármilyen új kezelési forma esetén, amennyiben progressziót jeleznek, úgy az új gyógyszer esetében nem lenne szerencsés mortalitásvizsgálatot végezni. Viszont a progresszió gátlása, vagy akár a kialakuló regresszió felveti, hogy érdemes mortalitásvizsgálatot folytatni, de a kedvező végkimenetelt nem garantálja.   Egy legenda vége: a kicsi, denz LDL domináns szerepe  Az egyik többórás délelőtti szimpóziumon általában a LDL-szubfrakciók mérésével szerzett tapasztalatokról esett szó, pontosabban kérdésként vetődött fel, hogy adnak-e további információt a klasszikus meghatározásokhoz képest. A metaanalízisek szerint egyértelművé vált, a nagyobb méretű, kevésbé denz LDL forma ugyanolyan aterogenitású mint a kicsi, denz LDL-frakció. A közös végső állásfoglalás egyértelműen kijelentette, hogy klinikai értelemben véve nincs jelentősége az LDL szubfrakciók meghatározásának. Ezzel lényegében egy igen hosszú, évek óta fennálló vita és több ponton már megkérdőjelezett állítás végére került pont.   CRP-mérés – csak közepes rizikóstátusban hasznos?  Az előbbivel ellentétben a CRPadatok szerepének jelentősége nem került nyugvópontra. Kongresszusonként hol a CRP-használat mellett, hol használata ellen gyűlnek össze adatok. A jelen fázisban a CRP „atyja”, Ridker egy új számítási módszer (Reynold Risk Score) révén a közepes rizikóstátusú egyéneknél pozitív és negatív irányban jelentősen javította a CRP-eredményektől függően a Framingham-rizikóbecslés pontosságát.   Metabolikus szindróma = „derekas” triglicerid  A metabolikus szindróma ugyancsak a viták fókuszpontjában van évek óta. Sokan megkérdőjelezik a szindróma jelentőségét, mondván, hogy egyes alkotóelemek magukban is rizikótényezők, így felesleges összevonásuk. Ezzel szemben áll az a nézet, hogy éppen a rizikófaktorok együttese az, amely sokkal veszélyesebb, mint az önálló elemek összege (lásd Framingham-becslés) és sokkal hamarabb felhívhatja a figyelmet az agresszív kezelés szükségére. A metabolikus szindróma egyes elemei közül kétségtelen tény, hogy a legperdöntőbb rizikótényező az obesitas és az egyik lipidfrakció, a triglicerid szintjének emelkedése, amely nem szerepel a klasszikus Framinghamértékelésben. Jean-Pierre Deprés hangsúlyozta, hogy a metabolikus szindróma e két összetevőjét ezért is érdemes kiemelni, másrészt az obesitas hipertrigliceridémiával járó formája az igazán veszélyes, amely általában már inzulinrezisztenciával és szisztémás inflammációs jelekkel is jár. A Nature 2006. decemberi számában Deprés ügyesen ötvözi a klasszikus rizikófaktorokat és a metabolikus szindrómát, amelyet ő a hipertrigliceridémia és a haskörfogat alapján jellemzett obesitassal azonosít. A haskörfogat különösképpen kihangsúlyozandó, hiszen a BMI-értékek igen nagy változatosságot mutatnak, ezzel szemben a kóros haskörfogattal jellemzett (abdominális) obesitas esetén a lipideltérések és a szisztémás inflammáció nagy gyakorisággal fordul elő. Összefoglalva, a metabolikus szindrómát egyszerűen „derekas” trigliceridnek is nevezhetjük.   Természetesen az ACC egyéb témaköröket érintően is értékes újdonságokkal és tanulságokkal szolgált. Mindenesetre a lipidológia területén olyan eredmények és megállapítások kerültek napvilágra, amelyek figyelemre méltónak és irányadónak tekinthetők.
#140
Current Opinion in Hematology VI. évf.1. szám
Medical Online
2007-03-01
Célkitűzés A molekuláris genotipizáló módszereket, azaz a genetikai alapú vércsoport-meghatározást, a vércsoportokat kódoló gének egyedi meghatározását (klónozását) követően, több mint egy évtizede vezették be a vérellátó szolgálatok és transzfuziológiai orvostudomány területein. Az összefoglaló a genotipizálás alkalmazásával a prenatális gyakorlatban és a klinikai transzfuziológiában az utóbbi évtizedben elért eredményeket tekinti át. Újabb eredmények Az egyes populációkban az allél-polimorfizmusok kimutatására szolgáló módszerek jól alkalmazhatók és nagy pontossággal tárják fel a vörösvértestek fenotípusát. Egyes vércsoportok esetében azonban a fenotípusos eltérést nem okozó („silent”) mutációk azonosítására is szükség van a pontos tipizáláshoz, továbbá az ABO és az Rh rendszerek esetében a felelős gének több régióját is vizsgálni kell. A genotipizálás hatékonyan egészíti ki a szerológiai szűrőmódszereket, sőt egyes többszörösen transzfundált személyek vizsgálatában, a D-zigótaság megállapításában, a noninvazív magzati tipizálásban és a sarlósejtes anaemiában szenvedő betegek antigénegyezésének vizsgálatában előnyösebb, mint a hagyományos módszer.
hirdetés
hirdetés
hirdetés

„... nincs új a nap alatt, de a marketingesek megint kitettek magukért: az ördögnyelv nem más, mint a 2-3 évvel ezelőtt divatos, mára (majdnem) mindenki által elfeledett konjak....”

"... egy évtizednél is több telt el a Humán Genom Projekt (HGP) befejezése óta, és habár az elvárásaink valószínűleg irreálisak voltak, a genomika tudománya nem váltotta be eddig a hozzá fűzött reményeket..."