Tudományos álmok
Karácsonykor felcsapok vizsgálati alanynak. Kiderítem, mennyi ingert képes elviselni egy alvó ember. A fa alatt kezdem, és vizsgálati tervem szerint mindent átalszom: angyali csengettyűt, énekszót, csatakiáltást, földrengést. Elődömnek //Ian Oswald//ot fogom tekinteni, aki 1960-ban arra kereste a választ, hogy el lehet-e aludni nyitott szemmel. Alanyait lefektette egy heverőre (nekem megteszi a sámli is) – és ragasztószalaggal „kitámasztotta” a szemhéjukat (ennyi áldozatot szívesen hozok). Körben lámpákat helyezett el úgy, hogy muszáj volt a fénybe nézni (majd oda ülök, ahonnan csak a fa égői látszanak). Alanyai bőréhez elektródokat rögzített, amelyek időnként izomgörcsöt kiváltó impulzusokat küldtek a lábukba (mit nekem fájdalom!), fülüket nagyon hangos blues zenével terhelte (családomat ismerve hangerőben nem lesz hiány). Három önkéntes jelentkezője közül kettő kipihent volt, egyikük súlyos alvásmegvonásban szenvedett (ez utóbbi stimmel). Az EEG tanúsága szerint mindhárman 12 percen belül elaludtak (csapnivaló eredmény, biztosan megdöntöm). Oswald úgy okoskodott, a helyzet kulcsa a monotonitás lehet: az agy ilyen ingerek hatására valamiféle „transzba” merül (//BMJ// 1960. május 14., 1450. oldal). Tartsanak velem, elmesélem, milyen bizarr tudományos álmokra számíthatok kísérleti alvásom alatt.
Hozzám hasonlóan Clarence Leuba pszichológiaprofesszor is a saját otthonában fogott kísérletezésbe 1933-ban, hogy kiderítse, tanult válasz-e a nevetés a csiklandozásra, avagy velünk született. Elhatározta, hogy újszülött gyermeke lesz a vizsgálati alany, akinek a jelenlétében senki sem nevethetett, ha csiklandozták. Még önmagában sem bízott, ezért papírmaszkot öltött, amikor csikizni kezdte a fiát, hogy komoly arckifejezését minden körülmények között megőrizze. A kísérleti beavatkozást meghatározott menetrend szerint hajtotta végre, először enyhébben, aztán erősebben, a hónaljától egészen a lábfejig. Minden a protokoll szerint zajlott egészen április 23-ig, amikor a feleség bevallotta, hogy egy alkalommal fürdetés után fel-le hintáztatta a fiát és közben nevetett. Nem világos, hogy ez elég volt-e a kísérlet tönkretételéhez, annyi azonban biztos: mire 7 hónapos lett, a kisfiú nevetve sikongatott, amikor csiklandozták. Leuba nem tört le, megismételte kísérletét kislányával, aki 1936 februárjában született. Az eredmény ugyanaz lett: a 7 hónapos kislány csiklandozáskor ugyanúgy kacagott, mint a bátyja.
Vajon mennyire jellegzetes arckifejezésekkel fejezte ki ez a kislány az érzelmeit? Erre 1924 óta tudhatjuk a választ, amikor Carney Landis a jó összehasonlíthatóság kedvéért vonalakat húzott kísérleti alanyai arcára, majd különféle ingereknek tette ki őket, amelyek erős érzelmeket váltottak ki. Nem csiklandozta őket, viszont ammóniát szagoltatott velük, pornográf képeket mutogatott nekik, vagy úgy intézte, hogy belenyúljanak egy békákkal teli vödörbe. Közben szorgosan fényképezte az arcukat. A vizsgálat csúcspontján Landis megkérte az elgyötört közreműködőket, hogy fejezzenek le egy élő patkányt. A legtöbben először elutasították a kérést. Megkérdezték, komolyan gondolja-e, amire ő igennel válaszolt. Sok férfi káromkodott, a nők egy része sírt. Landis sürgette őket. A felvételeken a kifestett arcú emberek, kezükben késsel, úgy néznek ki, mint valami furcsa szekta tagjai, akik éppen áldozatot akarnak bemutatni. Végül kétharmaduk kötélnek állt, amikor pedig valamelyikük nemet mondott, Landis maga ütötte le a patkány fejét. Soha nem jött rá, mennyivel érdekesebb lett volna alanyainak együttműködési hajlandóságát vizsgálni, mint az arckifejezésüket. De hiába ragaszkodott eredeti témájához, soha nem sikerült megtalálnia a konkrét érzelmekhez kötődő specifikus emberi arckifejezést.
Talán az állatoknál nagyobb sikerrel járt volna, ha jelen van az oklahomai állatkert igazgatójának 1962-es kísérleténél. Szegény Tusko, a zoo barátságos elefántja nem sejtette, hogy „nagyon érzékeny az LSD-re”. Mint ahogy Warren Thomas direktor, illetve a helyi orvosi egyetem két tanára, Louis Jolyon és Chester M. Pierce sem. Tuskónak erre a tulajdonságára csak azután derült fény, hogy Warren 297 mg LSD-t lőtt be az elefánt farába. Nem csekély adag: épp 3000-szerese annak, amit egy ember elviselni képes. Később azt mondták, kísérletükkel azt akarták kideríteni, vajon az LSD hatására elkezd-e tombolni az állat. A hím elefántoknál néha előfordul ilyen, rendkívüli agresszivitással, halántékmirigyükből ragadós folyadék kiválasztódásával járó dühkitörés. Nem világos, miért találták ezt vonzó kísérleti célpontnak, de bármi is volt az oka, a kísérlet szinte azonnal kudarcba fulladt. Tusko pár percig harsányan bőgött, aztán összeesett. Rémülten próbálták újraéleszteni mindenféle antipszichotikumokkal, de az állat egy órával később kimúlt. A kutatók arcát, sajnos, nem fényképezte le senki.
Amint azokét az amerikai katonákét sem, akiknek az 1960-as évek elején, gyakorlórepülés közben, 5000 láb magasságban jelentette be a pilóta, hogy az egyik motor leállt és megpróbál kényszerleszállást végrehajtani. Nyomban ez után a parancsnok űrlapot nyomott a deszantosok kezébe azzal, hogy ha mindannyian meghalnának, a hadsereg a biztosítással fedezné a veszteséget. A katonák nagyon nehezen boldogultak az iratok kitöltésével, azt gondolták, halálfélelmük miatt. Amikor leadták, a parancsnok megnyugtatta őket, hogy vicc volt az egész. A vizsgálatból az amerikai hadsereg humánerő-gazdálkodási részlege kívánta kitalálni, hogyan változik az emberi viselkedés pszichológiai stressz hatására, például közvetlen életveszélyben. A katonák természetesen jóval több hibát vétettek a zavarosan fogalmazott kérdések megválaszolásakor, mint a földi kontrollcsoport. Az egyik kísérleti alany „bosszút állt”: amikor a gép felszállt a következő adag kísérleti alannyal, figyelmeztető üzenetet talált az egyik hányózacskón.
A zacskó – a tengeri és repülőútjaimon mindig kézközelben tartott, életmentő eszköz – egy újabb bizarr kísérletező képét vetíti elém, Stubbins Ffirthét a 19. századból, aki bebizonyította, hogy a sárgaláz nem fertőző betegség. A philadelphiai rezidens megfigyelte, hogy a sárgaláz nyáron pusztít, télen viszont eltűnik. Arra gondolt, hogy a forróság, az étel vagy a zaj felel a kialakulásáért. Nyílt, kontroll nélküli vizsgálata során sebeket ejtett magán, amit bekent hányadékkal (beledörzsölte a szemébe is), sőt, később ivott is a friss termékből. Mégsem betegedett meg. Záróakkordként bekente magát sárgalázas betegek mindenféle váladékával, majd egészségesebben, mint valaha, 1804 tézisben taglalta elmélete bizonyítottságát. A szerencsés kollégát egyeteme doktorrá avatta.
A halál ilyen pimasz kihívásától már csak egy lépés választja el az életre keltést, amivel Robert E. Cornish próbálkozott az 1930-as években. Cornish hitt abban, hogy megtalálta a módját, hogyan tudja a halált semmissé tenni, amennyiben nem sérültek főbb szervek. Módszere abban állt, hogy a testeket fel-alá hintáztatta, hogy a vér keringjen bennük, miközben adrenalint és alvadásgátlót fecskendezett beléjük. Módszerét terriereken tesztelte (akiket mind Lázárnak nevezett el). Először megfojtotta a kutyákat, akik 10 percre halottak lettek. Aztán megpróbálta újraéleszteni őket. Első két kísérlete nem sikerült, de a 3. és 4. kutya nyüszítve és halkan ugatva visszatért az életbe. Igaz, hogy megvakultak és súlyos agykárosultak lettek. Hónapokon át Cornish otthonában éltek, mint háziállatok, állítólag halálra rémítve a többi kutyát. Az egyetem kirúgta Cornisht botrányos kísérletei miatt. Ő azonban folytatta kísérleteit az otthona mellett felépített sufniban, bár a szomszédok panaszkodtak, hogy a kéményből dőlő furcsa füst miatt lehullik a vakolat a házaikról. 1947-ben Cornish bejelentette, hogy készen áll az emberi kísérletre. Új eszköze is volt hozzá: egy házilag barkácsolt szív-tüdő gép, amit porszívóból, radiátorcsőből, vaskerékből, hengerekből és 60 000 cipőfűző-karikából állt. Egy halálraítélt, Thomas McMonigle vállalkozott a kísérleti nyúl szerepére. Kalifornia állam azonban nem engedélyezte a kísérletet, attól tartva, hogy ha McMonigle feltámadna, szabadlábra kellene helyezniük.
Arról nem szól a fáma, hány Lázár sorsát pecsételte meg az élete utolsó napjait fogkrémügynökként tengető vállalkozó, de azt tudjuk, hogy az ötvenes évek derekán egy Vlagyimir Demikov nevű moszkvai sebész éppen húsz német juhászkutyát tett kétfejűvé. A nyakukra varrta egy másik kutya fejét. Első „műve” elkészültekor újságírókat hívott, akik megcsodálták a teremtményt, miközben az eb mindkét fejével tejet lefetyelt. Ha az egyik fej enni akart, a másik is, ha egyiknek melege volt, ketten lihegtek, ha az egyik ásított, a másik is. A német juhász néha megelégelte a dolgot és megpróbálta lerázni a nyakára varrt másik fejet, ám az ilyenkor fülön harapdálta. A kutya mindössze 6 napig élt, és a keze alól 15 év alatt kikerült további 19 állat egyike sem húzta 1 hónapnál tovább. Demikov szerint a sebészeti eljárás tökéletlensége miatt haltak meg, míg a szovjet vezetés az orvostudomány fejlettségének bizonyítékát látta ezekben a kísérletekben. Demikov azt hangoztatta, ezek a kísérletek vezetnek majd oda, hogy emberi szív átültetése is lehetővé válik. Ebben azonban megelőzte őt Christian Barnard 1967 decemberében.
Ahogy magamat ismerem, előbb-utóbb alvás közben is tenni szeretnék majd valamit, különösen annak tudatában, hogy az alva tanulás hatásos módszer. Ezt még Lawrence LeShan tisztázta egy New York-i nyári táborban, 1942 nyarán, amikor krónikus körömrágó diákjait akarta megszabadítani káros szenvedélyüktől folyamatos szuggesztióval. Ezért a sötét szobában, az alvó fiúk között állva ezt ismételgette: „A körmöm iszonyú keserű.” Eleinte fonográfot használt, amely éjszakánként 300-szor játszotta le az antidotumot. Az első hónap után egy nővér diszkréten ellenőrizte a fiúk körmét egy orvosi rutinvizsgálat közben. Úgy tűnt, egy fiú leszokott a körömrágásról. LeShan úgy találta, a fiú jobb színben is volt, mint körömrágó társai. A vizsgálat ötödik hetében a fonográf tönkrement, így maga LeShan ismételgette a mondatot. Meglepő módon ennek nagyobb hatásfoka volt. Két hét alatt 7 fiú hagyott fel rossz szokásával. LeShan úgy gondolta, talán azért, mert az ő hangja tisztább volt, mint a gépé. A másik lehetőség szerint az járt a fiúk fejében, ha felhagynak a körömrágással, ez a fura figura végre elhúz a fenébe. És akkor alhatnak. Pihenjenek velem, jobb, ha most én is abbahagyom a mesét.
Dr. Varga Zoltán
