A színház nem konzervművészet

Ideje: jelen idő

Nincs szó különösebb újításról. A színház csak egyre egyértelműbben jelzi, hogy szinkronban van velünk. Ideje: jelen idő. Helye: a színpad. Valamikor ez nem okozott gondot. Shakespeare színházának szereplői nem viseltek ókori görög tógát, ha az Athéni Timont vagy római öltözéket, ha a Julius Caesart adták. Mindig a saját korukat, az Erzsébet-kort játszották. Ugyanígy volt az Európán kívüli színházi kultúrákban is. Jan Kott, a neves lengyel esztéta leírta azt a Marokkóban látott Moliére-előadást, amelyben az arab „úrhatnám polgár” mindenben a falu közismert gazdag emberére hasonlított. A klasszikus színházi korok nem ismerték a történeti szemléletet. Csak a 19. század végén, a meiningeni herceg udvari színházának egyik rendezője kezdte rekonstruálni a színpadon a történelmi korok tárgyait, viseletét, szokásait. Így lett az ún. meiningenizmus a rekonstruáló színház, a naturalizmus atyja. Ez a múló divat szerencsére nem bizonyult hosszú életűnek, bár nálunk a polgári szalonszínház múlt századi egyeduralma miatt a kelleténél tovább tartott. Ezért vélik még mindig sokan „modernnek” azt, ami nem más, mint visszatérés a színház eredeti szelleméhez.

Sorolok néhányat az évad eddig lezajlott bemutatói közül.

A Vígszínház Tévedések vígjátékában az ellenséges városba illegálisan érkezett utazót videokamera előtt hallgatják ki. Filmre veszik, amit mond. Öltönyös hivatalnok a kihallgató, titkárnője kosztümben, tűsarokban toporog mellette. Elfogatásának és váltságdíj fejében való elbocsátásának hírét bemondja a központi hírcsatorna, az Ephesos TV. A városban közlekedő, fölcserélt ikerpárok lába alatt szupermarketet, metrólejárót, kapucsengős lakóházat, butikokat és éjszakai bárt forgat el a forgószínpad. A hétköznapjainkból ismerős járókelők közé rendőrök, drogdílerek, mentősök keverednek. Aki üldözői elől menekül, nem kolostorban, hanem egy épülő plaza felvonulási terepén keres menedéket. A darabot Shakespeare írta.