Az én évadom

Az én évadom a tavalyi nyárral kezdődött. Akkor láttam a legjobb előadások egyikét a Gyulai Várszínházban: a Titus Andronicust Bocsárdi László rendezésében. Ez a ritkán játszott Shakespeare tele van aktuális üzenettel a tragikomikus hazafiaskodásról. A címszereplő önfeláldozó patriotizmusa őrült szenvedéllyé fajul, majd amikor „jutalmul” kiirtják szinte az egész családját (azokat, akiket nem ő maga áldozott föl), ugyanolyan őrült szenvedéllyel veti bele magát a bosszúba. Blaskó Péter játszotta Andronicust ördögi iróniával; szerintem övé volt az évad legjobb férfialakítása. (Meg is kapta érte a 2004-es Gábor Miklós-díjat.)

Ha ebből a példából indulok ki, könnyű indokolnom, hogy fontos nekem a színház társadalmi tartalma. Nem hiszek azoknak a divatos elméleteknek, amelyek szerint a teátrumnak önmagát, nem a valóságot kell reprezentálnia. Ma kevés előadás vállalja ezt komolyan, a gyökerekig hatolva, nem csupán a látszatok szintjén. Ha mégis létrejön egy-egy napjainknak szegezett produkció, könnyen elsikkad, vagy fanyalgás fogadja. Ez részint a struktúra hibája. Szomorú, hogy a „végeken” (értsd: a gyulai végvárban) néhányszor előadott darab kérészéletre van ítélve. A Titus Andronicust tovább kellett volna játszani valahol. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Nemzeti Színház vállalkozik rá, aztán kiderült, hogy „nincs rá pénz”. Ilyen gazdagok vagyunk? Öt-hat este után kidobunk egy nagyszerű előadást, amelybe rengeteg energiát, tehetséget, nem utolsósorban pénzt öltek?

Hogy nem egyedi esetről van szó, azt a beregszászi Illyés Gyula Állami Magyar Színház ugyancsak gyulai bemutatója, A szarvassá változott fiú példázza. Ez is a kedvenceim közé tartozik. A színházszerető olvasó tudja, hogy a Vidnyánszky-társulatról beszélek. A társulat Kárpát-Ukrajnában jött létre, de odaát düledezik az otthonuk, és fölkopik az álluk. Ott játszanak, ahol tudnak, Magyarországon és külföldön. (Díjakat is begyűjtenek szép számmal.) A lassan feledésbe merülő Juhász Ferenc lassan feledésbe merülő, végtelenségig indázó versezetét csapatszínházzá ritualizálták. A gyökereitől elszakadó és az elszakadást megszenvedő fiú jelképes történetében persze magukról is beszélnek, de aki ezt nem tudja, az is belefelejtkezik a zenés-táncos-akrobatikus, fantasztikus látványvilágba, amely olyan, mint egy képzelet szülte, irracionális, de egyszersmind nagyon valóságos mese. Itt is remek a címszereplő, Trill Zsolt, aki a természet fiát jeleníti meg a szakma zsonglőreként. Ő játssza a címszerepet Bernard-Marie Koltés Roberto Zuccójában is, amely a legjobb előadás az Új Színházban azóta, hogy Székely Gábort, a legjelentősebb színházi emberek egyikét kitessékelték e falak közül. Persze, hogy Vidnyánszky rendezte; groteszk, gunyoros fényképsorozatot készített egy olyan darabból, amelyben könnyen fölmagasztosulhat az önmagától és a világtól elidegenült gyilkos főhős. Világrítus Weöres Sándor verses Theomachiája a Bárka Színházban; rendezte: Balázs Zoltán, főszerepelte: Béres Ilona (szerintem a legjobb női alakítás).