Rénes Judit cikkei

A veszteség és a vitalitás emlékműve

A terrortámadások második évfordulójára jórészt eldőlt, mi áll majd a megsemmisült Világkereskedelmi Központ (WTC) telkén. A New York-i városatyák három neves építészt bíztak meg annak a grandiózus tervnek a kivitelezésével, amelynek rengeteg érdeket kell összehangolnia. Sokan ugyanakkor ellenzik az ikertorony-maradványok helyszínén, a Ground Zerón emelendő emlékmű ötletét, mert úgy vélik, az üres tér fejezné ki legjobban a veszteség érzését.

Tervpályázatot valószínűleg még soha nem övezett akkora érdeklődés, mint azt, amelyet tavaly nyáron, immár második körben írtak ki a WTC telkének beépítésére. Az első alkalommal benyújtott munkákat ugyanis mind a város vezetői, mind az áldozatok hozzátartozói alkalmatlannak találták az adott célra, vagyis hogy az új komplexum egyszerre tükrözze a múlt emlékezetét és a jövőbe vetett hitet, s feleljen meg a funkcionalitás és a magasztosság követelményének. A hat válogatott csapat versengéséből idén februárban végül a lengyel származású, de 1965 óta amerikai állampolgárságú Daniel Libeskind irodája került ki győztesen.

A tér látnoka

Libeskind, a kortárs építészet fenegyerek sztárja letisztult, áttetsző szerkezetei a szárnyalás képzetét keltik és intenzív érzelmeket váltanak ki. Szülei túlélték a holokausztot, s a szenvedés művészi formába való átültetése végigkísérte az életét. San Franciscóban és Berlinben a Zsidó Múzeumot, Manchesterben a Királyi Hadtörténeti Múzeumot tervezte, Londonban csavaros hosszabbítást biggyesztett a Victoria és Albert Múzeumhoz.

Cselekvésre késztetett álom

Rozsda Endre életművét az elmúlt években több kiállításon fedezhette fel igazából a hazai közönség. Az első magyar szürrealista festő Mohácson született, Párizsba emigrált, hogy átmeneti visszatérés után végleg ott telepedjen le és teljesedjen ki művészete. Kezdetben Aba-Novákot, Szőnyit és Derkovitsot választotta mestereinek, később olyan nagy művészek tartották magukkal egyenértékűnek, mint Magritte, Max Ernst és Duchamp. Pályatársai szerint az 1999-ben elhunyt alkotó a XX. század legnagyobb rajzolózsenije volt. Vonalakkal művelt varázslata grafikai munkáin érződik leginkább, virtuóz sokszínűségét tavalyelőtt nagyban a Műcsarnokban, kicsiben a Várfok utcai XO Galériában lehetett megcsodálni. Rozsda szellemében most újra itt tartózkodik, hogy egy különleges válogatással „törzshelyén”, az XO Galériában tartson bensőséges hangulatú ősbemutatót az érdeklődőknek. A művészhez legközelebb álló képek érkeztek ugyanis Budapestre, amelyekre nemrég akadtak rá műtermében, egy szív alakú dobozban. Mintegy harminc apró remekmű az 1943 és 1964 közötti időszakból. Noha mindegyiknek védjegye a derűs könnyedség és a mesteri színhasználat, az eltelt idő miatt jelentős stílusbeli különbség mutatkozik köztük. A korábbiak a második világháború után keletkeztek, amikor egy hosszú, komor periódus után Rozsda életkedve ismét feltámadt. Letisztult örömgrafikákat vetett papírra, középpontjukban egy-egy hangsúlyos, kedves karakterrel, de a míves portrék mellett pillanatképeket is készített.

Majd két évtizeddel későbbi munkáin szembetűnő a változás: ezek már telítettek, sokalakosak, a szürrealizmus törvényének engedelmeskedő, véletlenszerűen kavargó elemekből összerendezett kaleidoszkópok. Az esetlegest és az örökérvényűt egyidejűleg tartalmazó, elbűvölő történéstöredékek absztraktak, elsősorban mégis lírai jellegűek.

Megvalósult álom a Madáchban

Andrew Lloyd Webber szerző, Szirtes Tamás rendező, Vágó Nelly jelmeztervező, Seregi László koreográfus, Csengeri Attila, Miller Zoltán, Sasvári Sándor, Bíró Eszter, Király Linda, Mahó Andrea színészek – mi kell még a csodához? Az operaház fantomja – ennyi és nem több. Ha nem hiszik, nézzék meg a Madách Színház előadását.

Hosszas előkészületek, próbák és találgatások után május végén hármas premieren debütált Magyarországon Andrew Lloyd Webber musicalje, Az operaház fantomja. A várakozást tovább fokozta, hogy a budapesti Madách Színház a világon elsőként önálló felfogásban, ún. non-replica változatban állíthatta színpadra a karizmatikus szörny történetét. Az alkotók a történet-, kor- és dalhűség követelményeinek betartása mellett szabad kezet kaptak a szerepértelmezés, a koreográfia és a szcenográfia terén. Szirtes Tamás rendező és társulata több sikeres adaptáció után kapott bizalmat a világhírű angol szerzőtől.

A legek legje

A legek legjének nevezett Fantom minden eddiginél grandiózusabb vállalkozás, hiszen a jogtulajdonos által előírt művészi színvonal hatalmas költségvetést és maximális teljesítményt követel meg. A musical a műfaj csúcsát jelenti, félszáz külföldi színházi díjat nyert el, eddig 20 országban 58 millióan látták. A hazai produkció egyedi díszleteit – pályafutása legnagyobb kihívásaként – Kentaur tervezte, a míves elemek tíz különböző helyen készültek. A pazar, ugyanakkor a jelenetek megkívánta gyorsasággal cserélhető jelmezek Vágó Nelly munkáját dicsérik, míg a szövegkönyv vadonatúj fordítását a fiatal Galambos Attila jegyzi. Izgalmas vonás, hogy a számos jelentkező közül kiválasztott művészek többes szereposztásban keltik életre a Fantom (Csengeri Attila, Miller Zoltán, Sasvári Sándor), Christine Daé énekesnő (Bíró Eszter, Király Linda, Mahó Andrea) és Raoul de Chagny vikomt (Homonnay Zsolt, Miller Zoltán) szerelmi háromszögét.

Iszlám műremekek Keszthelyen

A keszthelyi Helikon Kastélymúzeum egyedülálló élményt kínál a látogatóknak. Immáron állandó tárlatként tekinthető meg az a kiállítás, amely a teljes iszlám térséget átfogva, 300 válogatott műtárgyon keresztül enged bepillantást a XVIII–XX. századi muszlim életformába.

A történelem többször is beavatkozott a magyarországi kiállítás sorsába. Ha Szaddám Husszein kuvaiti inváziója alatt nem akadtak volna olyan bátor emberek, akik a háborús körülmények között is gondoltak az értékmentésre, ma ezeket a kincseket sehol nem lehetne megtekinteni. A műkincsek Tárek Radzsab és felesége, Dzsehán Radzsab tulajdonát képezik, akik magánmúzeumukban a világ egyik legjelentősebb iszlám művészeti gyűjteményét hozták létre. A kilencvenes években kurátorként náluk dolgozott Fehérvári Géza nemzetközi hírű orientalista, a londoni egyetem emeritus professzora. A kuvaiti házaspár két évvel ezelőtt az ő közbenjárására kölcsönzött 300 reprezentatív műtárgyat a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumnak, ahol régóta tervezték a virágzó iszlám kultúra bemutatását.

Az amerikai terrortámadások csak átmenetileg helyezhették különleges megvilágításba a tárlatot, hiszen a művészet lényegét nem lehet politikai aktualitásokhoz kötni. Egy olyan országban, amely világvallások határa mentén helyezkedik el és erősen kötődik az iszlámhoz, még fontosabb a másfajta értékek és mentalitás megbecsülése. Legkorábbi kapcsolatunk még a honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza, amikor perzsa-arab tudósok először tettek említést elődeinkről, és az sem közismert tény, hogy a koronázási jelvények legrégibbikének, a jogarnak a fejét alkotó hegyikristály gömb a Fátimida-dinasztia X. századi Egyiptomában készült.

Philip Roth: Szégyenfolt

John Updike és Tom Wolfe mellett Philip Roth az USA legkiemelkedőbb kortárs prózaírója. Tehetségét Faulker-, Pulitzer- és számos egyéb díjjal ismerte el a szakma, s úgy hírlik, hogy az irodalmi Nobel-díj odaítélésénél többször felvetődött a neve. Amerika-trilógiájának első két részével, az Amerikai pasztorál és a Kommunistához mentem feleségül című regényekkel az elmúlt években ismerkedhetett meg a hazai olvasóközönség. Most pedig a befejező kötet, a legizgalmasabbra sikeredett Szégyenfolt jelent meg magyar fordításban (Európa Kiadó, 2003). Erényeit jelzi, hogy a The New York Times kritikusai a 2000. esztendő öt legjobb műve közé választották. Nicole Kidman és Anthony Hopkins főszereplésével film is készült belőle.

Roth az előzmények szellemében folytatja a második világháború utáni kollektív psziché vizsgálatát. Merészen, páratlan lényeglátással, kivételes érzelmi erővel és sodró elbeszélésmóddal ábrázolja a társadalmi látszat áldozatait, akik szükségszerűen bekövetkező egyéni tragédiájuk poklát megjárva eljutnak személyiségük újrateremtéséhez.

Kárpáti Péter: A negyedik kapu

Kárpáti Péter a kortárs magyar drámaírás egyik legeredetibb egyénisége, tehetségét számos díjjal ismerték el. Éppen tizenöt éve, hogy a Radnóti Színházban bemutatták első darabját, a Szingapúr, végállomást. A Tótferit, a Világvevőt, az Országalmát, a Pájinkás Jánost azóta nagy sikerrel tűzték műsorra a különböző teátrumok. Életműve az ősszel induló nagy-britanniai magyar kulturális évad programjában is kitüntetett helyet foglal el. Nem véletlenül, hiszen Kárpáti valódi világteremtő. Páratlanul széles táj- és rétegnyelvi skálán szólaltat meg egyetemes gondolatokat, ezért nevezi pályatársa, Spiró György a színház Bartókjának. Ugyanúgy felhasználja a roma és a magyar népköltészetet, mint a pesti argó vagy a középkori angol misztériumjáték fordulatait, miközben mondanivalója túllép az adott megjelenítési kereteken.

Gazdagságuk miatt előszeretettel fordul a mesékhez. Legújabb darabjában, A negyedik kapuban a zsidó folklór egyik különlegességéből, az ukrán haszidok legendáriumából merít. A forrásanyagul szolgáló történet- és mondagyűjteményt a cseh Jirí Langer, Kafka jó barátja írta saját élményei alapján. Az irodalomkedvelőknek Isaac Bashevis Singer regényeiből lehet ismerős a haszidizmus, ez a misztikus elemekkel átszőtt, ugyanakkor profán örömvallás, amelyben szent az evés, a szeretkezés, az üzletelés, de a legeslegszentebb az, ha a közösség tagjai a tiszteletteljesség és a tréfa különös elegyével egymásnak mesélnek a csodatévő szentek, főként a vándorló és alakváltó Illés próféta cselekedeteiről.

Okos, provokatív, szenvedélyes

Frida Kahlót, a mexikói festőnőt csak a '80-as években, a popsztár Madonna szervezte kiállítás nyomán fedezte fel Amerika, miközben hazájában kultikus státus övezi, s egykori otthona zarándokhellyé vált. Politikai, szexuális és művészi értelemben véve is forradalmár volt, aki jócskán megelőzte a korát. Öntörvényűségének és tehetségének érvényesítése azért számít még nagyobb fegyverténynek, mert egész életét a küzdelem jellemezte. Fiatal lányként villamosbalesetet szenvedett, aminek következtében deréktól lefelé megbénult, és műtétek sorozatán esett át, hogy járóképes legyen. Mozgáskorlátozottsága és elhíresült bajusza ugyanakkor nem csorbította vonzerejét. Az okos, provokatív, szenvedélyes természetű Kahlót fél évszázados házasság fűzte a kor legnagyobb freskófestőjéhez, a radikális marxista és javíthatatlan nőcsábász Diego Riverához. Ambivalens szerelmüknek és termékeny szellemi kapcsolatuknak száznál több könyv, valamint szép számú mozi állít emléket. Közülük is kiemelkedik Julie Taymor kétszeres Oscar-díjas filmje, a Frida, amelynek címszerepében Salma Hayek élete legkiválóbb játékát nyújtja. A szintén mexikói származású színésznő tizennégy évesen találkozott először Kahlo folklorisztikus ihletésű, szuggesztív, életigenlésből és kínból táplálkozó művészetével.

A hatás olyan meghatározónak bizonyult, hogy az alakítás kedvéért festeni is megtanult. Hayek a legapróbb gesztusig azonosult az érzékeny, mégis erős lelkű asszonnyal, akinek van bátorsága vállalni önmagát, nonkonformista stílusát és életvitelét, beleértve férje iránti érzelmeit és a mindkét nem képviselőivel, köztük Josephine Bakerrel és Lev Trockijjal folytatott viszonyait is. Ugyanakkor őszintesége megóvta az öncélúságtól, s művészetében tiszta fejjel teremtette meg a fájdalom vizuális költészetét.