Amikor csak magamra nincs időm...
Manapság mindenki időhiányban szenved. Rengeteg a munka, fenyegetnek a határidők, otthon még vár a házimunka, és jó lenne időt tölteni a párunkkal és gyerekeinkkel is. A hatékony idő-menedzsmentről rengeteg anyagot találhatunk, melyek hasznos módszereket ajánlanak, de tényleg csak annyi lenne a jelenség hátterében, hogy nem tudjuk kellően rendszerezni a teendőinket? Milyen más okok húzódhatnak a háttérben? Kormos Lilla karrier coach vendégcikke a HRPWR-en.
Megfeszített munkatempó, túlórázás, aztán hazaérve következhet a második műszak: a háztartás, a gyerekek házifeladatának ellenőrzése, közben még egy-két telefont is el kell intézni, vacsorát főzni, aztán este még dolgozni a prezentáción, amire napközben nem volt idő. És akkor még ott a kutya, a macska, a betoppanó anyós, a bajban lévő barátnő, az elhanyagolt házastárs. Ismerős helyzet?
A hatékony idő-menedzsmentről rengeteg anyagot találhatunk, melyek hasznos módszereket ajánlanak; már különböző applikációk is segítik, hogy minél jobban osszuk be az időnket, szortírozzuk feladatainkat, ne felejtődjön el semmi, minden átlátható módon rendszerezve legyen. Ezek a módszerek viszont csak akkor nyújtanak valóban segítséget, ha az alapprobléma az, hogy nehézséget okoz számunkra az időnk beosztása, feladataink számon tartása, menedzselése. De mi van akkor, ha a probléma gyökere valójában a túl sok elvégzendő munka? Ha nem arra lenne igazán szükségünk, hogy ügyes zsonglőrködéssel mindent sikerüljön bezsúfolni a napunkba, hanem, hogy eleve kevesebb feladatunk legyen.
Vizsgáljuk meg tehát, hogy miből is adódik az időhiányunk: nem megfelelő rendszerezésből, átgondolatlanságból, halogatásokból, vagy tulajdonképpen túl vagyunk terhelve? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor megint csak fontos kérdéshez érkeztünk: a munkahelyünkön más is ugyanúgy időhiányban szenved, és annyit túlórázik, mint mi? Ekkor ugyanis azt mondhatjuk, hogy a hiba nem bennünk van, hanem ez egy ilyen cég, kevés az ember, akik között eloszlik a munkamennyiség (spórolnak a béreken, vagy csak nem találnak megfelelő munkaerőt). Ha ebben a környezetben dolgozunk, gondoljuk végig, meddig bírjuk ezt a tempót, és tényleg megéri-e? Ne ragadjunk benne a mókuskerékben, merjük átértékelni a helyzetet! Nincs-e másik munkahely, ahol még ha valamivel kevesebb pénzért is, de több időnk lenne magunkra, a családunkra? Ha mégis maradunk, figyeljünk rá nagyon, hogy elkerüljük a kiégést, és fenn tudjuk tartani a testi-lelki egyensúlyunkat!
“Egy nagy multinál dolgoztam, elvileg nyolc, gyakorlatilag végtelen órában. Ahhoz képest iszonyú rendesek voltak, mert elengedtek négykor, és így tudtam délután gyerekezni - de a munka mennyisége nem lett kevesebb. Este fél kilenckor volt fektetés, utána minden nap ültem vissza a gép elé akár hajnali 2-3-ig.Emlékszem, rettentő büszke voltam a time-management képességeimre, mert minden belefért az életembe (még oktattam is a cégnél), és egészen addig, míg el nem jöttem onnan, fel sem tűnt, hogy magamnak is hazudok. Ugyanis egyvalaki nem fért ebbe bele - én. Se barátok, se olvasás, vagy egy magányos, semmittevős félóra nem volt. Ez akkor tűnt fel, mikor a mostani helyemen kezdtem, ahol szintén 8 órás vagyok, kötetlen munkaidővel, csakhogy itt a 8 tényleg nagyjából 8.”
Na és mi van akkor, ha a munkatársainkon körbenézve azt látjuk, hogy ők közel sincsenek annyira túlterhelve, mint mi? Mi lehet az oka, hogy mindig mi hagyjuk el utoljára az irodát, és dolgozunk hétvégén is? Otthon pedig nyakunkba szakad a házimunka, a millió teendő?
Ha azt vesszük észre magunkon, hogy ki se látunk a feladatokból, és a saját magunkra fordítható időt rendszeresen beáldozzuk, hogy másokon segítsünk, akkor nagy valószínűséggel ezt a mintát hozzuk otthonról, így ezt a gondoskodó szerepet érezzük ismerősnek. Akik felnőttként hajlamosak mindig mások szükségleteivel törődni, és saját igényeiket folyton háttérbe szorítják, azok többségének gyerekként szüleiről kellett valamilyen formában gondoskodni, idejekorán felnőtt szerepet ellátni. Ez lehetett érzelmi támasz nyújtása, például elvált szülők esetén a gyerek lesz az anyja “támasza”, esetleg “legjobb barátnője”, akivel mindent megbeszél. Nem ritka sajnos az alkoholista szülőről való kényszerű gondoskodás sem. De az is lehetséges, hogy az egyik szülőt valamilyen betegség, akár "csak" egy visszatérő migrén miatt kellett mindig kímélni, rá tekintettel lenni, és ez igényelt a gyerektől korához képest nagyobb erőfeszítést. Vagy másik eset, amikor nagyobb családban a legidősebb gyerek feladata lesz a kisebbekkel való törődés, aki így idejekorán szülői szerepbe kerül, nagyobb felelősséget kapva, mint amit az ő korában bírna. Nem csoda, ha az így felnőtt gyereknek később nehézséget okoz, hogy megkülönböztesse, mi az ő felelőssége, és mi nem az. Ráadásul azt tanulta meg, hogy az ő igényei (hogy például felelőtlen gyerek lehessen), nem számítanak, a család, szülők igényei fontosabbak. Felnőttként viszi magával ezt a gondolatot: mások védtelenek és segítségre szorulnak, neki kötelessége rajtuk segíteni, terheiket erején felül átvállalni. Külön nehézség, hogy mivel egész gyerekkorában az egyik vagy mindkét szülő igényeire figyelt, a saját szükségleteit, vágyait nehezére esik egyáltalán felismerni, hiszen sosem az állt érzékelése fókuszában.
Mit tehet, aki magára ismert?
A legfontosabb azt belátnunk, hogy nem csak akkor vagyunk elfogadhatók, ha másokat folyamatosan segítünk, ha erőnkön felül teljesítünk. Családtagjaink, barátaink, kollégáink sem szakadnak meg, mégis elfogadhatónak tartjuk őket, nem? És igen, nemes dolog másokról gondoskodni, de csak akkor leszünk erre képesek, ha saját egészségünkre is odafigyelünk, és nem rokkanunk bele a sok önfeláldozásba idő előtt. Arról nem is beszélve, hogy a felnőtt embereknek jó esetben nincs szükségük rá, hogy megmentsük őket. Kérdőjelezzük meg korábbi ítéleteinket másokról: tényleg képtelenek lennének maguk elvégezni az adott feladatot? Lehet, hogy pont azzal tennénk jót, ha hagynánk őket erőfeszítést tenni, mert akkor a munka végeztével a sikerélmény is az övék lenne.
A múlt feldolgozása szakember segítségével nagyon sokat segíthet, hogy megbékéljünk megrövidített gyerekkorunkkal, és képesek legyünk túllépni a múltból hozott, a jelenben túlhajszoltságot okozó hiedelmeinken. Amit mindenképp meg kell tennünk, ha szeretnénk elkerülni a kiégést, és testi tünetek megjelenését: saját igényeink, vágyaink, álmaink felfedezése; saját felelősségi körünk tisztázása (munkahelyünkön és otthon); határszabás, hatékony érdekképviselet megtanulása. A gondolkodásunk, hiedelmeink megváltoztatása nehéz és hosszú folyamat, ehhez nem árt szakember támogatását kérni.
