Egy csók és más semmi

A legerotikusabb epizód

Nem, ezúttal nem a híres-neves dalról van szó az azonos című, híres-neves operettből. Ez a csók Shakespeare-ben csattan el, A makrancos hölgy előadásán, amelyet A hárpia megzabolázása címmel játszik a Madách Kamaraszínház. Az sem igaz, hogy elcsattan, csak a megszokás mondatja, mivel a csókok, abban az esetben, ha írva van róluk, el szoktak csattanni. De ez nem. Ez mintegy rálehelődik, ráóvatoskodik, hogy úgy mondjam, ráolvad rendeltetési helyére, egy meztelen lábra. Aki adja: Petruchio, azaz Gálffi László. Aki kapja: a makrancos Kata, vagyis Für Anikó. A legerotikusabb epizód, amit mostanában színházban láttam.

Kata, kifáradva az asszonyszelídítési procedúrától, éppen alszik. Rongyos göncben, éhesen (merthogy vacsorát sem kapott), a földön. Petruchio fölötte állva nézi kíméletlen eljárásának elcsigázott tárgyát, majd lassan térdet hajtva, óvatosan fölemeli elpilledt áldozatának (kissé szutykos) lábát, és áhítattal megcsókolja. A mozdulat gyöngéd, a pillanat meghitt. Kata semmit sem érez az egészből, hiszen alszik, mi azonban megtudjuk, hogy ez az átszellemült ember szereti a feleségét. Megkínozza, mert sem neki, sem a szerzőnek nem jutott eszébe más módszer a függetlenségét tövisesen védő hölgy érdekházasságba kényszerítésére. Petruchio viszont menet közben rájön, hogy többről van szó: ők ketten egymáshoz valók. Egyszerűen beleszeretett. Ám a játékból nem lehet kilépni, végig kell játszani. A csók a rejtett érzelem szemérmes megnyilvánulása. Csak a szerelmes férfi tud róla, és persze a közönség. Gálffi László cinkossá avat bennünket, a pártjára állítja a nézőt. Ettől kezdve nem a családon belüli erőszak elkövetőjét látjuk benne, hanem a sajátos metódussal dolgozó udvarlót. Megenyhülünk iránta. Szurkolunk neki. Drukkerei leszünk ennek a szerelemnek, sokkal inkább, mint a csók előtt.