Kemoterápiából a munkanélküliségbe

A michigani egyetemen dr. Reshma Jagsi által vezetett felmérés szerint az Egyesült Államokban évente több mint 225 ezer nőnél diagnosztizálnak invazív emlőrákot. E betegek többsége munkaképes korú, és túlélésük akár a nyugdíjas évekig is terjedhet. Rövid távon nem számít ritkaságnak a munkahely elvesztése az emlőrákos betegek körében, ami a kezelések ütemezésére és a mellékhatásokra vezethető vissza. A szerzők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy egyelőre keveset tudunk arról, hogy a rákkezelés hosszabb távon miként befolyásolja a pénzkereső foglalkozás megtartását.

Ennek tisztázására 2290 olyan nő sorsát kísérték figyelemmel, akinél 2005 és 2007 között áttétet nem adó emlőrákot kórisméztek. Minden résztvevő a diagnózis kézhez kapása után nem sokkal kérdőívet töltött ki, melyben rákérdeztek a pénzkereső foglalkozására, az anyagi helyzetére, valamint az életminőséggel összefüggő egyéb tényezőkre. Közülük 1536-an töltötték ki négy évvel később az uténkövetéses kérdőívet is, közülük pedig 1026 nő volt 65 évesnél fiatalabb.

A szerzők azt találták, hogy azon 65 évesnél fiatalabb nők közül, akik mindkét kérdőívet kitöltötték, és akiknek betegsége nem újult ki, az emlőrák diagnózisakor 746 nőnek (76 százalék) volt fizetett állása. A 4 éves utánkövetés alapján azonban az derült ki, hogy közülük 236-an (30 százalék) már nem dolgozott, időközben elveszítette munkahelyét.

Az egyes kezelési formák elemzése azt jelezte, hogy 4 év múltán kisebb volt az esély arra, hogy a betegnek még fizetett állása van, ha az első kezelés során kemoterápiára is sor került. A szerzők számítása szerint az emlőrák diagnózisakor kemoterápián átesett betegek alcsoportjában 1,4-szeres volt a munkanélkülivé válás valószínűsége. Azt is megállapították, hogy azon nők közül, akiknek nem volt fizetett állása a kemoterápia után, 50 százalék válaszolta azt, hogy fontosnak érezte, hogy dolgozzon, és 31 százalékuk aktív álláskeresőnek számított.

„A klinikusok hajlamosak azt hinni, hogy bár a betegeknek hiányozhat a munka a kezelések idején, de hosszabb távon ez már nem érvényesül. A mostani eredmények ettől eltérő tapasztalatokat tükröznek, és felhívják a figyelmet az adjuváns kemoterápia egy lehetséges hosszú távú kedvezőtlen következményére, melyre eddig nem fordítottunk kellő figyelmet” – emeli ki a vizsgálat vezetője. Dr. Jagsi azt is hozzáteszi, hogy nagy jelentőséggel bír olyan stratégiák kidolgozása, mellyel kiválaszthatók a kemoterápiából várhatóan nem profitáló betegek, akiknél mellőzhető ez a fajta kezelés: „Arról is meg kell bizonyosodnunk, hogy a kemoterápiáról szóló döntés meghozatala során a betegek tisztában vannak a kemoterápia olyan jellegű hosszú távú következményeivel is, mint amilyen például a munkahely elvesztése vagy az anyagi lehetőségek beszűkülése.”

A munkacsoport ugyanakkor vizsgálatuk gyengéire is rámutat. Ilyen például, hogy a vizsgálatba csak két nagyvárosból – Los Angelesből és Detroit-ból vontak be betegeket, ezért tapasztalataik nem feltétlenül általánosíthatók más populációkra, különösen a vidéken élő betegekre. A szerzők megjegyzik, hogy megállapításaik a résztvevők önbevallásán alapulnak, ami nem mindig mentes a torzításoktól. Ezen túlmenően nem álltak rendelkezésükre teljes körűen az egyes betegeknél alkalmazott kemoterápiás sémák, így nem volt mód annak felmérésére, hogy az egyes kemoterápiás formák esetleg nagyobb mértékben befolyásolhatták a foglalkoztatottsági státuszt, mint mások.

Nem ez volt az első kutatás, mely aggodalmakat fogalmazott meg a rákbetegek foglalkoztatottságával kapcsolatosan. A JAMA 2009-ben tett közzé egy vizsgálatot, mely szerint az emlőrák és a rosszindulatú gyomor-béldaganatok túlélői között nagyobb a munkanélküliek aránya, szemben az egészséges kontrollcsoporttal.