Nem vagyunk esélytelenek

– Napjainkban kevesen engedhetik meg maguknak az őszinteség luxusát. Ön, aki 100 országba szállít és több ezer embert foglalkoztat világszerte, talán igen. Mit gondol a jelenlegi folyamatokról, az egészségügyi szektor helyzetéről?

– Úgy látom, Magyarországon most az játszódik le, ami jó néhány éve Portugáliában történt. Akkoriban ott a kórházak és a rendelőintézetek kétéves határidővel fizettek, az ipar finanszírozta az ellátórendszer működtetésének egy jelentős részét. Itt és most ugyanez a helyzet, az intézmények tartozása drasztikusan megemelkedett, az év eleji állapothoz képest minimálisan is megduplázódott. A kormány a beszállítókkal finanszíroztatja meg a forráskivonást. Addig, amíg a multinacionális, tőkeerős külföldi cégek hajlandók erre, addig a tőkehiányos kis hazai vállalkozások halálra vannak ítélve.

– Vagyis mondhatjuk, hogy ez a piacon maradás ára, amivel mindenkinek kalkulálnia kell?

– Igen, de érdemes tanulni más hibáiból. A portugál példát nem véletlen hoztam fel, ott ugyanismindaddig működött ez a szisztéma, amíg egyszer csak – mivel faktorálták a követeléseket – össze nem dőlt a faktoroldal, s mivel a baj nem jár egyedül, beütött a gazdasági világválság is. Mindezek hatására sokan – többek között mi is – úgy döntöttek, hogy kivonulnak erről a piacról. Bent maradt viszont egy-egy egyeduralkodó multinacionális cég; a monopolhelyzetben lévők ettől kezdve olyan árat szabtak, amilyet akartak. A költségek természetesen elszálltak, így a döntéshozók alternatívák keresésére kényszerültek. Ennek tudható be, hogy mi is visszatértünk a portugál piacra, s egyre nagyobb a piaci részesedésünk. Egyszer lent, máskor meg fent.

– Van a jelenleginél lejjebb Magyarországon?

– Mindig van lejjebb.

– Meddig hajlandó az ipar finanszírozni az ágazatot? Létezik ezzel kapcsolatban valamiféle stratégiájuk? Vannak, akik ma már csak készpénzért hajlandóak szállítani.

– A saját iparágamat nézve két lehetőség marad: vagy kilépek a piacról, vagy amíg a konkurencia állja a sarat, ezt teszem én is, miközben próbálok nyomást gyakorolni a vevőimre annak érdekében, hogy kifizessék a számláimat. Hozzá kell tennem, hogy a kórház- és rendelőigazgatók még a jelenlegi, nehéz helyzetben is igyekeznek korrektül helytállni, de hát nekik sincs könnyű dolguk. Tudom, sokak számára szentségtörésnek hangzik, de szerintem a magyar államnak a hazai vállalkozásokat kellene előnyben részesítenie, hiszen mi nem tudunk olyan drágák lenni az árainkban, amely ne érné meg az államnak. Munkahelyeket teremtünk, többféle adót és járulékot fizetünk – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nem kérnénk sokat, de mondjuk, az alap az lenne, hogy a magyar cégek is egyenlő eséllyel indulhassanak a pályázatokon és tendereken, ha termékeik legalább olyan színvonalúak és olcsóbbak, mint a külföldi konkurensekéi. Mielőtt bárki kifogásokat fogalmazna meg, hozzá kell tennem: az uniós versenyfeltételek betartását mi is támogatjuk, de fontos, hogy ez a kritériumrendszer ne jelentsen a magyar cégek számára teljesíthetetlen adminisztratív akadályokat. A magyar tudásipar eredményét használnia kellene a kormánynak, az olcsó, versenyképes árainkkal több milliárd forint költségmegtakarítást érhetnének el. Egy jól szabályozott iparpolitikai védőháló segítségével 30-40 milliárd forintnyi import kiváltására nyílna lehetőség, a magyar termékarány 25-ről 60 százalékra nőhetne! A kormány által szorgalmazott munkahelyteremtő program célkitűzése is egybecseng a vágyainkkal: termelő munkahelyet, fiatalok foglalkoztatását tudjuk cserébe ígérni. Továbbá a hazai erősödésből származó további exportnövekedés is javíthatja az ország gazdasági helyzetét.

– Mindegy, melyik „oldal” érveit hallgatom, magyar vagy külföldi. Az egészségipar érdekeit senki sem képes hatékonyan képviselni a kormánynál, ön szerint mi az oka ennek?

– Ez a politika asztala, nem a miénk. Szereptévesztésnek és hibának tartom, ha az ipar megpróbál politikát „csinálni”, mint ahogy azt is, amikor a politika beleszól az ipar dolgaiba. Mindenki csinálja azt, amihez ért. Az persze már más kérdés, amikor az ipar közvetíteni igyekszik a problémáit, igényeit, szándékait. Ehhez próbálunk kialakítani egy olyan lobbiszervezetet, amely képes a 100%-ban magyar tulajdonú, Magyarországon egészségügyi termékeket előállító és exportáló cégek érdekeit képviselni a politika felé. De nem csak mi küzdünk problémákkal, így van ez a világon mindenütt, hiszen az egészségügyben irdatlan költségnövekedéssel járó technikai, technológiai robbanás játszódik le. A mértékére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pénzügyi többletigényt még az Egyesült Államok, de Németország és Hollandia gazdasági növekedése sem képes fedezni. Az a társadalom viszont, amely a gazdaságpolitikájába integrálódó választ tud adni erre a kihívásra, az győztesen jöhet ki a nemzetgazdaságok versenyéből. Ugyanakkor azt látom, hogy erre nekünk nincs stratégiánk. De ez egy összetett játék, mert ha taktikai érzék nélkül akarjuk megvalósítani stratégiánkat, akkor épp úgy vesztesek lehetünk, mintha csak taktikáznánk anélkül, hogy lenne stratégiánk. Pár éve számolgattam például azt, hogy ha a hazai GDP évente folyamatosan 5 százalékkal nőne (ami sajnos egyelőre csak illúzió), s ugyanannyit fordítanánk a GDP-ből folyamatosan az egészségügyre, mint két-három éve, akkor 2040-re érnénk el az osztrák egészségügy jelenlegi 2013-as szintjét.

– Ennyire esélytelenek vagyunk?

– Miért lennénk azok? Ha én huszonkét éve a garázsban, 30 liternyi termékemmel, 60 ezer forintnyi keresetemmel azt mondom, hogy esélytelen vagyok, akkor ma nem lenne ekkora a cégünk, s nem forgalmaznánk a termékeinket száz országban. Nem vagyunk esélytelenek, csak meg kellene határozni azokat a stratégiai pontokat, amikhez jó taktikát rendelve nyerni lehet.

– Mit gondol, meddig lehet a mai szinten tartani a hazai egészségügy működését?

– Addig, amíg a szolgáltatások igénybe vevői, a betegek és az állampolgárok elfogadják. A politika valószínűleg csak akkor avatkozik be, ha ők jelzik a helyzet tarthatatlanságát.

– Létezik manapság olyan réteg vagy csoport, amelyik ki tudná kényszeríteni a változást?

– Nézze, az emberek az egészségügyet akkor veszik komolyan, amikor ők maguk vagy egy közeli hozzátartozójuk megbetegszik. Míg csak „szemlélődők vagyunk”, addig sajnáljuk szegényeket, együttérzünk velük, de alapvetően úgy gondoljuk, ez az ő problémájuk. Az persze egészen más, amikor mi magunk leszünk betegek, s kerülünk kénytelen-kelletlen testközelbe a hazai egészségügyi rendszerrel. Amikor azonban a színvonal esése, a betegek negatív tapasztalatainak mennyisége elér egy olyan kritikus tömeget, amikor a politikának már azzal kell számolnia, hogy ez az elégedetlenség számukra kedvezőtlenül befolyásolja a választók hangulatát, akkor vélhetően beavatkoznak. Arról már nem is szólva – bár erről nálunk gyakorta megfeledkeznek –, hogy az egészségügy, mint a humánerőforrás karbantartója, egyben a nemzetgazdaság számára versenyképességi faktor is. Ha összehasonlítjuk a fejenként az egészségügyre költött összegeket a világ országainak versenyképességi rangsorával, akkor megdöbbentő párhuzamosságot fedezhetünk föl e két tétel között. Az egészségügy tehát egyben komoly gazdasági és versenyképességi faktor is. Az egészségipar ma már a világ legjelentősebb ipara, amelyre az USA GDP-je 16, Németország, Hollandia és Svájc pedig 12 százalékát költi. Irdatlan pénzekről van tehát szó. Manapság szerintem az a legfontosabb kérdés, hogy ehhez a trendhez miként lehet csatlakozni.

– A kormány a választások után elég nagy vehemenciával arra készült, hogy bizonyos feladatokat visszavesz a magánszolgáltatóktól. Minderről egyelőre annyit tudni, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal – KEHI – vizsgálja a művese-szolgáltatókat. Történt hasonló akció a laborműködtetők, illetve beszállítók esetében is?

– A kassza zárt, nyolc éve ugyanakkora összeg szerepel benne. Mit vizsgálnának? A drámaian csökkenő lebegő forint-pont értéket, a beszorított szolgáltatókat? Ez már, hogy úgy mondjam, játék a végeken. Rég nem az a probléma, hogy ki működteti a laborokat, mert ebből a pénzből lassanként már senki. Mindeközben pedig a vizsgálatokat megrendelőket nem szabályozza senki, miközben a laborok nem tagadhatják meg ezek elvégzését.

– Mennyivel kellene növelni a laborkasszát ahhoz, hogy kielégíthetők legyenek a növekvő igények, illetve milyen szakmai szabályok megfogalmazása elodázhatatlan annak érdekében, hogy szakmailag valóban indokolt vizsgálatokra kerüljön sor minden egyes esetben?

– Megfordítanám a kérdést. A beküldő oldal szabályozása lenne az első feladat: ki, milyen és mennyi vizsgálatot rendelhet. Ma az a gyakorlat, hogy senki sem fogad el kétnapos leletet, mert bár valóban vannak olyan paraméterek, amelyeknél helytálló egy ilyen döntés, ám szép számmal akadnak olyanok is, amelyek esetében fölösleges megismételni a vizsgálatot. Vagyis mit akarok elérni, mihez kérek pénzt. Gyakorta arról is megfeledkeznek, hogy a fekvőbeteg-laborvizsgálatok költsége beépült a HBCS-be. Nem véletlen, hogy a kórházak a fekvőbeteg-vizsgálatokat igyekeznek áttolni a járóbeteg-szakellátásra, mert arra kapnak pénzt. Ugyanakkor szétszedték a zárt kasszát, intézményekre bontva meghatározták, hogy mennyi jut a vizsgálatokra, míg a finanszírozási összeg egy része „lebeg”, vagyis a pont/forint érték attól függ, hogy adott hónapban mennyi vizsgálatot végeztek el. Nem véletlen, hogy az intézmények igyekeznek racionálisan kezelni e szabályokat, megszüntetni vizsgálatokat, ide-oda küldözgetve a betegeket, elkerülendő az esetleges kerettúllépést.

– Akad olyan modell, amelyet érdemes lenne a hazai viszonyokra adaptálni?

– A világban sokféle módszer létezik, az északi államokban például kvótákat alkalmaznak, Horvátországban pedig hozzájárulást kell fizetniük a betegeknek. Hozzánk egyébként az osztrák és a német modell áll közelebb. Kulcskérdésnek azonban a beküldő oldal szabályozását tartom.

– Ha kapna rá felhatalmazást, bele merne vágni egy ilyen piacszabályozásba?

– Erre nálam sokkal felkészültebb szakemberek vannak, s nem kevesen olyanok is, akiknek ez a feladatuk. Az én dolgom alkalmazkodni a magyar piachoz.