A redukcionizmus ellen a rákgyógyászatban
A tumoros sejtek működését is összefüggéseiben érdemes nézni; így nemhogy megváltozik, de egyenesen ellenkezőjére fordul a kép: a citosztatikumok némely rákok esetén egyenesen ártanak, a terápiának érdemes a környezetet megcéloznia.
Egy új teória szerint az elmúlt 80 évben félreértelmeztük a rákos sejtek táplálkozási és növekedési szokásait.
Mint arról a New Scientist cikkírója, Linda Geddes beszámol, az 1930-as évek óta Otto Warburg elméletét gondolták igaznak a kutatók; a „Warbug-hatás” kimondja: a rákos sejtek oxigén hiányában glikolízissel nyerik energiájukat. Azóta a tumorellenes kezelések jelentős része a glikolízis gátlásán keresztül próbálja a tumorok növekedését megfékezni. Azonban Michael Lisanti, a Philadelphiai Kimmel Rákközpont kutatója szerint ez alapjában téves szemlélet, és a rákos sejtek glikolízisének gátlása épp ellenkező hatást, azaz tumoros növekedést eredményez.
Lisanti vizsgálatai szerint, amikor a rákos elfajulás bekövetkezik, a sejt hidrogénperoxid-kibocsátásba kezd. Az ennek következtében kialakuló szabadgyökök a környező kötőszövet önemésztését indítják be: a környező fibroblasztok lebontják saját mitokondriumaikat, és a továbbiakban glikolízis révén szabadítanak fel energiát. A rákos sejtek nem a saját, hanem a fibroblasztok glikolízise által biztosított tápanyagokból növekednek.
Lisanti nyilatkozata szerint a rákos sejtek úgy viselkednek, mint a paraziták; hasonlata szerint a maláriával fertőzött sejtek ugyanígy kapcsolják át glikolízisre a megfertőzött sejtek anyagcseréjét. Mint mondja, a mikrokörnyezet jelentőségét az elmúlt években egyre jobban elismerik a rákkutatásban. A kutató hivatkozik a Cell Cycle című folyóiratban tavaly megjelent cikkre, miszerint a fibroblasztokkal együtt tenyésztett mellráksejtek által termelt hidrogénperoxid néhány napon belül a fibroblasztokban jelenik meg, majd (ezáltal) csökken a fibroblasztok mitokondriális aktivitása, a fibroblaszt-sejtek elpusztulnak, és a környezetbe (a tumoros sejtekhez) juttatják tápanyagaikat.
Lisanti egy biomarkert is felfedezett, aminek segítségével azonosíthatók azok a rákos betegek, akikben a tumoros sejtek parazita módon önemésztésre késztetik a környezetükben lévő fibroblasztokat: az elpusztuló fibroblasztok nem termelik tovább a caveolin-1 nevű proteint. A mellrákosok 40-50 százalékában például a caveolin-1-szint jelentősen lecsökken, és a csökkenés összefügg a tumorkiújulással, a metasztázisok megjelenésével, illetve a tamoxifen-terápiára való rezisztencia megjelenésével (Breast Cancer Research, Understanding the Warburg effect and the prognostic value of stromal caveolin-1 as a marker of a lethal tumor microenvironment).
Prosztatarák esetén szintén megszűnik a caveolin-1 termelés. Mint a New Scientist kérdésére Lisanti kifejti, Warburg ott hibázott, hogy a rákos sejteket izoláltan vizsgálta, így nem tudta észrevenni azok fibroblasztokra kifejtett hatását.
Az új elképzelés, miszerint a rákos sejtek parazita módon kihasználják a környező sejteket, új terápiás lehetőségeket nyit meg: a tumorokat antioxidánsokkal kell kezelni (ezek semlegesítik a szabadgyököket), és nem citosztatikumokkal vagy citosztatikumok és antioxidánsok kombinációjával (a citosztatikumok esetenként éppen hogy semlegesítik az antioxidánsok hatásait, azaz táplálékot biztosítanak a tumoros sejtek számára).
Az antioxidáns-kezelésen túl a jövőben szóba jöhet a fibroblasztok autofágiájának gátlása – így a fibroblasztsejtek nem szolgáltatnak táplálékot a ráksejteknek. Egyébként ezzel a mechanizmussal működik a maláriaellenes chloroquine. A fibroblasztok glikolízisének gátlása szintén szóba jön, ez szintén elvágja a tumoros sejtek energia-utánpótlását: ilyen mechanizmussal dolgozik a metformin (Gastroenterology, Antidiabetic Therapies Affect Risk of Pancreatic Cancer).
